A hírlapíró és a halál

Standard párttá szerveződne a jövőben az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek. Természetesen ezt nem így mondják, hiszen a legutóbbi, március 5-ei parlamenti választások után a hazai politikai palettán nem a jobb- vagy baloldaliság mentén alakult ki politikai törésvonal, hanem a „standard” és a „nem standard” pártok között. Ezt a retorikát elsősorban a „nem standard” új pártok erőltetnék, hiszen számukra kedvező (lenne) a „standard” kategóriába az úgymond régi pártokat belenyomni, azzal, hogy „lopnak, csalnak, hazudnak; X éve a politikai életben vannak és ez idő alatt vagy összelopták magukat, vagy nem csináltak semmit. Velük szemben állnak a „nem standard” pártok, akik ennek az ellenkezőjét teszik. Amekkora (bár tetszetős, és a választó számára könnyen befogadható) közhelyeken alapszik ez az újmódi „standardizáció”, annyira üres is. Az fentiekben alkalmazott, következetes idézőjel-használatot a szerző részéről az indokolja, hogy a magukat a fentiek alapján „nem standardként” maghatározó pártok nem tudják, és nem is akarják megváltoztatni a fennálló rendszert – kivéve talán Marián Kotlebát, az viszont a törvényesség határát súrolná, és kétszázezres szavazótáborában igazi neonáci keménymagját leszámítva a protestszavazói rész nem is igazán szeretné ezt, de még ha…, eszköze és szürkeállománya nincs hozzá –, sokkal inkább belesimulni igyekeznek.

Az vitathatatlan, hogy az alternatív politizálási trendek zászlóvivőinek az Egyszerű Emberek tekinthetők, akik, akkor még Független Személyiségek nélkül, 2010-ben, az egyébként is újonc, egy éve alakult, egyáltalán nem favorizált Szabadság és Szolidaritás listájának befutó helynek egyáltalán nem tartott végéről dolgozták be magukat a törvényhozásba. Itt aztán porcelánboltba szabadult elefántként viselkedve, elsősorban az addig megszokott, símaszájú politikai retorikával, illetve az általános, kormányoldalt és ellenzéket – természetesen Ján Slotán kívül – korábban kötő, általános, „politikai jólneveltség” kommunikációs kultúrájával szembehelyezkedve hívták fel magukra a figyelmet. Ők négyen, rokonok. Mert hogy ennyien voltak. Kísérletük Napnál világosabban megmutatta, a politikai érdekérvényesítéshez nem feltétlenül szükségesen a hosszú évek során, fáradságos munkával felépített, a vezetés szempontjából gyakran csak problémát jelentő, helyi, járási és megyei alapszervezeti struktúrák, amelyeket a többi párt addig, és Boris Kollár családját leszámítva azóta is kultivált. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek, noha önmagukat politikai pártként határozták meg, tulajdonképpen cégszerűen viselkedett. Azzal, hogy parlamenti frakciójukba a más pártokra jellemző frakciófegyelem által nem kötött független személyiségeket is beemelték, illetve alapkoncepciójukká tették a pártfüggetlen személyek bejuttatását a parlamentbe, ténykedésüknek adtak egyfajta anarchisztikus bájt, a lényeges döntések meghozatala, és a meghatározó kommunikátumok létrejötte továbbra is központilag történt. Központilag, ami elsősorban Igor Matovičot jelentette, aki szemben

az ezzel csak izmozó és tetszelgő Radoslav Procházkával a párt gazda-ságát ténylegesen meg is valósította.
A történéseket a maguk vélt „egyszerűségén” kívül személélő emberekben azonban joggal merül fel a kérdés: Matovičon kívül kit, kiket képvisel ez az egyre jobban teljesítő politikai párt? Milyen mechanizmusok mentén születnek a döntések? Mennyire átlátható a szimpatizánsok, vagy úgy általában az érdeklődők számára a pártmunka? (Egyáltalán van-e pártmunka, vagy csak kommunikáció? Ha nincs, és mégis működik, kell-e egyáltalán? Mindezek önmagukban is, nem csak a párt kapcsán, legitim kérdések.)

