A hírlapíró és a halál

Kiadók, civilek és szakértők egy csoportja nemrégiben úgy döntött, fellép az összeesküvés-elméleteket, burkolt orosz propagandát, vagy csak simán zagyvaságokat terjesztő weboldalak ellen. Önként vállalt feladatuk olyan, akár Héraklész küzdelme a lernéi víziszörnnyel: a konspirátori.sk azt vállalta, hogy rendszeresen listázni fogja a kétséges tartalmakat közlő honlapokat. Jó gyakran fog majd kelleni frissíteni az adatbázist…

A kezdeményezés nem önzetlen, egy reklámügynökség áll mögötte, mely elsősorban a reklámozókat szeretné megóvni attól, hogy reklámeuróikkal támogassák a kétséges tartalmú, a rákot szódabikarbónával gyógyító, vagy éppen a Krím félsziget megszállását helyeslő oldalakat. A digitális hirdetési piacokat uraló multicégek – elsősorban a Google és a Facebook – rendkívül képmutatóak, egy kelleténél szerintük kisebb fürdőruhát már erotikus tartalomnak minősítenek, és azonnal letiltják a hirdetéseket az adott oldalról. Teljesen értelmetlenül korlátoznak egy csomó területet, a pirotechnikán át a bicskákig, a különböző „gyúróporokat” forgalmazó cégek már szabályos virágnyelvet alakítottak ki, hogy átcsusszanhassanak valahogy a szűrön, és ne essenek a „ a Facebook által saját belátása szerint nem biztonságosnak ítélt táplálékkiegészítők” hatálya alá. De a zagyvaság, az mehet. Nyilván nemesebb lenne, ha valaki csak úgy, a közjó érdekében vállalná ugyanezt a feladatot, „mögöttes”, bár nem közvetlen gazdasági motiváció nélkül, de legalább az első fecske megjelent Szlovákiában is.

Az utóbbi időben a kamuoldalak ugrásszerű terjedésének lehettünk szemtanúi. Akadnak, akik már a honlapkészítésre se vették a fáradságot, csak Facebook oldalakon osztják az igét. A kamuoldalak osztódással szaporodnak, mert a ma már „alanyi jogon” járó webkettőhöz egyszerűsödött tartalomkezelő rendszerek gyakorlatilag bárki számára lehetővé teszik, hogy percek alatt létrehozzanak egy honlapot vagy blogot (ez persze előny is, de ez most nem témája a jelen írásnak). A közösségi média robbanásszerű fejlődése pedig ahhoz segít hozzá, hogy ezek a tartalmak meglehetősen széles körhöz jussanak el. Mert álelméletek az internet előtti világban is léteztek, az összeesküvés-elméletek is szinte egyidősek az emberiséggel, de míg terjedésük csak offline módon volt lehetséges, a könyv- és lapkiadás bizonyos keretek közé szorította azt. De épp a napokban jött szembe a Facebookon egy bejegyzés arról, hogy egy bizonyos könyv példányait a középkorban meg akarták semmisíteni, de egy valahogy fennmaradt, és most beszkenelik…

A fényevők, a Szíriusz gyermekei, és a gyíkemberek barátai akár meggyőződésből is készek lennének terjeszteni teóriáikat, de mennyivel jobb, ha ezt szponzorált tartalomként tehetik. Egyrészt a kamuhírgyártás komoly bevételt hoz. A kamuhírek látogatottságot generálnak, a látogatottság pedig reklámbevételt. Másrészt, a kétséges tartalmú webek geopolitikai fegyverré léptek elő az euroatlanti integrációra kihívásként tekintő Oroszország főszerkesztésében. Egy részükre csak rátelepedett az Európai Unió elbizonytalanításában érdekelt orosz propaganda, de volt, hogy nem vesződtek meglevő oldalak „bedolgozásával”, hanem saját maguk hozta létre ilyeneket. Tavaly Szlovákiában egy civil aktivista, mindenféle intézményi háttér nélkül 42 olyan honlapot azonosított, amelyek nyíltan vagy burkoltan orosz propagandát terjesztettek. A magányos harcos Juraj Smatana aktivitása után még egy év telt el, mire a kamuoldalakat gazdasági kényszerhelyzetbe hozni akaró közösségi összefogás megszületett az elborult ezotéria és a pánorosz szemlélet kényszerházassága ellenében.

