A hírlapíró és a halál

A kormány múlt heti ülésén jóváhagyta Anton Šafárik kinevezését a Szlovák Információs Szolgálat (SIS) élére. Amikor egy látszólag inkompetens, nem a politikum, hanem a szakmai közösség által elvárt képességekkel, tapasztalatokkal nem bíró egyén kerül valamilyen állami szerv élére, a kormányzati spindoctorok alapvető kommunikációs fegyvertárából mindig előkerül ez a mondat: „igaz, hogy XY nem bír szakmai tapasztalattal a (ide tetszőleges terület behelyettesíthető) terén, de más területen megszerezte azokat a menedzseri képességeket, amelyek alkalmassá teszik őt a feladat ellátására.” (Az is érdekes egyébként, hogy ilyen nyilatkozatok mindig csak az állami szférában történt, józan parasztésszel nehezen érthető személyzeti döntések után jönnek, a versenyszférából nem, de ebbe most ne menjünk bele.)

Kellemetlen meglepetésnek nevezte Andrej Kiska államfő, hogy keddre virradóra ismeretlen elkövető behatolt a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Grassalkovich-palotába.

A palotai fantom nem sietett, húsz percig időzött bent. Ez idő alatt az eddigiek szerint nem rongált meg semmit, nem is lopott el semmit. Lehet, hogy lenyűgözték a halandó számára csak az esti híradókban, vagy a nyílt napokon látható pompázatos terek? Ki akarta próbálni a biedermeier karosszékeket? Pózolni akart a pulpitusnál, ahonnan az elnök nyilatkozik? Nyomott egy szelfit, aztán iszkiri? Vagy netán arra volt kíváncsi, nem porosodik-e ott Rudolf Schuster volt államfő a kétplatnis villanyrezsója? Egyelőre nem tudni. Hivalkodó falfirkát sem hagyott maga után, mint az a viking harcos, aki a Hagia Sophia székesegyház márványába véste, hogy ott járt. Pedig ezt is megtehette volna. Bármit. A riasztó bekapcsolt, de a biztonságiak kikapcsolták. Mert kevéssé tűnt életszerűnek, hogy valaki a palotában mászkál. Hisz olyan sok biztonsági van ott.

Nem mondom, hogy mindennapos vendég vagyok a Grassalkovich-palotában, de újságíróként néhányszor megfordultam ott. A bejutáshoz a repülőterekről ismert fémdetektoros kapun kellett áthaladni, a táskát röntgengéppel világították át, akinél pedig sípolt a detektor, annak valami hihetőnek tűnő magyarázatot kellett adni, pl. hogy a nadrágszíjam volt az, csípőprotézisem van stb. Aki pedig elkésett, az nem mehetett csak úgy fel, noha tudta, hol a díszterem, meg kellett várni, amíg a sajtóosztályos néni lejött érte. Ha nem jött le, akkor bizony ott maradt a lépcsők alján. Mert ez kérem a Köztársasági Elnöki Hivatal, itt nem lehet csak úgy, összevissza mászkálni. Gondoltuk eddig...

A szakállas, a fényképek szerin jókötésű férfi a biztosítatlan személyzeti bejárón keresztül ment be az épületbe. A rendőrségi közleménynek ezt a mondatát többször újra kellett olvasnom. Tán’ ember nem gondolta volna e hazában, hogy a Köztársasági Elnöki Hivatalnak akár csak a macskabejáró billenőajtója nincs beriasztva, nem hogy a személyzeti bejárat. Egyes hírek szerint a kamerarendszer 1994-ben volt telepítve. Még jó, hogy nem dagerrotípiákat készít. Így vigyáznak az államfő biztonságára.