Az Egyszerű Emberek most a nyitásról beszélnek, ugyanakkor az alapszervezeteken alapuló pártstruktúrát deklaráltan őskori módszernek tekintik. Érdemes lesz tehát a második legerősebb ellenzéki párt háza táját figyelni, valóban eljön-e a bővülést is hozó nyitás, vagy csak újabb kommunikációs ködfüggönyről van-e szó. Ha a párt négy emberrel továbbra is sikerrel fog működni, az a magukat standardnak tekintő politikai pártok számára is felveti, érdemes-e a pártstruktúrával járó terheket viselni. Ha viszont nyitnak lefelé, az akár át is rajzolhatja az anarcho-populista párt politikai portréját.

Alig két hónapnyi kormányzás nyomán mértékadó következtetést levonni a négyeskoalíció munkájáról nem feltétlenül érdemes, ha kitöltik teljes hivatali idejüket, akkor abból két hónap csupán sóhajtásnyi idő. Az azonban már most megállapítható, a Smer az erőből politizálás gyakorlatát sikerrel ültette át, s ez tán’ a koalíciós partnereiknek sincs annyira ellenére.

A koalíció szokatlan, speciális helyzetben van, a két legerősebb párt vezetőjét (voltak) kénytelenek nélkülözni hosszabb-rövidebb időre. Ettől még „a kormány a helyén van”, s bár kicsit arctalanabbul, de ellátja alapvető államigazgatási feladatait. A kormányzatival szemben sokkal pergősebb, és jobban reflektorfényben levő parlamenti munkán azonban látszik, a legerősebb kormánypárt továbbörökítette „haladó hagyományait” az ellenzékkel való együttműködés terén.
Az előző választási ciklusban kormánypárt és ellenzék kapcsolata kimondottan rossz volt, nincs ezen mit szépíteni. A ciklus elején az egyedül kormányzás felelősségéről előadott kötelező táncok gyorsan feledésbe merültek, a viszonyok pedig hamar eldurvultak. Ebben az arrogáns Pavol Paška házelnök személyes felelőssége sem elhanyagolható, de a helyzet elmérgesedését túlzás lenne csak az ő nyakába varrni, az sokkalta inkább a rendszerben lakozik.

Részigazságokat tartalmazó elemzői közhelyek, hogy az erősebb mindent visz; annak az akarta érvényesül, aki több voksot tud mögé tenni; aki ellenzékbe került, az négy évig inkább csak nézője mint alakítója a történéseknek. Az azonban csak „politikai ésszel” tartható elfogadhatónak, hogy egy javaslatot csak azért kaszáljanak el, mert az ellenzéki. A „józan parasztész” azt diktálná, támogattassék minden olyan javaslat, amely az állampolgárok javát szolgálja, függetlenül attól, mely oldal törvényalkotó műhelyéből került ki. Ahol viszont a pártok érdekének érvényesítése a fő szempont, az állampolgárok érdeke gyakorta háttérbe szorul. A Smer nemcsak az ellenzéki, hanem akár a koalíciós javaslatok kiszipolyozásának is nagymestere volt. Az első kormány idején Ján Slota nemzeti jelképek használatáról szóló törvényjavaslata fölé tette oda pirulás nélkül a saját fejlécét, az előző megbízatási időszakban pedig a Most-Híd is gyakorta nehezményezte, hogy a Smer elutasítja, majd bizonyos idő után sajátként megszavazza az ő javaslatait.

Robert Fico és Andrej Danko váratlan betegsége miatt a koalíció egy ideig béna kacsa üzemmódban vol, törvényalkotó tevékenységet gyakorlatilag nem folytatott. Az eddigi négy parlamenti ülés így jobbára az ellenzékről szólt. Az ellenzékről, amelynek a kormányoldal sorra söpörte le a javaslatait. S bár az ellenzék híg vagy szakmaiságot nélkülöző javaslatait a szintén ellenzéki Miroslav Beblavý is joggal bírálta, értelemszerűen nem volt, nem lehetett mind eldobandó közülük. Vétkük gyakran „csak” az volt, hogy nem a kormánypárt háza tájáról jöttek.