Persze, ne legyenek illúzióink, Oroszországnak az információs háborúra sokkal több pénze van, mint amennyit egy szlovák vagy multinacionális cég hirdetése valaha is hozhat egy honlapnak, és az emberek valószínűleg minden időben kattintani fognak egy olyan fotóra, amely dunai krokodilt ígér. De, ha tetemes lemaradással is, legalább megindult egy szervezett, ellenkező előjelű folyamat, mely csak hosszú távon lehet eredményes. Addig is próbáljuk megőrizni józan és kritikus gondolkodásunkat.

Ha őstermelői piacon vásárolunk, nem az az első gondolatunk, hogy akitől megvesszük az újhagymát vagy a hónapos retket, az egy büntetőjogi, adóügyi, de minimum morális vétség elkövetője. Nem. Alapesetben azt gondoljuk, hogy az illető kertész, és reméljük, hogy a nála vásárolt termékeken és termékekben kevesebb lesz a növényvédő és tartósító szer, mint ha Kínából behozott fokhagymát, konzerválóanyagtól tapadós héjú spanyol asztali szőlőt, vagy valóban görög görögdinnyét vásárolnánk. De miként a focipályákon is gyakran szaladgálnak önmagukra fogadó, játékosnak látszó bűnözők, úgy a tisztességes őstermelők rendjét is besározzák a svindlerek.

Egyetemi éveimben a szegedi, Szent István téri piacon sok sándorfalvai zöldséget vásároltam. Nem ez volt a megyei város legmenőbb piaca, de a kollégiumtól csak egy sarokra volt. A fölé magasodó vasbeton víztorony tövében már kora hajnalban, a péntek esti buliból hazafelé jövet nagy volt a sürgés-forgás, 1500-as Ladákból, okkersárga Zsigulikból, a menőbbek „zöldségárus” kombi Mercedesekből pakolták ki a portékát. Sándorfalva Szegedtől 12 kilométerre található, Komáromtól viszont 250-re. A napokban mégis sikerült sándorfalvai zöldséget vásárolnom az egyik helyi „őstermelőtől”. Miközben az eladó az általam sorolt termékeket rakta a kosaramba, arra lettem figyelmes, hogy a zöldségesládák oldalán egy sándorfalvai termelő neve és címe van feltüntetve. Beszédbe elegyedtem a komával, biztosított, a zöldséget ő termeli egy Komáromhoz közeli településen levő kertjében. Arra a kérdésemre, hogy akkor hogy került a ládákra a sándorfalvai cédula, hirtelen nem tudott felelni, majd rövid, – remélem számára – kínos nyökögés után azt mondta, biztos valakitől kapta a ládát. A cédulán azonban aznapi dátumbélyegző volt, így sokkal életszerűbbnek tűnő magyarázat, hogy barátunk bizony a budapesti, egyébként nagyon hangulatos, „állam az államban” Nagybani Piacon vásárolta a portékáját, melyet aztán sajátként értékesített.

A Nagybani Piac arra van, hogy ott árut cseréljenek a mezőgazdasági termékek, kamion-, de legalább utánfutószám. Nincs is ezzel semmi probléma, ha az itt vásárolt terméket egy zöldségesnél árulják, ahova betérve a vásárló valószínűsíti, hogy a pult mögött álló ember nem kelt fel éjszaka, hogy fűtse a fóliasátrat, nem locsolta, nem gyomlálta szúnyogok közötti dunsztban, hanem csak hozta valahonnan, és árulja. Tiszta sor. Akinek viszont nem törte fel a kezét a kapanyél, de őstermelőnek hazudja magát, az egy simlis. Az etikai vonzaton túl a „kamionos őstermelőknek” gazdasági vetülete is van. A piacokon saját terményének feleslegét évi 30 napon értékesítheti az őstermelő úgy, hogy ne legyen szüksége regisztrációs pénztárgépre, illetve enyhébb adózási szabályok alá essen. Aki másét árulja, az kereskedő. Ehhez pedig vállalkozói engedély kell, pénztárgép, havonta fizetni kell a járulékot, könyvelni kell stb. Persze, amikor azt látjuk, hogy bizonyos érdekcsoportok milliárdos tételekben lopják szét az országot, a Józsi bácsik és Mariska nénik „kamionosbűnözésével” szemben azért toleránsabbak vagyunk, de attól még ez ugyanaz kicsiben.