A jelenlegi helyzetnek több felelőse is van. Ha a behatoló valóban ki-be sétált a kertben, felelősek a külső őrhelyen szolgálatot teljesítő rendőrök. Felelős az aznapi szolgálatvezető, aki, ahelyett, hogy a riasztás helyszínére vezényelt volna néhány embert, simán kikapcsoltatta a nyilván elöregedett riasztót. Valószínű, ők egy nagy fővárosi közlekedés forgalmát fogják irányítani a jövőben, mert egyik védett közjogi méltóság sem örülne, ha éppen ők védenék. Ennél nagyobb a felelőssége Radovan Horváthnak, a Közjogi Méltóságokat Védő Hivatal igazgatójának, hisz neki hivatalból tudnia kellett arról, hogy az egyik bejárat nincs biztosítva, illetve a kamerarendszer elöregedett. Ha nem tudott róla, azért kell mennie, ha tudott, és nem tett semmit, akkor azért. Ő ezt belátta, és kérte a felmentését Robert Kaliňák belügyminisztertől. Pedig ennek az EU-s elnökség átvétele előtt három nappal történt, így még kínosabb ügynek politikailag ő a felelőse. Ha most először lenne belügyminiszter, elnézőbbek lehetnénk vele, száz nap alatt még nem jutott el odáig, hogy a belügyminisztérium Augiász-istálójában az elnöki palota biztonságát ellenőrizze. De Robert Kaliňák most harmadszor belügyminiszter. Így egy okkal több, hogy lemondjon.

Ma még összegyűlnek a Szlovák nemzeti felkelés terén a tüntetők, hogy Robert Kaliňák belügyminiszter leváltását követeljék a „nemzetközi helyzethez” hasonlatosan fokozódó Bašternák-ügy miatt, aztán lecsap a szabadságidőszak, a főváros lakossága megtizedelődik, s tán’ a közéleti elköteleződés is alábbhagy 40 fokban, pedig tüntetni jó dolog.

Andrej Danko házelnök, a második legerősebb koalíciós párt vezetője még pénteken, nem sokkal a brexit hivatalossá válása után „nem helyénvalónak” nevezte az ellenzéki tüntetéseket. Ugyanezt megismételte a hétvégéi vitaműsorokban Robert Fico miniszterelnök is, politikai aknamunkának nevezve az ellenzék törekvéseit. Míg az előbbi a brexittel, az utóbbi az uniós elnökség átvételével érvelt. Mert hát hogy lehet rendkívüli parlamenti ülést tartani az EU-s elnökség kapujában? Természetesen mindkettő nagyon komoly dolog, ám a Bašternák-ügyre aligha adhat felmentést.

Szlovákia technikai szempontból alaposan rákészült az uniós elnökségre. A külügy és az államigazgatás bürokratái politikamentesen, technokrata módon, hosszú hónapokig készítették elő a folyamatokat. Épp azért sántított a gyors kormánykoalíció-kötés mögé érvként besorakoztatott uniós elnökség, mert az, a dolog természetéből fakadóan akár egy hivatalnokkormánnyal is lezavarható lett volna, de spongyát erre. Szlovákia jó előre megfogalmazta, melyek lesznek az elnökség prioritásai: a gazdasági növekedés, az egységes digitális piac, az energetikai unió továbbépítése, a migrációs válság kezelése, és a további bővítés. A migrációt az „élet adta”, a többi klasszikus „eurokrata” politikai cél, amelyek közül a gazdasági növekedés és a bővítés-bővíthetőség kérdése ráadásul csaknem minden korábbi elnöklő ország tervei közt megjelenik valamilyen, épp akkor aktuális formában.

Mindezekről tehát jól elkonferenciázgattak volna Pozsonyban, a munka oroszlánrészét pedig úgyis Brüsszel vitte volna. Ehelyett most meg kell kezdeni Nagy-Britannia kiléptetését a közös akolból. Bár a népszavazás után a britek mintha megijedtek volna önnön tegnapi bátorságuktól, még aznap százezren, tegnapig két és fél millióan, máig pedig ki tudja, hányan kezdeményezték újabb népszavazás kiírását. Ha pedig Rowan Atkinson mondaná, hogy London lépjen ki Nagy-Britanniából, akkor azon csak somolyognánk egyet, hogy ez is egy újabb, jól sikerült Mr. Bean-poén. De ezt felnőtt, elvben felelős, választójoggal rendelkező emberek kezdeményezték, amit már sokkal nehezebb elkenni egy-egy angol humorra való utalással.