Az ellenzéki javaslatok bedarálása ma is folytatódik, miközben ön ezeket a sorokat olvassa. A sokáig titkolt koalíciós szerződés alig enged mozgásteret a képviselőknek a szavazásokkor, így, – egy konkrét példán szemléltetve a sokból – még ha be is látja a kormánypárti képviselő, hogy az iskolakerülő gyerek szüleinek visszamenőlegesen kifizetni a családi pótlékot épp a represszív hatást öli ki a törvényből, nem szavazhat a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Ebben a szituációban alakulgat az Ellenzéki Tanács. A név csalóka, ugyanis ez csak a Szabadság és Szolidaritást és az Egyszerű Embereket „tömörítené”. A két párt itt szeretne egyeztetni a benyújtott törvényekről és módosításokról is. Az jó, hogy 36 képviselő megegyezik valamiben, a jelenlegi, az előzővel folytonosságot mutató parlamenti kultúra mellett azonban elhanyagolható jelentőségű. A törvénymódosításokat illetően az lenne a hasznos ha a képviselők, elsősorban a kormánypártiak, Bocskai Istvánnak Bibó István által idézett mondatával „a dolgot őt magát néznék”, nem pedig azt, honnan jön. Ennek lehetőségétől jelenleg fényévekre vagyunk.

Tizenöt-húsz éve, mikor a sajtótájékoztatók élő közvetítése a tévében és az interneten nem volt mindennapos gyakorlat, sőt, internet se nagyon volt még; és sajtótájékoztatóból se volt naponta tucatnyi, még sajtótörténetiesemény-számba ment volna, ha egy politikus azért tart sajtótájékoztatót, hogy bejelentse, mit nem fog csinálni. Ma, mikor a sajtótájékoztató-rezisztencia jóval erősebb, részben a sajtótájékoztatók tartalmi és egyéb devalválódásának okán is, már szódával elmegy, de még mindig nem feltétlenül tekinthető normálisnak. Pénteken ezt láthattuk. Előállt két liberális, gyérülő hajzatú ember, akik közt legfeljebb ha testmagasságbeli különbség volt, az ideológiai nem volt tapintható, s közülük az egyik elmondta, mit nem fog csinálni. Ami a Szabadság és Szolidaritás, a szlovákiai liberalizmus aktuális letéteményesének háza táján hétfőn kirobbant, és péntekre már le is csengett, királydrámának semmiképp nem nevezhető, sokkal inkább egy gyenge színmű, vagy, retrospektíve szemlélve: bohózat.
Foglaljuk össze az eseményeket röviden. Jozef Mihál a sajtóban bejelentette, indulna az SaS elnöki székéért. Richard Sulík erre reagálva rendkívüli tisztújító közgyűlést hívott össze, „természetesen” nem azért, hogy ellenlábasa felkészülési idejéből lefaragjon. Péntekre ki is derült, az ellenlábas nem annyira ellenlábas, sőt, csütörtökön valójában baráti találkozójuk volt, ahol jól elbeszélgettek, megállapították: minden nagyon szép, minden nagyon jó, ezért kár lenne balhézni. A rendkívüli közgyűlést azért megtartják, ha már egyszer összehívták, de egyébként minden marad a régiben. Csak egy kis vihar volt a liberális biliben, legyinthetnénk, a helyzet azonban nem ennyire egyszerű.
A párton belül régóta szakadéknak nem nevezhető, de azért számottevő távolság van a liberalizmust pusztán a gazdaságra vonatkoztatók, és az annak társadalmi-etikai vetületeit előtérbe helyezők között. A friss, arcát kereső, 2009-ben alakult, és 2010-ben kormányra került liberális pártban első, és eddig egyetlen kormánytagságuk idején egyértelműen a „gazdasági” csoport szerzett vezető szerepet, ezt az olyan, érzéketlen terveik is mutatják, mint a segélyek napi egy meleg ételre való redukálása, a járulékterhek burkolt emelése és társaik, amelyek aligha képeznek metszetet a liberalizmussal. A másik szárny témáihoz nem rendelődtek vezető arcok, a klasszikus liberális témákat Sulíkék – lehet, hogy nem boldogan, ám – nagyon gyorsan feláldozták a koalíciókötés oltárán. Az egyszínű kormány idejét a párt javarészt útkeresésre használta, a helyzetet azonban némileg bonyolította a pártelnök nem szokványos Brüsszelbe távozása, így a folyamat függőben maradt. A legutóbbi választási kampány idején Sulík szintén „illiberális” témákat vett elő, kampányát a menekültellenességre, és helyenként demagógiába hajló euroszkepticizmusra építve, ami nem feltétlenül tetszett az „igaz liberálisoknak”. Az, hogy a két irányzat valamilyen formában előbb-utóbb összeütközik, várható volt, ebben a konstellációban inkább az volt a nehezen érthető, miért éppen a gazdasági szárnyhoz sorolható Mihál állt az elégedetlenek élére. Az útkeresés egy relatíve fiatal párt életében természetes folyamat. Ami a szemünk láttára (nem) történt, inkább azt mutatja, a szabadság az SaS-ben talán mégsem akkora, mint ahogy azt láttatni szeretnék. Az viszont elvárt, hogy a szolidaritás nagy legyen. Lehetőleg a pártelnökkel.

