Juraj Miškovék hiába borították repceszínbe az országot még ezen olajnövény térségünkbeli virágzását megelőzve, és hiába közlekedtek amerikai iskolabusszal, mindezzel 21 785 embert tudtak megszólítani, ami március 5-én a szavazók 0,83 százalékát jelentette. Mindez napnál világosabban mutatja, hiába van számolatlan pénz mögötte, Szlovákiában nincs igény egy újabb liberális pártra. Ami e nálunk mindig is szűk mezőn termett, azt általában egy párt aratta le, ez most éppen a Szabadság és Szolidaritás. Ezt Jozef Mihálnak, és az SaS-en belüli „elégedetlenek” egyelőre nem nagy csoportjának is jó lesz szem előtt tartani. Bárhogy sül is el június 11., ha jövőjüket ezen a cikluson túl is a politikai tér liberális felén képzelik el, erre jelenleg csak az SaS kebelén nyílik lehetőség.
A második és harmadik legfőbb közjogi méltóság nyilván nem tervezett és egyidejű egészségi problémái miatt a választások óta passzív, csak fűtő és világító kormányoldal, és az önmagát és témáit kereső, inkább hangos, mint produktív ellenzék okán kissé unalmas hazai politikai életet megreszkettette, mikor Richard Sulík SaS-elnök hétfőn bejelentette lemondását. Ezen ínséges időkben igazi „breaking newsként” hasított végig a hazai portálokon, a bejelentéssel egyidőben. Annál nagyobb volt a hírszerkesztők csalódottsága, mikor Sulík folytatta: ugyan lemond, de egyben meg is méretteti magát az általa összehívott rendkívüli tisztújító közgyűlésen. A „rendes” közgyűlésre csak jövőre került volna sor. Sulík így próbálta rövidre zárni azt az – eddig elsősorban általa vélt – párton belüli erjedési folyamatot, amely Jozef Mihál közelmúltban bejelentett elnöki ambíciói nyomán támadhat(ott volna?).
Az SaS-nek már van tapasztalata azzal, hova vezet a sajtón keresztüli üzengetés a párt belügyeiről. Sulík most állítólag azt szeretné elkerülni, hogy a Jozef Kollárral folytatott nyílt vitája nyomán kialakuló turbulenciák most újra megismétlődjenek. Párton kívülről szemlélve a helyzetet azonban, Kollár és Mihál bedobott kesztyűje is legitim kísérletnek tűnik arra, hogy a pártra vonatkozó elképzeléseiket a legmagasabb szintről, irányadóként próbálják érvényesíteni. Sulík előre meneküléséért meg is kapta a macchiavellista és a diktátor jelzőket párttársaitól és a liberális sajtó egy részétől. Arról lehet vitázni, lépése mennyire volt elegáns, az azonban bizonyos, hogy szabályos volt.
Richard Sulík kihozta a maximumot a legutóbbi parlamenti választásokból, a második legerősebb párt 315 ezer voksával rövid ideig még a miniszterelnöki marsallbotot is a tarisznyájában érezhette. Ez a 2009-ben alakult párt valaha volt legjobb választási eredménye. Azt sem lehet a nyakába varrni, hogy a kormányalakítás miatta nem jött össze. Ilyen előzmények után minimum nem tipikus, hogy a pártelnököt megpróbálják leváltani. Sulíkot az elért választási eredménye feljogosítja arra, hogy a hazai ellenzék vezérének tekintse magát. Ő azonban ódzkodott ettől. Hiába lehet Brüsszelből rövidebb idő alatt Pozsonyba jutni, mint Kassáról autóval, az EU „fővárosából” senki nem lehet a szlovákiai ellenzék vezére. Sulík esetében kizárhatjuk, hogy a hazai és az európai parlamenti képviselői fizetés közti különbség okán választotta volna ez utóbbit. Mivel gyakori hazarándulásai okán az EP-ben sem zavar sok vizet, döntése hátterében inkább a kényelmet sejthetjük. Mindennek nemcsak az országos politikában, hanem a párton belül is le kellett csapódni. Ezt láthatjuk most. Brüsszelben maradásával Sulík azt üzente, kábé leszarja, ami itthon történik. Ha pedig nincs itthon a macska…
A tisztújítás előre hozásával a pártelnök most rövid távon kifoghatja a szelet politikai ellenfelei vitorlájából, hosszú távon azonban azzal használna pártjának, és nem csekély távú szimpatizánsának, ha megmutatná, nem dobta a gyeplőt a lovak közé.