Az most már biztos, hogy a britek a nyári melegben jól befűtöttek a Szabadság térnek, a helyzet azonban korántsem olyan kaotikus, mint első ránézésre tűnhetett. Az EU-ból nem lehet csak úgy, holnap kilépni, az elmúlt napokban kettő és tíz év között már sok minden elhangzott lehetséges időpontként. Szlovákiának tehát kezelni, és nem megoldani kell Nagy-Britannia helyzetét. Ezzel párhuzamosan meg kell próbálni megakadályozni, hogy a britek döntése dominóeffektust indítson el, hisz Marián Kotleba már hazai pályán is jelezte, népszavazást kezdeményez a kilépésről. (Azt már nem mondta, hogy képzeli el egy 5,3 milliós ország létét a globális piaci viszonyrendszerben.) Mindezeket természetesen nem lehet bagatellizálni, de az élet sem áll meg. Ha az EU-s elnökség a gátja egy adócsalási ügy kivizsgálásának, akkor az nyilvánvaló bizonyítéka annak, Szlovákia (még?) nem alkalmas az EU-s elnökségre.

A Szlovákia előtt álló tevékenységek tehát, a kormány által javasolt narratívával szemben sokkal inkább így hangzik: reagálni a brexitre, sikeresen levezényelni az uniós elnökséget, ÉS megoldást találni a Bašternák-ügyre.

Bár nem ismerem személyesen Miloš Majkót, a SeredOnline szerkesztőjét, természetesen mélységesen elítélem, hogy a múlt héten felgyújtották az autóját. A járművel a sokak bögyében levő sajtómunkás felesége ugrott haza pár cuccért. Minimális időt töltött a házban. Az elkövetők lestek rá. Ketten voltak. Egy sofőr, és a kismácsédi gyújtogató, aki másfél év felfüggesztettel úszta meg, mivel a rendőrség csak rongálásként vizsgálta az esetet, és bár az elkövetők beismerték, hogy, hozzám hasonlóan ők sem ismerik Majkót, és megrendelésre gyújtották fel a kocsiját, a megrendelő kilétét nem próbálta feltárni.

Szered, némi fáziskéséssel az most, ami Besztercebánya, vagy, nekünk, magyaroknak Dunaszerdahely volt a kilencvenes években. Sőt, több. Az autópálya-felhajtó mellett rendőrautóra immúnis kurvák állnak éjjel-nappal, a város a mátyusföldi drogkereskedelem fő ellátó bázisa, ahonnan a „főzők”, ha kell, a Csallóközbe vagy a fővárosba is készségesen hoznak anyagot, ha Vereknyén valami gond lenne. Míg másutt a szervezett bűnözői csoportok – nem elsősorban a betonozási főprofil okán – építési, vagy legalább biztonsági cégekké transzformálódtak, a személyszállításban vagy a szerencsejátékban szereztek a feketénél mindenképp világosabb, szürke, vagy egyenesen fehér érdekeltségeket, Szereden ilyen szempontból megállt az idő. S bár a SeredOnline-on, a helyzetből adódóan gyakoriak a bűnügyi tudósítások, mégsem ez a lap fő profilja, hanem a regionális önkormányzati politika.
Ami a szlovák sajtó fővárosi sztárjai által lenézett terület, sőt, úgy általában, az újságírás unalmasnak gondolt része. Majko teljesen kiégett Mitsubishijét nézve azonban a tamáskodók kénytelenek lesznek felülbírálni az unalmasságról gondoltakat. Az e percben egyáltalán nem biztos, hogy a két zöldhasút egyenesen egy polgármester csúsztatta a kismácsédi suttyó zsebébe, és ha a kaliňáki rendőrségen múlik, nem is fog kiderülni. De ha vélelmezzük, hogy Majkót „foglalkoztatás körében” próbálták megfenyíteni, akkor elgondolkozhatunk rajta, hogyan végezheti az önkormányzati munkát az, aki ilyen lépésre szánja el magát.