Juraj Miškovék hiába borították repceszínbe az országot még ezen olajnövény térségünkbeli virágzását megelőzve, és hiába közlekedtek amerikai iskolabusszal, mindezzel 21 785 embert tudtak megszólítani, ami március 5-én a szavazók 0,83 százalékát jelentette. Mindez napnál világosabban mutatja, hiába van számolatlan pénz mögötte, Szlovákiában nincs igény egy újabb liberális pártra. Ami e nálunk mindig is szűk mezőn termett, azt általában egy párt aratta le, ez most éppen a Szabadság és Szolidaritás. Ezt Jozef Mihálnak, és az SaS-en belüli „elégedetlenek” egyelőre nem nagy csoportjának is jó lesz szem előtt tartani. Bárhogy sül is el június 11., ha jövőjüket ezen a cikluson túl is a politikai tér liberális felén képzelik el, erre jelenleg csak az SaS kebelén nyílik lehetőség.
A második és harmadik legfőbb közjogi méltóság nyilván nem tervezett és egyidejű egészségi problémái miatt a választások óta passzív, csak fűtő és világító kormányoldal, és az önmagát és témáit kereső, inkább hangos, mint produktív ellenzék okán kissé unalmas hazai politikai életet megreszkettette, mikor Richard Sulík SaS-elnök hétfőn bejelentette lemondását. Ezen ínséges időkben igazi „breaking newsként” hasított végig a hazai portálokon, a bejelentéssel egyidőben. Annál nagyobb volt a hírszerkesztők csalódottsága, mikor Sulík folytatta: ugyan lemond, de egyben meg is méretteti magát az általa összehívott rendkívüli tisztújító közgyűlésen. A „rendes” közgyűlésre csak jövőre került volna sor. Sulík így próbálta rövidre zárni azt az – eddig elsősorban általa vélt – párton belüli erjedési folyamatot, amely Jozef Mihál közelmúltban bejelentett elnöki ambíciói nyomán támadhat(ott volna?).

Az SaS-nek már van tapasztalata azzal, hova vezet a sajtón keresztüli üzengetés a párt belügyeiről. Sulík most állítólag azt szeretné elkerülni, hogy a Jozef Kollárral folytatott nyílt vitája nyomán kialakuló turbulenciák most újra megismétlődjenek. Párton kívülről szemlélve a helyzetet azonban, Kollár és Mihál bedobott kesztyűje is legitim kísérletnek tűnik arra, hogy a pártra vonatkozó elképzeléseiket a legmagasabb szintről, irányadóként próbálják érvényesíteni. Sulík előre meneküléséért meg is kapta a macchiavellista és a diktátor jelzőket párttársaitól és a liberális sajtó egy részétől. Arról lehet vitázni, lépése mennyire volt elegáns, az azonban bizonyos, hogy szabályos volt.

Richard Sulík kihozta a maximumot a legutóbbi parlamenti választásokból, a második legerősebb párt 315 ezer voksával rövid ideig még a miniszterelnöki marsallbotot is a tarisznyájában érezhette. Ez a 2009-ben alakult párt valaha volt legjobb választási eredménye. Azt sem lehet a nyakába varrni, hogy a kormányalakítás miatta nem jött össze. Ilyen előzmények után minimum nem tipikus, hogy a pártelnököt megpróbálják leváltani. Sulíkot az elért választási eredménye feljogosítja arra, hogy a hazai ellenzék vezérének tekintse magát. Ő azonban ódzkodott ettől. Hiába lehet Brüsszelből rövidebb idő alatt Pozsonyba jutni, mint Kassáról autóval, az EU „fővárosából” senki nem lehet a szlovákiai ellenzék vezére. Sulík esetében kizárhatjuk, hogy a hazai és az európai parlamenti képviselői fizetés közti különbség okán választotta volna ez utóbbit. Mivel gyakori hazarándulásai okán az EP-ben sem zavar sok vizet, döntése hátterében inkább a kényelmet sejthetjük. Mindennek nemcsak az országos politikában, hanem a párton belül is le kellett csapódni. Ezt láthatjuk most. Brüsszelben maradásával Sulík azt üzente, kábé leszarja, ami itthon történik. Ha pedig nincs itthon a macska…