Aki tehát a nagybani piacon vásárol, ne felejtse el eltávolítani az eredeti termelő céduláját a ládákról, vagy legalább ne a vevő felé fordítsa. De mit tehetünk mi, valódi őstermelői produktumokra ácsingózó vásárlók, ha nem akarunk feltétlenül nyomozni minden piacozás alkalmával?

Kedden, az esti órákban, az Éjjel-nappal Budapest/Hal a tortán (a nem kívánt törlendő) idején, amikor már csak az újságírók nézik a parlamenti közvetítést, hetvenkilenc szavazattal bizalmat kapott Robert Fico harmadik kormánya. Szlovákia történetében először úgy, hogy a kormányfő nem volt jelen, és először a világtörténelemben úgy, hogy a Szlovák Nemzeti Párt elnökét magyar politikus helyettesítette.

A kormánykoalíciónak 81 voksa van, a gyomorműtéten átesett Andrej Danko igazoltan volt távol, Alena Bašistovát, a Sieť képviselőjét pedig megtréfálta a szavazógép: noha testi mivoltában a teremben ült, a berendezés a távollevők közé sorolta. Ezt a parlamenti falanszterben való járatlansága számlájára is írhatjuk, de az sem zárható ki, hogy az etikát is oktató egyetemi docens így próbálta oldani a Smerrel kormányzás kognitív disszonanciáját.

Azt, hogy a kormányprogramot el fogják fogadni, még múlt kedden megírtuk. Egy hétbe tellett, mire így lett, de akinek 81 képviselője van, annak általában el szokták fogadni a kormányprogramját, ehhez nincs szükség látnoki képességekre. Nagypénteki bizonyossággal rebeghetjük: beteljesedett. A kormányprogram vitája egyébként is inkább színház, mint szakpolitikai tevékenység. Mivel a kormányprogram a kormány identitásának alapdokumentuma, az ellenzéki indítványok bedolgozásának esélye minimális, főként az ellenzékkel való együttműködést erősen korlátozó koalíciós szerződés mellett, és ezzel mindkét oldal tisztában van, így ki-ki a következményeknélküliség szabadságával szónokolhatott. Talán emiatt volt, hogy látszólag a tárgyszerű, korrekcióra irányuló hozzászólásokból volt kevesebb, és sokkal több volt a személyes él. Senki sem szeret úgy focimeccset vagy krimit nézni, hogy tudja a végeredményt, de egy ilyen szituáció hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy jobban figyeljünk a folyamatra és a szereplőkre. Ezt elnézve pedig, meglepetéseket inkább a kormányoldal új pártjainál találunk. Az ellenzék hozta a kötelezőt. Igor Matovič megmozdulásai mögé random behelyettesíthető lett volna valamelyik performansza az elmúlt négy évből. A választási eredmények tükrében a politikai végét érző Daniel Lipšic igyekezett hozzáradikalizálódni partneréhez. A nemzeti helyett az Európai Parlamentet választó elnöke által magára hagyott Szabadság és Szolidaritás inkább a tárgyszerű szólamot erősítette. Kotlebáéknak a Tiso-megemlékezés mellett jobbára csak egy-egy buzizással sikerül felhívni magukra a figyelmet, Boris Kollár csapata pedig még nem jött rá, mit kellene csinálnia, miközben főnökük új legitimációt keres, hisz már nem mondhatja, hogy ő nem politikus. Újabban azt mondja, nem standard politikus, meglátjuk, ez mire lesz elég a nemzet apukájának.