Miloš Majko kiégett autója sokszorosan intő jel. Intő jel nekünk, állampolgároknak. Az látszólag unalmas, ha egy önkormányzati ülésen arról van szó, hogy melyik cég fogja hőszigetelni a helyi óvodát. De az, hogy milyen az adott cég háttere, akár érdekes is lehet. Az önkormányzatok a bennünket legközvetlenebbül érintő dolgokról döntenek, érdemes a körmükre nézni. Nem szükségképpen azt feltételezve, hogy a testületben ülők nettó bűnözők, hanem jobbító szándékkal. Mert mindig lehet jobb.
Miloš Majko kiégett autója intő jel nekünk, újságíróknak. Minden Pozsonyban kommunikáció szakot végzett hallgató álma, hogy a Markíza riportere lehessen. Vagy legalább a Jojé. Arra, hogy Homonnán, Breznóbányán, netán Nagykürtösön páran összehozzanak egy releváns helyi sajtóterméket, kevesen gondolnak párnájukon, mielőtt jönne az álom, az enyhet adó. Pedig lehet, pedig érdemes. És ez nem szükségképpen hobbiprojekt, pár ember megélhetését is biztosíthatja.

Miloš Majko kiégett autója intő jel nekünk, szlovákiai magyar újságíróknak is. Természetesen egy kollégának sem kívánom, hogy gyújtsák fel a területi bajnoksági mérkőzésekről, vagy parlamenti ülésekről, vagy a Jókai Napokról írt tudósítások honoráriumából vásárolt gépjárművét, de vajon melyikünket ért már annál nagyobb sérelem, hogy a (ide tetszőleges településnév behelyettesíthető)-i polgármester csúnyán nézett fél percig, vagy a védett területet beszántó tsz-elnök ordítozott? Nem ciki, hogy – tán’ az egy Malina Hedvigen kívül – mindent, ami fontos, a szlovákok írnak meg?!
Az államformává emelt korrupció posványában fetrengő Szlovákiának az lenne a legjobb, ha minden faluban volna egy Miloš Majko.

A politikai élet történéseit életvitelszerűen követők valószínűleg emlékeznek még Mikuláš Dzurinda második, dicső reformkormányának dicstelen végnapjaira, amikor is az Új Polgári Szövetség szétesése, és a csoportocskaügy miatt távozott SDKÚ-s képviselők okán többségét vesztett kormánykoalíció vezetője időről időre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat és a Szlovákia Kommunista Pártját elhagyók által tudta csak biztosítani fennmaradását. Alkalmi segítőinek Dzurinda fűt-fát, de legalább egy víztisztítót ígért. A kormánynak a kegyelemdöfést a Kereszténydemokrata Mozgalom csak látszatkeresztényi távozása adta meg, először lökve az országot Robert Fico karjaiba. De mindez a sokatpróbált kormányfővel második kormányzati ciklusa vége felé történt. Robert Fico harmadik kormánya még ama bizonyos száz napján sincs túl, ám dezintegrációjának foka lassan elkezdi megközelíteni a dzurindai szintet. A szebb jövőre hivatott, tavaly ilyenkor még az jobboldal új lehetséges vezérének vélt, a választási harcba csatadöntő ambíciókkal induló, majd nagyot koppanva elhallgató Sieť a szemünk láttára, szappanoperaszerűen esik szét. E furcsa, technikai koalícióba már eleve némileg meggyalult formában sikerült csak belépnie, most pedig a képviselők egy része fordult Radoslav Procházka pártelnök ellen. Azt ugyan deklarálták az elégedetlenek, hogy továbbra is ezt a kormányt kívánják támogatni, de azt már most kijelenthetjük, hogy a hamarosan tisztújítást tartó párt számára a nyár heves lesz. De míg Mikuláš Dzurinda, a nagy sakkmester a koalíciós pártokban történő folyamatokat is ellenőrzés alatt tudta tartani, egyesek szerint tán’ túl jól is, Robert Fico feje felett most mintha összecsapni látszanának a hullámok. Önnön pártja számára saját második embere, és legszorosabb szövetségese, Robert Kaliňák válik lassan, de mára biztosan vállalhatatlanná, akiről szinte naponta derül ki valami újabb, kellemetlen terhelő információ. És miközben a belügyminiszter egyre inkább profilját veszti, a hivatalos kormányzati kommunikáció az üzembentartási díjakat próbálja tematizálni, mely által a nagyobb koalíciós partner, a Szlovák Nemzeti Párt próbálgatja oroszlánkörmeit, úgy néz ki, egyelőre sikeresen. Hol van már az első Fico-kormány fejbólintó Jánosokkal teli látszatnyugalma.