A tisztújítás előre hozásával a pártelnök most rövid távon kifoghatja a szelet politikai ellenfelei vitorlájából, hosszú távon azonban azzal használna pártjának, és nem csekély távú szimpatizánsának, ha megmutatná, nem dobta a gyeplőt a lovak közé.

Ugyan a napról napra nagyobb hullámokat vető Bašternák-ügynek nem ez a fő interpretációs iránya, de a sajtóban olyan latolgatások is napvilágot láttak, melyek szerint Robert Kaliňák belügyminiszter egyre kínosabbá váló napjaiért Pavol Paška volt házelnök a felelős. A Smer keleti szárnyának erős emberét, és évekig az egészségügy mindenható urát akár a személyes bosszúvágy is vezérelhette, Robert Fico pártelnök annak idején, a helyhatósági választások éjszakáján a belügyminisztert küldte Kassára, hogy „ellenőrizze” a házelnök lemondást. Paška még a napokban is igyekezett ezt cáfolni, a Hospodárske noviny című gazdasági napilap hírportáljának még túl is lőtt a célon, amikor azt próbálta bizonygatni, Kaliňák egyenesen a barátja. Természetesen az ilyen kiszivárogtatósdikat a legnehezebb bizonyítani, még akkor is, ha az elsőként talán Dag Daniš tollával vázolt narratíva egyébként koherensnek tűnik.

A közbeszédben korábban leginkább Kaliňák bűnössége vagy ártatlansága, utóbb immár csak vállalhatósága volt a fő csapásirány, de ez az ügy – természetesen a létező büntetőjogi vetületen túl – a Smer arculatának alakulásáról is szól. A Smer a maga módján egy csoda, legalább látszólag úgy próbálja reprezentálni a klasszikus baloldali értékeket, hogy közben élvonalbeli képviselői kőgazdag üzletemberek. A párt – miként a hazai politikai alakulatok, és a jelenlegi kormánykoalíció nagyobb része – a beteljesületlen személyes ambíciók okán alakult, mikor Robert Fico a Demokratikus Baloldal Pártjában nem kapta meg az elismerésnek azt a fokát, amely szerinte megillette volna a személyét. A párt fennállásának lassan 18 éve során Ficónak vaskézzel sikerült a múlt rendszerből itt maradt kommunistákat – ő is az –, az újbalosokat, a nemzeti irányultságú vonalat, és a gazdasági lobbit egyben tartani. Az utóbbiak a politikához elengedhetetlenül szükséges pénzt hozták a pártba, míg az előbbiek az ideológiai hátteret biztosították a furcsa szimbiózishoz. A két szárny között mindig is voltak villongások, ezek azonban sosem ideológiai, mindig gazdasági színezetűek voltak. Ennek legeklatánsabb példája talán az volt, amikor a második Fico-kormány idején az ideológiai csoport territóriumává tett oktatási minisztérium háttérintézményeiből a gazdasági lobbi próbált profitálni, Dušan Čaplovič tárcavezető háta mögött. Az a küzdelem az ideológiai szárny bukásával ért véget, a tárcát végül emezek szerezték meg a ciklus végéig, Peter Pellegrini pedig márciustól ugyan alacsonyabb széken ül, de összehasonlíthatatlanul több pénz felett rendelkezik, mint házelnök korában. A visszavágó lehetősége Pavol Paška házelnök leszerelésekor jött el, amikor az ideológiai szárny készséggel szövetkezett a pozsonyi bizniszszárrnyal a keletiek ellen. Az erős érdekcsoportok és egymásnak feszülő hatalmai törekvések e bonyolult Brown-mozgása nem lett volna működőképes Fico mérnökösködése nélkül, ezért nem volt reális, hogy az utódlását tervezgessék, illetőleg ha igen, talonban mindig ott volt Kaliňák, aki viszont az elmúlt hetekben vállalhatatlanul erodálódott.
Miközben tehát a felszínen a jogállamiságért, és az állami intézményekbe vetett – vethető? – bizalomért folyik a küzdelem, a háttérben ezzel párhuzamosan zajlik a Smer befektetőinek hatalmi harca is. Számukra pedig, nem kétséges, nem a köz java lesz az elsődleges.

