Alig két hónapnyi kormányzás nyomán mértékadó következtetést levonni a négyeskoalíció munkájáról nem feltétlenül érdemes, ha kitöltik teljes hivatali idejüket, akkor abból két hónap csupán sóhajtásnyi idő. Az azonban már most megállapítható, a Smer az erőből politizálás gyakorlatát sikerrel ültette át, s ez tán’ a koalíciós partnereiknek sincs annyira ellenére.
A koalíció szokatlan, speciális helyzetben van, a két legerősebb párt vezetőjét (voltak) kénytelenek nélkülözni hosszabb-rövidebb időre. Ettől még „a kormány a helyén van”, s bár kicsit arctalanabbul, de ellátja alapvető államigazgatási feladatait. A kormányzatival szemben sokkal pergősebb, és jobban reflektorfényben levő parlamenti munkán azonban látszik, a legerősebb kormánypárt továbbörökítette „haladó hagyományait” az ellenzékkel való együttműködés terén.
Az előző választási ciklusban kormánypárt és ellenzék kapcsolata kimondottan rossz volt, nincs ezen mit szépíteni. A ciklus elején az egyedül kormányzás felelősségéről előadott kötelező táncok gyorsan feledésbe merültek, a viszonyok pedig hamar eldurvultak. Ebben az arrogáns Pavol Paška házelnök személyes felelőssége sem elhanyagolható, de a helyzet elmérgesedését túlzás lenne csak az ő nyakába varrni, az sokkalta inkább a rendszerben lakozik.
Részigazságokat tartalmazó elemzői közhelyek, hogy az erősebb mindent visz; annak az akarta érvényesül, aki több voksot tud mögé tenni; aki ellenzékbe került, az négy évig inkább csak nézője mint alakítója a történéseknek. Az azonban csak „politikai ésszel” tartható elfogadhatónak, hogy egy javaslatot csak azért kaszáljanak el, mert az ellenzéki. A „józan parasztész” azt diktálná, támogattassék minden olyan javaslat, amely az állampolgárok javát szolgálja, függetlenül attól, mely oldal törvényalkotó műhelyéből került ki. Ahol viszont a pártok érdekének érvényesítése a fő szempont, az állampolgárok érdeke gyakorta háttérbe szorul. A Smer nemcsak az ellenzéki, hanem akár a koalíciós javaslatok kiszipolyozásának is nagymestere volt. Az első kormány idején Ján Slota nemzeti jelképek használatáról szóló törvényjavaslata fölé tette oda pirulás nélkül a saját fejlécét, az előző megbízatási időszakban pedig a Most-Híd is gyakorta nehezményezte, hogy a Smer elutasítja, majd bizonyos idő után sajátként megszavazza az ő javaslatait.
Robert Fico és Andrej Danko váratlan betegsége miatt a koalíció egy ideig béna kacsa üzemmódban vol, törvényalkotó tevékenységet gyakorlatilag nem folytatott. Az eddigi négy parlamenti ülés így jobbára az ellenzékről szólt. Az ellenzékről, amelynek a kormányoldal sorra söpörte le a javaslatait. S bár az ellenzék híg vagy szakmaiságot nélkülöző javaslatait a szintén ellenzéki Miroslav Beblavý is joggal bírálta, értelemszerűen nem volt, nem lehetett mind eldobandó közülük. Vétkük gyakran „csak” az volt, hogy nem a kormánypárt háza tájáról jöttek.
Az ellenzéki javaslatok bedarálása ma is folytatódik, miközben ön ezeket a sorokat olvassa. A sokáig titkolt koalíciós szerződés alig enged mozgásteret a képviselőknek a szavazásokkor, így, – egy konkrét példán szemléltetve a sokból – még ha be is látja a kormánypárti képviselő, hogy az iskolakerülő gyerek szüleinek visszamenőlegesen kifizetni a családi pótlékot épp a represszív hatást öli ki a törvényből, nem szavazhat a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Ebben a szituációban alakulgat az Ellenzéki Tanács. A név csalóka, ugyanis ez csak a Szabadság és Szolidaritást és az Egyszerű Embereket „tömörítené”. A két párt itt szeretne egyeztetni a benyújtott törvényekről és módosításokról is. Az jó, hogy 36 képviselő megegyezik valamiben, a jelenlegi, az előzővel folytonosságot mutató parlamenti kultúra mellett azonban elhanyagolható jelentőségű. A törvénymódosításokat illetően az lenne a hasznos ha a képviselők, elsősorban a kormánypártiak, Bocskai Istvánnak Bibó István által idézett mondatával „a dolgot őt magát néznék”, nem pedig azt, honnan jön. Ennek lehetőségétől jelenleg fényévekre vagyunk.