A mentális struktúrák számottevő változására leginkább a Sieť és a Most-Híd háza táján került sor. Radoslav Procházka saját, korábbi ellenzéki tevékenységét is törlésjel alá helyezte azzal, amikor a kormányprogram bírálatát szokásos szájkaraténak nevezte, elfeledve, hogy korábban maga is ezt a gyakorlatot folytatta. Az pedig, mikor a Radičová-kormány – melynek maga is koalíciós képviselője volt – kormányprogramját bírálta a jelenlegi kormányprogram legitimitásának növelése céljából, az opportunizmus csimborasszója volt. A fakasokkal együtt üvöltő Joseph Fouché Ferrières-en-Brie-beli sírjában bizonyára örömkönnyeket hullajtott, hogy ilyen tehetséges követői akadnak. Az önmagát polgári pártként meghatározó Most-Hídra pedig akkora hatással volt szociáldemokrata partnere, hogy az Internacionálé lendületével szeretnék a múltat végképp eltörölni. Az SNS-es oktatási miniszter ordító közpénzlenyúlási ügyére csak annyit tudtak reagálni, hogy nem a múltba, hanem a jövőbe tekintenek. Ezzel a lelkülettel hogyan várhatjuk tőlük a számos, múltból nyitva maradt magyar ügy rendezését?
Ami nem változott az elmúlt héten felbolydult méhkasra emlékeztető törvényhozásban, az a Smer. Neki ebben a helyzetben tényleg elég, ha már csak egy kávét kér.

A Smer háza tájáról kiszivárgott információk szerint a párton belül elkezdtek azzal a problémával foglalkozni, ki legyen a Smer arca a négy(4?) év múlva soron következő választási kampányban. Ugyan Robert Fico pártelnök még csak 51 éves, a következő választás idején 55 lenne, hasonló korú miniszterelnököket random találhatunk közel s távol. Ám nyolc év a végrehajtó hatalomban, úgy látszik, most már letagadhatatlanul kikezdte az egészségét. Az pedig, hogy elindult a legutóbbi köztársaságielnök-választáson, egyértelműen jelzi, hogy már 2014-ben is tele volt a hócipője az egész kormányzással, és a Szabadság téri épületből szívesen átsétált volna a Kormányhivataltól mindössze 500 méterre levő, összehasonlíthatatlanul nagyobb nyugalmat biztosító Grassalkovich-palotába. A nép viszont másként döntött. Smeres források szerint nem elsősorban a miniszterelnök jelenlegi egészségi állapota miatt kezdtek az utódláson gondolkodni, hanem amiatt, hogy a kormányfő már harminc éve a politikai porondon tevékenykedik. Szívpanaszai csak felgyorsították ezt a folyamatot. E háttérinformációknak nem feltétlenül kell változatlan formában hitelt adnunk, ám ettől függetlenül most ez a fő téma a látványosan meggyengült kormánypárt háza táján. És jelen pillanatban nem is az a fő kérdés, az örök második Robert Kaliňák, a fiatal, feltörekvő Peter Pellegrini, vagy éppen a konfliktusmentessége miatt mindenki számára elfogadható, de nem pártpolitikus Miroslav Lajčák, netán valaki más lesz-e a Smer vezetője a jövőben. Általánosságban szemlélve sokkal fontosabb az, amit a kialakult helyzet a hazai standard pártok káderépítéséről elárul.

A jelenlegi parlamenti pártok túlnyomó többsége egyemberes. Az természetes, hogy a pártok élére egy erőskezű vezető kívánkozik, aki nem árt, ha karizmatikus is, az viszont a pártra – és általa a választópolgárokra nézve is – kifejezetten hátrányos, ha a főnök egója kitakarja a teljes második vonalat, hát még, ha nincs is második vonal.
A Mi Szlovákiánk Néppártról és a Sme rodina pártról pártszinten még korai lenne bármit is mondani, hisz ez utóbbi még csak nem is „bölcsödés”; a Mi Szlovákiánk pedig csak most került fel a nagypolitikába, minimális megyei politikai tapasztalattal. Azt, hogy ezek egyemberes pártok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy vezetőik a saját családnevüket is felvették a párt nevébe, sőt, Boris Kollár a teljes nevét. ( 2014-ig az Új Többség nevében is ott szerepelt, hogy Daniel Lipšic, illetve D. Lipšic, ami esetében talán már önbizalomhiányos állapotra is utalhat.) Ezzel is jelzik, ha az állam nem is, de a párt biztosan „én vagyok”.
A régi pártok közül a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió olyannyira Mikuláš Dzurinda pártja volt, hogy az alapító atya távozása után senki sem tudta feltölteni tartalommal, be is fellegzett neki. A vele együtt kormányzó Kereszténydemokrata Mozgalom és Magyar Közösség Pártja a parlamenten kívül keresi új vezetőjét, de egyik helyen sem fest úgy a dolog, mint ahol az ugyanazon kényszer folytán leköszönő pártelnök a dokumentumokkal együtt egy utódlásra kész embert is hagyott volna a pártszékházban.

Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek vitathatatlanul Igor Matovič pártja, a csekély tagszámú politikai alakulat vezetője ezt immár másodszor legitimálja azzal, hogy az utolsó helyről kerül az elsőre. Legutóbb a listáján a következő olyan induló, aki nem „civil celeb”, hanem párttag, a „főnökre” leadott szavazatok ötödét szerezte meg úgy, hogy előtte négy évig parlamenti alelnök is volt.

Hát a Híd állna-e Bugár Béla nélkül? A kérdés nyilván retorikai, a harmadik pártjában talán gyökeret verő Lucia Žitňanská Bugár szavazatainak kicsivel több mint a felét, a pártból már távozott, pártalapító Simon Zsolt pontosan a negyedét tudta hozni, a többiek még ennél kevesebbet. Elgondolkodtató, akadna-e bárki, aki képest lenne átvenni Bugár Béla helyét, akár valamilyen kényszerhelyzetben, akár a „természetes kopás” okán.

Negyedszázad egy ember életében hosszú idő, társadalomtörténeti szempontból nem annyira. Pártjaink „orrnehézsége” azt mutatja, fiatal demokráciánk legalábbis mentálisan még nem tudott leszámolni a személyi kultusszal.

Az egészségi állapot szigorúan magánügy – nyilatkozta Robert Kaliňák belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes kedden a parlamentben, amikor az újságírók Robert Fico állapotáról kérdezték. Erik Tomášból oktatási államtitkár lett, a Smer kommunikációjának nincs gazdája, és ez meg is látszik, az ilyen nyilatkozatokon is. Egy szívbetegség természetesen soha, senkinek nem jöhet jókor, de mivel a lehetősége sokkal valószínűbb, mint egy meteorit becsapódásának, vagy egy unikornis megjelenésének a Kormányhivatal kertjében, a kormányzati kommunikációnak ilyen helyzettel számolni kellett volna, legalább a sablonok szintjén. Ma lesz egy hete, hogy a miniszterelnök kórházban van, ám arról, hogy ott mi történik vele, csak jólértesültek „kiszivárgott” információi állnak rendelkezésünkre. A kormányszóvivő csak azt szajkózza, a miniszterelnök hivatalban van, és ellátja a feladatát, a kórház szóvivője pedig legfeljebb arról hajlandó nyilatkozni, meddig tartják bent a miniszterelnököt. Az, hogy e sorok írója kórházban írja-e ezt a jegyzetet, vagy netán a nyájas olvasó ott olvassa-e, és miért van ott, az valóban magánügy. A miniszterelnök-helyettes viszont téved, ha úgy véli, a kormányfő kórisméje ehhez hasonlóan magánügy.

Hivatalban levő állami felsővezető (súlyos?) betegsége, netán ebből kifolyólag bekövetkező halála nem gyakori, ám nem is példátlan eset, elég, ha csak a térségünkben maradunk. A magyar rendszerváltást is megjelölte a rendszerváltás miniszterelnöke, Antall József korai halála. Az akkor még csak pár éve szabad magyar sajtó kereste a megfelelő utakat, hogy viszonyuljon a témához, eközben akadtak olyan megoldások is, amelyeket később valószínűleg megbánt írójuk. Hazai vizekre evezve: Rudolf Schuster hivatalban levő államfő pozsonyi félrekezelése, majd ausztriai „egészségügyi turizmusa” is méltán tartott számot a választók érdeklődésére. A volt államfők közül Michal Kováč és Ivan Gašparovič is egészségi problémákkal küzd, ők azonban, bár életük végéig kijár nekik az „elnök úr” megszólítás, már nyugdíjasok, nem látnak el közhivatalt, így esetükben érthető, ha környezetük nem nyilatkozik készséggel arra az egyszerű kérdésre felelve: hogy vannak. Robert Fico esete azonban más, és nem csak azért, mert az ő munkáltatói adóink révén mi, mindannyian vagyunk, azok is, akik nem szavaztak rá. A miniszterelnök a végrehajtó hatalom piramisának csúcsán áll, jó vagy rossz döntései így az ország sorsát is befolyásolják. Egy súlyos egészségi probléma pedig pedig a politikus döntési képességére is hatással lehet. Azt, hogy most Fico esetében aktuálisan ilyenről van-e szó, vagy „csak” elfáradt a kormányalakításban, az állampolgároknak joguk van tudni, még akkor is, ha a macsó miniszterelnöknek erről mégoly kellemetlen is beszélni. Amikor eldöntötte, hogy erre a pályára lép, önként vállalta, hogy innentől az is érdekes lesz, ahogy a bécsi reptér parkolójában átöltözik, a Duna-töltésen görkorizik egy nővel, aki nem a felesége; illetve hogy működik a keringési rendszere.