Egy szlovákiányival, ötmillióval növekedett a 140 karakteres üzenetek megjelenítésére lehetőséget kínáló, országunkban még mindig kevéssé kultivált Twitter mikroblog felhasználóinak száma az elmúlt negyedévben, 305-ről 310 millióra. A növekedés a várakozások alatt marad, a cég 79 millió dolláros mínuszt termelt 594 millió dolláros bevétel mellet. Nem csoda, hogy részvényeik 2013-as, sokak szerint elhamarkodott tőzsdére lépésük óta történelmi mélypontra kerültek.

Az alig két hónapos parlamentben újabb képviselő ellen indult rendőrségi eljárás. Természetesen önmagában a rendőrségi eljárás – bár szokatlannak tekinthető egy honatya esetében – még nem bizonyító erejű, Peter Krupát is megilleti az ártatlanság vélelme. De Marián Kotleba Mi Szlovákiánk Néppártja valahogy túl sok zűrös arcot juttatott a törvényhozásba.
Peter Krupának volt egy rossz belépője: a sajtó amiatt kapta fel őt, hogy érvényes fegyverviselési engedéllyel tartott kézifegyverrel érkezett a parlamentbe. A pisztolyt átadta a parlamenti őrségnek. Valószínűsíthetjük, hogy ha ugyanezt egy kevéssé militáns retorikát folytató párt képviselője teszi, a sajtóvisszhang is kisebb. Csak a történelmi hűség kedvéért elevenítsük fel, a legismertebb parlamenti fegyveres, Vítazoslav Moric mellett Ján Slota is olykor fegyveresen jelent meg a parlamentben, de volt revolvere Anna Belousovovának is, Diana Dubovcová (vajh’ emlékszik-e még rá valaki?) pedig azt is elmondta az újságíróknak, néha a kézitáskájában a parlamentbe is magával viszi a fegyverét. Hozzájuk képest e tekintetben tehát Krupa egy mintaképviselő. Abban a tekintetben viszont nem nevezhető mintaképviselőnek, hogy teli szájjal büdöszsidózik. A rendőrség most még parlamenti léte előtti korszakából származó Facebook-bejegyzéseit vizsgálja, annak megállapítása céljából, hogy azok kimerítik-e a gyűlöletbeszéd fogalmát.

A rendőrségi vizsgálat lezárulta előtt, még ha van is véleményünk Krupa bejegyzéseiről, korai lenne állást foglalni. De ha be is bizonyosodik a markos képviselő bűnössége, ő egyelőre verbális síkon marad(t). Kotleba képviselői körében azonban a tettlegesség sem tabu. A Námesztói Járásbíróság éppen mára napolta el a képviselői esküt már nem is tevő Andrej Medvecký perét. (Az már csak hab a tortán, hogy ittas vezetés miatt egyébként is próbaidőn volt, de az alkohollal kapcsolatos nagyobb társadalmi tolerancia okán ezt a szavazók annyira nem veszik zokon. Azt, hogy ittasan vezetni ebben a pártban nem probléma, az is jól mutatja, hogy a tévékamerák előtt ittas vezetésen kapott ex-HZDS-es Ján Cupernek is megbocsátottak, és új pártja színeiben megválasztották.) Ő egy dominikai férfit ütlegelt és rugdosott össze, kizárólag a bőrszíne miatt. Egyik 19, a másik egy híján húsz, mondhatnánk annak kapcsán, hogy a mandátumát nem érvényesítő Medvecký helyett Milan Mazurek ülhetett be a képviselői padsorokba. Ő aktív résztvevője volt annak a fővárosi tüntetésnek, amelynek végén, vulgáris szidalmak mellett egy babakocsit toló mohamedán családot is megdobáltak. A kő- és üvegdobálás előtt éppen a Ba…om az Allahotokat! felkiáltásban kitörő, most már képviselő Mazurek révén alkothattak képet a szlovák vallási toleranciáról és vendégszeretetről. A választások után széles körben tematizálódott, hogy lehet-e fasisztának nevezni a Mi Szlovákiánk Néppártot? Vagy neonácik ők, netán nemzeti radikálisok, vagy micsodák? Az akadémiai vita még zajlik, viszont amit a párt fentebb nevezett képviselői produkáltak, az simán tekinthető köztörvényes bűncselekménynek.