Ebben a helyzetben az ellenzék, ha szervezett lenne, súlyos csapást mérhetne a koalícióra. De nem az. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek és a Szabadság és Szolidaritás koordinálja a lépéseit, ám Boris Kollár „családja” hasonló cipőben jár, mint Radoslav Procházka pártja, Kotlebáék meg inkább ne koordináljanak semmit… A jelenlegi ellenzéki pártok ideológiailag összeférhetetlenek, így legfeljebb egy kormánykoalícióhoz hasonlatos, technikai érdekszövetségbe tömörülhetnének, ehhez viszont hiányzik a kellő külső nyomás. Így a koalícióval szembeni küzdelem „negyven dühös emberre”, és a függetlenekre korlátozódik.

Robert Ficóra a szintén nem egyszerű európai uniós elnökség kapujában teljes embert kívánó belpolitikai teendők várnak. Mihamarabb zöld ágra kell vergődnie Robert Kaliňákkal. Akár úgy, hogy megerősíti annak látszatát, egyeseknek mindent lehet ebben az országban, vállalva ennek következményeit, akár úgy, hogy elengedi szövetségese kezét, nem különben vállalva ennek következményeit. Fel kell készülnie a parlamenti frakció szintjén már jelenleg sem létező Sieť teljes szétesésére, vagy „procházkátlanítására” (a kettő majdnem ugyanaz), és le kell törnie Andrej Danko szarvát, ahhoz, hogy legalább az elnökség fél évére biztosítani tudja az üzemképes állapotokat. Nem elképzelhetetlen, hogy a megroggyant egészségű miniszterelnök már csak erre a fél évre játszik, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

Végül a tervezettnél még izgalmasabban alakult az elnökválasztási szuperszombat, mivel negyedikként Boris Kollár politikai családja, a Sme rodina is bejelentkezett az elnökválasztása küzdelmekbe a Szabadság és Szolidaritás, a Kereszténydemokrata Mozgalom, és a Magyar Közösség Pártja mellett.
Négyből három helyen egy jelöltből választhattak a küldöttek, ami azért nem bonyolította túl számukra a választás lehetőségét, párhuzamokról mégis csak a „p“ betűvel kezdődő nevű városokban tartott tisztújítások kapcsán beszélhetünk.
Boris Kollárék a héten parlamenti padsoraik tisztogatásával voltak elfoglalva, azt szinte „elhallgatták”, hogy tisztújítást is tartanak Pöstyénben. A családfő Kollár maradt, igaz, más nem is ácsingózott a tisztségre. Az új párt arculata még erősen formálódik. És ahogy egy nyolchónapos gyerektől sem várja el a társadalom, hogy szobatiszta legyen, a politikai pelenkázóban is hasonló elvárásokkal kell közelítenünk egy hasonló korú párthoz, ha nem akarjuk magunkat – és a pártot – feleslegesen frusztrálni. A Sme rodinában még nem lehetséges a vezércsere, annál is kevésbé, hogy a párt nevében továbbra is ott van Boris Kollár neve. Azt hiszem, innentől felesleges is továbbgondolni annak lehetőségét, hogy más vezesse a pártot.

Pozsonyban hasonlóan sima ügy volt Richard Sulík SaS-vezér győzelme. Míg a Sme rodinában névleg a választások értékelése volt a fő szempont, Sulík a belharcok elcsitítására használta fel a rendkívüli tisztújítást, amelynek inkább csak formális jellege volt, hiszen tétova ellenfele már korábban behódolt neki, és támogatásáról biztosította. 113 küldöttből 111 támogatta, ilyen eredménynek bármilyen választáson örülhetne a győztes. Gondolom, magára nem szavazott, a másik meg tán’ Jozef Mihál lehetett?