Valószínűleg magas szorzóval kínálták volna a fogadóirodák annak lehetőségét, hogy tegnap a parlament nem fogadja el a kormányprogramot. A (mindenkori) kormány célja az adott körülmények között elérhető legnagyobb stabilitás, de legalább 76 voks. A tegnap parlamenti áldást kapott furcsa szövetségnek 81 képviselője van a törvényhozásban. Ez már messze nem az, mint az előző megbízatási időszak „83 Kolesíkje”, az ötemberes tartalékkal bíró csapatot négy párt dobta össze, miközben a rendszerváltás óta először fordul elő, hogy egy alakuló kormány koalíciós pártjának nincs parlamenti frakciója, de ez csak apró szépséghiba, ha „darabra” egyébként megvannak. A titkolnivalóan érdekes dolgokat nem tartalmazó koalíciós szerződés munkaszervezési kérdésekkel kapcsolatos harmadik fejezetének nyolcadik pontja tiltja az ellenzékkel való közös manőverezést, a kormányprogram megszavazásánál ez egyébként sem jöhetett volna szóba, így különösebb vizionárius képességre sem volt szükség ahhoz, hogy a kormányprogram megszavazását készpénznek vegyük. Ezzel lezárult a huszonnyolcadik napja hivatalban levő kormány életének egy fontos szakasza.

A hetvenoldalas kormányprogram tettvágytó duzzadó, homályosan ambiciózus dokumentum. Ha annyi tízesem lenne, ahányszor előfordul benne az előkészíti, megteremti a feltételeit és szinonimái, az év hátralevő részére a tankolás meg lenne oldva... De így, huszonnyolc nap távlatából még akár megvalósíthatónak is tekinthető, a kérdés, hogy a homály fog-e eluralkodni az ambíció felett, vagy fordítva, mert az ilyen dokumentumok esetében hatványozottan igaz, hogy az ördög a részletekben lakik. A törvényalkotási mechanizmusok tekintetében viszonylag szigorúnak mondható koalíciós szerződés konszenzuális alapokra helyezi a döntéshozatalt, így az „egy, csak egy” minisztériummal bíró Sieťnek – elméletileg(!) – ugyanolyan súlya lehet a bizonyos politikai döntések meghozatala, vagy éppen meg nem hozatala során, mint a legerősebb kormánypártnak. Ez a konstelláció még akár kedvezhet is a kisebbségi kérdéseket egyedül képviselő Most-Hídnak. Most még minden olyan képlékenynek tűnik.

Egy valami viszont nem képlékeny: a koalíció meghatározó eleme, a Smer. Őket pedig már nagyon jól ismerjük. S miként az egyeduralkodó baloldali párt hatalma folytatólagos, úgy ívelnek át kormányzati ciklusokon a botrányaik is. Az egyre nagyobb hullámokat vető Bašternák-ügy akár látlelete is lehetne gazdasági háttérszereplők, államigazgatás, és csak papíron független vizsgálati szervek szerencsétlen „együttműködésének”. A koalíciós pártok vezetői pedig egyelőre nem túl hangosak a számonkérés terén. Az elkövetkező négy(?) év kormányzása kinézhet úgy is, hogy az államigazgatás minden szintjén meghatározó Smer tovább folytatja a saját stiklijeit, a másik három partner kínos mosolyától kísérve, akik ezt, saját érdekeik megvalósíthatóságát szem előtt tartva, elnézik neki. Vagy akár a körmére is nézhetnek, de annak a „konszenzuskeresés” láthatja kárát.