Hétvégén több, pártokkal kapcsolatos kijelentést is elhangzott, amelyek nemcsak a politikával életvitelszerűen foglalkozók, hanem a választók érdeklődésére is számot tarthat.

A hirtelen nagyon jóba’ lett Szlovák Nemzeti Párt és Most-Híd is megregulázná a pártvásárlást. Ezt erősebb játszópajtásuk, a Smer is támogatja, így még az is lehet, hogy lesz belőle valami. Andrej Danko és Bugár Béla különböző irányból jutott el ugyanoda. Andrej Danko nyilatkozatát érdemes teljes terjedelmében idéznünk. „Hogy ne lehessen egy héten belül két pártot venni, hogy ne lehessen négytagú párt, vagy xenofób párt” – ezzel indokolja a módosítást. A Danko-nyilatkozat felfejtéséhez nincs szükségünk szimbólumszótárra, evidens, hogy Boris Kollárra, Igor Matovičra és Marián Kotlebára gondolt, bár a tényszerűség végett meg kell jegyeznünk, Matovič nem vette a pártját, hanem rendesen megalapította, a négyfős kitétel viszont igaz rá. Kotleba a Borbarátok Pártjából lett Szociális Szolidaritás Néppártját szerezte meg, Boris Kollár pedig a Szlovákia Állampolgárainak Pártját, de csak azt követően, hogy a Náš kraj párttal nem járt sikerrel, mivel az alvópárt tagsága hirtelen feltámadt. (A szappanoperához tartozik, hogy a Sme rodina nevet 17 napig viselő pártot már át/vissza is nevezték Váš krajra, így ha legközelebb valaki pártot akar venni, ilyen néven keresse.) Az SNS és a Most-Híd módosítaná a párttörvényt, ám az már jelenlegi formájában sem ismeri a pártvásárlás fogalmát. A jogszabály pártalapításról szóló fejezete egyetlen fizetnivalót említ, a bejegyzés államigazgatási illetékét, a vásárlásról való pártalapításról nem rendelkezik a törvény. A pártokat úgy „veszik”, hogy a „vevő” benyújtja a tagfelvételi kérelmét, felveszik a pártba, majd közgyűlést hívnak össze, melyen elnökké választják, és döntenek a párt átnevezéséről. (És esetleg a távozó pártelnöknek hirtelen új autója lesz, erről azonban nincs közgyűlési határozat.) A folyamat teljesen szabályos, a legerősebb kormánypárt, a Smer is két alkalommal élt a névváltoztatás lehetőségével, míg az a jelenlegi formájában kialakult. Azt, hogy valakit felvegyenek egy pártba, nehéz megtiltani, ahogy azt is, hogy a borbarátok, esetleg némi borfogyasztás után rájöjjenek, hogy ők voltaképpen szociálisan szolidárisak is. Így kíváncsian várjuk, milyen módosító javaslattal állnak elő. Addig a jelenleg (nagyrészt csak papíron) létező 154 hazai párt túlnyomó része befektetési lehetőség is egyben.

A másik információ, amelyre felfigyelhettünk a politikai pártok háza tájáról, hogy az értékelhetetlen eredményt elérő pártoknak nem szegte kedvét a kudarc, és tovább folytatják. Egy körkérdésre a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió, a SKOK, a Šanca, és a Demokrati Slovenska – Ľudo Kaník pártok vezetése is azt válaszolta, természetesen folytatják. Önmagában azon poénkodni, hogy valaki kevés szavazatot kapott a parlamenti választásokon, olcsó és felszínes, hiszen Marián Kotleba márciusi 8,04 százaléka is egy 2010-es 1,33 százalékból nőtt ki. Ha akkor szögre akasztja a bakancsot, soha nem masírozhat be a parlamentbe. Azt viszont mindenképp érdemes lenne fontolóra venni, hogy ha egy volt miniszter nem is tized, hanem csak század százalékokban mérhető eredményt ért el, 1998 embert mozgatva meg országszerte, akkor számára terem-e még babér a politika mezején.