E kettőnél nagyobb volt a tétje a kereszténydemokraták rózsahegyi tisztújításának. A szlovákiai magyar közbeszédben már megtapasztalhattuk, milyen az, amikor egy standard párt esik ki a parlamentből, a szlovákban az MKP 2010-es választási eredménye nem vetett akkora hullámokat, azt a szlovák sajtó egyértelműen a pártszakadás számlájára írta, és tovább nem firtatta. A KDH választói és szellemi holdudvarának képviselői most mennek át azon, amin az MKP-éi 2010-ben. Azt most még nem tudhatjuk, hogy a folytatás is hasonlatos lesz-e. A pártnak korábban a farvizén evező, csak nemrégiben belépett Alojz Hlina úgy fest, megkomolyodni látszik. Egy konzervatív párt elnökeként az amatőr kőművesmunkákkal, a konténertelepítéssel, a lovas és a tutajos performanszokkal biztosan fel kell hagynia. Nagyarányú, elsőskörös győzelme azt mutatja, a küldöttek nemet mondtak a regionális harcokra, és a leginkább régiók feletti jelöltbe helyezték a bizalmukat. Hlina, bár aktivistaként régebben, a parlamenti padsorokban pedig 2012-től márciusig jelen volt a közéletben, a politikában még nem erodálódott, új arcnak tekinthető. Ez is felé billenthette a mérleg nyelvét.

Ahogy neki, úgy a – megváltoztatva a megváltoztatandókat – részben hasonló paraméterekkel jellemezhető Menyhárt Józsefnek is egyebek mellett azt kell kitalálnia, mit csinál egy párt a parlamenten kívül. A KDH, ahogy az MKP is – szemben az újdoni protestpártokkal, de akár már a standardizálódó SaS-szel és Egyszerű Emberekkel is – „teljes szervezettségű” párt kiépült regionális struktúrákkal. A március 5-én kapott pofon így annál fájóbb lehet, hogy ezzel a háttérrel sem sikerült „megugorni a fikciót”. Mert nem elég, ha a hálózat létezik, annak aktívnak, működőnek is kell lennie. Erre Érsekújvárban Menyhárt József is egyértelműen rámutatott. Az új – még szintén eróziómentes – arc a pártmunkát pergetné fel. Az ugyanis – és az a KDH-ról is elmondható – már a párt felelőssége, ha nem tud azzal élni, amije van. A kongresszust megelőző, szokatlannak vagy váratlannak azért annyira nem tekinthető kiszivárogtatások és médiajátszmák akár azt is jelezhetik, a párt hátterében nem mindenki várta felhőtlen mosollyal Menyhárt borítékolható győzelmét, a küldöttek azonban egyértelműen megerősítették a megújulási szándékot. Az, hogy a párt a háromszori sikertelen választás ellenére sem esett szét, és a politikai reprezentáció egyéb területein legalább részben meg tudta őrizni pozícióit, jelzi, hogy az MKP-val még számolni kell. Az elkövetkező időszakban megláthatjuk, a részben megújult vezetésű párt eddigi balsikerei személyi vonatkozásokra vezethetők-e vissza?
Elnök urak, munkára!

A hazai politikai élet történéseit figyelemmel követők számára igazi csemegét ígér a szombat. Hiba lenne horgászni vagy kerti munkákat végezni e napon, mikor három párt is elnököt választ.
A legkevesebb izgalmat vélhetően a Szabadság és Szolidaritás tisztújító közgyűlése tartogatja, még akkor is, ha rendkívüli, a rendes elnökválasztást egy évvel előzi meg. Jozef Mihálnak volt egy szalmalángszerű próbálkozása, de aztán belátta, hogy kevés hozzá, így Ľubomír Galko már csak sejtelmesen hallgatott egy hétig. Richard Sulík ellenfél nélkül indul, rém ciki lenne, ha nem választanák meg. Az SaS háza táján minden marad a régiben, azaz az aktuális irányvonal mentén. Hagyjuk is a liberálisokat a kávéházakban merengeni (például azon, hogy az elnök mandátumának, így egójának megerősítésén túl mi értelme az ilyen tisztújításnak), és vegyük az irányt Rózsahegy felé, ahol a március ötödikén (annyira azért nem) váratlanul parlamenten kívül rekedt Kereszténydemokrata Mozgalom választja meg elnökét, miután Ján Figeľ a sikertelen választást követően Brüsszelig menekült előre.