„Járőröket” helyezett szolgálatba három vasútvonalon a Mi Szlovákiánk Néppárt. A „polgári járőrözés” csak Szlovákiában számít újdonságnak, Magyarországon, aki úgy érzi, szabadidejét nem horgászatra vagy bélyeggyűjtésre fordítaná, hanem ezek mellett vagy helyett a közbiztonságért szeretne többet tenni, a Polgárőrség keretén belül járőrözhet kedvére. Az 1991 óta működő, a rendszerváltással szinte egyidős szervezet nemhogy legális, de magas szinten bírja az államigazgatási szervek, és az állami erőszakszervezetek támogatását. Szlovákiában nincs hasonló, törvényes háttérrel működő, jellemzően bűnmegelőzési tevékenységet folytató, az egyesülési jog alapján létrejött társadalmi szervezet. A rendfenntartás állami monopólium, ahogy egyébként Magyarországon is, a polgárőrök legfeljebb értesíthetik a hatóságokat, illetve visszatarthatják az elkövetőt a rendőrség kiérkezéséig. Ezt bármelyik állampolgár is megteheti, ha tudja és/vagy meri. Egyébként arra, hogy azok a jellemzően kisebb települések, amelyeknek nem futja a költségvetésükhöz mérten viszonylag drága községi rendőrség létrehozására, községi járőrszolgálatot működtetnek, nálunk is van példa. Ezek tagjai azonban – szemben a magyarországi, önkéntes polgárőrökkel – a község alkalmazottai. Ilyen irányú törekvésre volt példa a több település gettóiban is sikerrel működő roma járőrszolgálat is. Próbálkozások tehát vannak.

A modern társadalomban az emberek nem járnak felfegyverkezve, hanem adót fizetnek, amelyből az állam szavatolja, hogy ha felhívjuk a 158-as telefonszámot, akkor előbb-utóbb történik valami. A vasút területén és a vonatokon a rendfenntartásra a megalakulásától a közlekedési minisztérium alá tartozó, majd 2009-ben a belügyminisztériumhoz átkerült, lényegileg a rendőrségbe beolvasztott vasúti rendőrség az illetékes. A vasút ezen felül igénybe veheti, bizonyos területeken igénybe is veszi biztonsági cégek szolgáltatásait. Azt viszont megengedhetetlen, egyben elképzelhetetlen, hogy a vasút üzemi területén valaki a saját szakállára elkezdjen bármilyen – akár biztonsági – szolgáltatásokat nyújtani. Ki-ki képzelje el, hogy a munkahelyén egyszer csak megjelenne három ismeretlen pacák, és ott járőrözni, vagy éppen lángost sütni kezdene, mert úgy gondolná, ez a helyes. Ez az egyik ok, amiért abszurd Kotlebáék járőrözési kísérlete. Itt akár ki is tehetnénk a pontot, nem jogosultak rá, ne csinálják, kész.

Van azonban még néhány lehetséges vetület, amelyeket érdemes felvillantani. A jegyváltás csak utazásra jogosít, további tevékenység végzésére nem. Igaz, attól még sétálhatnak fel-alá, ha valaki kérdőre vonja őket, legfeljebb azt mondják, a mosdót keresik.

A „járőrtevékenységet” mindenféle előképzettség nélküli személyek végzik, akik erre nincsenek felkészítve. Kotleba is azt emelte ki, hogy „jól tűrik a stresszt, és jó testi adottságaik vannak”. Ez azonban kevés a sikeres rendfenntartáshoz. Még ahhoz is 78 órás tanfolyamon kell részt venni, hogy valaki biztonsági őr lehessen. Községi rendőr mintegy három hónapos, állami rendőr kétéves képzés után lehet valakiből. Ehhez képest az, hogy valaki markos legény, nagyon kevés.

A vasút területén elkövetett bűncselekmények száma csökkenő tendenciát mutat. Mindez nyilván nem vigasztalja azokat, akik ennek ellenére bűncselekmény áldozatai lettek. A közrendet azonban mindenkor a törvényes keretek között kell fenntartani, hacsak nem akarunk visszatérni a vadnyugati állapotok közé.