A komoly múltra visszatekintő, csak a Szlovák Nemzeti Párthoz fogható, mély szociokulturális beágyazottsággal rendelkező pártról sokan leírták, köztük e sorok írója is, hogy bármit tesznek, a nyolc százalékuk mindig meglesz. Hát, nem lett. Az újkori történetében először parlamenten kívülre került pártot öten vezetnék: Alojz Hlina, és négy másik ember, akikről inkább csak a keresőóriás segítségével találtam információt, Miroslav Kráľ, Ján Morovič, Eleonóra Porubcová és Ladislav Štefanec. Alojz Hlinának vajmi kevés köze van a kereszténydemokráciához. Ha azt halljuk KDH, nem elsősorban a performanszok jutnak eszünkbe, amelyekkel Hlina ismertté vált. A másik négy karakter országosan kevéssé ismert. Természetesen önmagában ez nem minősíti őket, sőt, ha megújulást szeretne a párt, azt valószínűleg nem a régi emberektől várhatjuk. SNS-es párhuzammal kezdtük, azzal is fejezzük be: eddig ezt főként a Magyar Közösség Pártja kapcsán írtuk le, de most már a KDH-ra is igaz: a szlovákiai parlamenti demokrácia újkori ökölszabálya, hogy aki egyszer kiesik a parlamentből, az kint is marad, kivéve az SNS-t.

De míg a KDH-nak egy technikai KO után kell felállnia a padlóról, a szombaton Érsekújvárban pajzsra emelendő MKP-elnöknek három sikertelen választás nehéz örökségét kell hordoznia. A legutóbbi, sikertelen választás, és Berényi József elnök lemondását követően a párt jó negyedévre tétlenségbe dermedt, elsősorban befelé figyelve próbálta rendezni sorait. Aki nem érdeklődött kimondottan a párton belüli történések iránt, az azt láthatta, hogy a párt csak „fűt és világít”. Aki viszont követte a párton belüli történéseket, láthatta, a járási szervezetek aktívak voltak, és felelősen viszonyultak a tisztújításhoz. A parlamentből kibukó pártok Szlovákiában rendre megszűnnek, az Új Polgári Szövetséget, a Polgári Egyetértés Pártját, vagy akár a háromszor miniszterelnököt adó Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat nagyítóval se találnánk, pedig egykor mindhárom kormánytényező volt; a Szlovák Munkásszövetség és Szlovákia Kommunista Pártja a választások idején mozgolódik valamit, de gyakorlatilag tetszhalottak. Az MKP, háromszori sikertelensége ellenére is kivétel tudott maradni e tendencia alól, részben kiépült struktúráinak, részben stabil, százezres választói bázisának köszönhetően. A pártot ketten vezetnék, a korábban alelnökként tevékenykedő Őry Péter, és a politizálásban egyelőre megyei szintig jutó, a választásokon a párton belül harmadik legtöbb preferenciaszavazatot produkáló Menyhárt József. Az, hogy a preferenciaszavazatok alapján ő népszerűbb, mint Őry, ezen a fronton nem szükségképpen jelent előnyt, hiszen az elnököt a párt választja. Az elnök személye is fontos lesz, mivel az MKP-nak most – sok minden egyéb mellett – egy eladható arcra is szüksége van, de csaknem ezzel azonos súllyal esik latba az is, kik kapnak helyet az elnökségben, kik lesznek hatással a párt arculatára.