Tomáš Drucker főpostásból lett egészségügyi miniszter tegnap a TA3 hírtelevízióban vendégeskedve optimistán nyilatkozott az egészségügy megváltoztatásáról, megváltoztathatóságáról. A kormányt húsz napja nevezte ki Andrej Kiska államfő, az újonnan jött miniszterek közül éppen a nagypolitikai tapasztalatok híján levő Drucker látott neki a legradikálisabban a rendrakásnak. Értelemszerűen a „továbbszolgáló”, tapasztalt smeres miniszterektől hasonló passzionátus takarítás nem várhatunk… A „zöldfülű” tárcavezetők közül Drucker belépője akár meggyőzőnek is nevezhető, de mindenképpen látványos: első körben eltávolította a korrupcióval és/vagy alkalmatlansággal, vétkes tétlenséggel vagy éppen tehetetlenséggel gyanúsítható kádereket. Ez volt talán a könnyebb lépés. Megtalálni a valóban szakértő, nem pártos, pénzügyi csoportokhoz nem köthető, és az oroszlánbarlangba mégis bemerészkedni merő munkatársakat már nehezebb lesz, de ez még mind semmi ahhoz képest, ami a káderállomány stabilizálását követően vár az új miniszterre.

A versenyszférából érkező Drucker, akinek megélhetési okokból valószínűleg nem hiányzott a miniszteri tárca, első nyilatkozatai alapján valahol középen áll a jobbközép pártok – jobb szókapcsolat híján mondjuk ezt – Zajac-féle, piaci alapú, és a baloldalon egyeduralkodó Smer által képviselt, ám csak verbális szinten megvalósuló ingyenes egészségügy között. Egészen pontosan úgy fogalmazott: az egészségügy nem olyan áru, amivel üzletelni lehet, a társadalmi hatásait is figyelembe kell venni. Azt ugyanakkor leszögezte, az állam a jelenlegi rendszert nem képes hosszútávon finanszírozni. Ha pedig az egészségügyben valami nem az állam finanszíroz, akkor azt valószínűleg a páciensek fogják, de ne szaladjunk ennyire előre.

2010-ben, az akkori kormányalakulást követően ugyanezeken a hasábokon az egészségüggyel „életvitelszerűen foglalkozó” Péterfi Szonya egy kommentárban vette végig, mit csináltak, vagy nem csináltak az egészségügyi miniszterek a rendszerváltás óta. (A cikk elolvasható az Új Szó Online-on.) Az írás a maga tömörségében is az egyik legjobb ágazati kórtörténet, amelyből az világlik ki, az egészségügyi miniszterek a rendszerváltás óta bizony inkább nem csináltak, mint csináltak valamit, természetesen a napi ügymenethez szükséges dolgokat leszámítva, miközben az egészségügyet, szintúgy pártállástól függetlenül szipolyozták különböző pénzügyi csoportok, az elmúlt időszakban főként a Smerhez köthetők. Így, lássa bár világosan az ágazat problémáit: az nővérek alulfizetettségből fakadó elégedetlenségét, a finanszírozás megoldatlanságát, az elfolyó közpénzeket, az adóssághalmozást – a miniszter ezeket említette a tévéműsorban, de saját tapasztalatok alapján ki-ki meg tudja toldani még ezzel-azzal –, mindezeken csak úgy tud segíteni, ha ebben a Smer is partnere lesz. Drucker a legalább papíron szintén független Zuzana Zvolenskánál autonómabb, „függetlenebb” személyiségnek látszik, ám csak annyira lehet autonóm, amennyire azt a Smer megengedi neki. Ha az eddig jószerivel csak „kiszolgáló szerepben” levő smeres volt tárcavezetők után valóban érdemi, a problémák gyökerét kezelő változásokat akar életbe léptetni, azzal a pénzszivattyúkat működtető háttéremberek érdekeit fogja sérteni, akik ezt nem fogják ölbe tett kézzel nézni. Druckernek így – legalább – kétfrontos harcra kell felkészülni. Azt, hogy mennyire szabad a bársonyszékben, hamarosan látni fogjuk.