Ha a jelenlegi koalíció kitölti a mandátumát, az új embernek négy év lesz a „permanens kampányra”. 2020-ig önkormányzati, megyei és európai parlamenti választásokra is sor kerül, ezek lakmuszpapírként szolgálhatnak majd arra nézvést, jó irányba halad-e a pártmunka. Emellett meg kell találnia a módját annak, hogyan ne vesszen el újra százezer magyar szavazat.
Szóval, nem lesz eseménytelen a hétvége. Én már el is kezdtem hűteni a söröket.

Vajon hogyan irányíthat egy települést az, aki egy „rendbontót” úgy fékez meg, hogy lelöki a kukáról, nem pedig úgy, hogy tárcsázza a 158-as számot? Aki így tesz, valószínűleg az élet egyéb területein is agresszív. Vagy falura jó ez? Keleten elmegy? Ha e két, nyilván szónoki kérdésre igennel válaszolunk, máris a veszélyes relativizáció csapdájába estünk, onnan pedig egyenes út vezet vezet oda, hogy emléktáblát kapjon Ján Pješčák. Ja, igaz, hogy véreskezű kommunista hóhér volt, de hát a szülőfalujáért sokat tett, a földműves szövetkezet létrejötte terén elévülhetetlen érdemei vannak.

Pješčák emléktáblájának ügye, megváltoztatva a megváltoztatandókat, a szovjeteket behívó Vasil Biľak mellszobrának ügyét formázza. Utóéletük nem csak ott ér össze, hogy – áldozataikkal szemben, aggkori, természetes – haláluk után ugyanaz a két művész érezte szükségét annak, hogy emlékművüket lefesse. 1988-ban Pješčák volt az, aki elkente Biľak hazaárulási ügyét, hozzásegítve az egykori központi bizottsági főtitkárt, és számos más pártfunkció hordozóját, hogy Slavín alatti villájában, 96 évesen, büntetlenül szenderülhessen örök álomra, mint tisztes állampolgár.

Mindketten – és persze, még sokan mások – egy elnyomó rendszer legfelsőbb szintű kiszolgálói, és ezáltal haszonélvezői voltak. Amikor emlékművet kaptak, nem hallhattuk a kormány hangos tiltakozását amiatt, hogy egy diktatúra két képviselője kap szobrot, illetve emléktáblát. Talán azért, mert a Biľak-szoborállítás idején egyedüli, a Pješčák-táblaállításkor pedig legerősebb kormánypárt tele van volt kommunistával. Sőt, az sem zárható ki, hogy ha nem történik meg a rendszerváltás, a miniszterelnököt akkor is Robert Ficónak hívnák... Ami viszont ennél nehezebben érthető: az ellenzék sem szólalt meg. Valószínűleg a réveteg köldöknézés túlságosan lefoglalta őket. De még Marián Kotleba is hallgat. Talán attól tart, ha Ferdinand Ďurčanský szobrával vágnának vissza, az felesleges bonyodalmakat okozhatna neki.

Negyedszázad történelmi léptékkel mérve nem hosszú idő. A kommunizmus bűneit ugyan törvény ítéli el, az állam ezzel letudta vélt morális kötelezettségét az áldozatokkal szemben, mindez azonban írott malaszt csupán. Hangozzon bár könyörtelenül, de a kommunista rendszer megítélése társadalmilag tán’ akkor lehet árnyaltabb, ha minimum az a generáció kihal, amelyik a kötelező foglalkoztatásra, s a miatta bekövetkező túlfoglalkoztatottságra erényként tekint, cserébe feloldozást adva a rendszer nem teológiai értelemben, hanem szó szerint vett halálos bűneire. (Meg ha az iskolákban nem a közelgő felvételik présében, pár órában lesz tananyag az 1945 utáni időszak.) A hóhéroknak nincs emberi arcuk. Kit érdekel, hogy sokat tettek a jéerdéért, ha közben politikai gyilkosságok fűződnek a nevükhöz? Az, hogy ők egy adott település legnagyobb fiai, inkább az adott település szegénységi bizonyítványa, melyről jobb lenne bölcsen hallgatni a hivalkodás helyett.
Jó lenne valami pozitívat, előremutatót írni ide a végére, de e sorok írójának a botrány mellett legfeljebb az érthetetlen szó jut az eszébe.