Standard párttá szerveződne a jövőben az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek. Természetesen ezt nem így mondják, hiszen a legutóbbi, március 5-ei parlamenti választások után a hazai politikai palettán nem a jobb- vagy baloldaliság mentén alakult ki politikai törésvonal, hanem a „standard” és a „nem standard” pártok között. Ezt a retorikát elsősorban a „nem standard” új pártok erőltetnék, hiszen számukra kedvező (lenne) a „standard” kategóriába az úgymond régi pártokat belenyomni, azzal, hogy „lopnak, csalnak, hazudnak; X éve a politikai életben vannak és ez idő alatt vagy összelopták magukat, vagy nem csináltak semmit. Velük szemben állnak a „nem standard” pártok, akik ennek az ellenkezőjét teszik. Amekkora (bár tetszetős, és a választó számára könnyen befogadható) közhelyeken alapszik ez az újmódi „standardizáció”, annyira üres is. Az fentiekben alkalmazott, következetes idézőjel-használatot a szerző részéről az indokolja, hogy a magukat a fentiek alapján „nem standardként” maghatározó pártok nem tudják, és nem is akarják megváltoztatni a fennálló rendszert – kivéve talán Marián Kotlebát, az viszont a törvényesség határát súrolná, és kétszázezres szavazótáborában igazi neonáci keménymagját leszámítva a protestszavazói rész nem is igazán szeretné ezt, de még ha…, eszköze és szürkeállománya nincs hozzá –, sokkal inkább belesimulni igyekeznek.
Az vitathatatlan, hogy az alternatív politizálási trendek zászlóvivőinek az Egyszerű Emberek tekinthetők, akik, akkor még Független Személyiségek nélkül, 2010-ben, az egyébként is újonc, egy éve alakult, egyáltalán nem favorizált Szabadság és Szolidaritás listájának befutó helynek egyáltalán nem tartott végéről dolgozták be magukat a törvényhozásba. Itt aztán porcelánboltba szabadult elefántként viselkedve, elsősorban az addig megszokott, símaszájú politikai retorikával, illetve az általános, kormányoldalt és ellenzéket – természetesen Ján Slotán kívül – korábban kötő, általános, „politikai jólneveltség” kommunikációs kultúrájával szembehelyezkedve hívták fel magukra a figyelmet. Ők négyen, rokonok. Mert hogy ennyien voltak. Kísérletük Napnál világosabban megmutatta, a politikai érdekérvényesítéshez nem feltétlenül szükségesen a hosszú évek során, fáradságos munkával felépített, a vezetés szempontjából gyakran csak problémát jelentő, helyi, járási és megyei alapszervezeti struktúrák, amelyeket a többi párt addig, és Boris Kollár családját leszámítva azóta is kultivált. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek, noha önmagukat politikai pártként határozták meg, tulajdonképpen cégszerűen viselkedett. Azzal, hogy parlamenti frakciójukba a más pártokra jellemző frakciófegyelem által nem kötött független személyiségeket is beemelték, illetve alapkoncepciójukká tették a pártfüggetlen személyek bejuttatását a parlamentbe, ténykedésüknek adtak egyfajta anarchisztikus bájt, a lényeges döntések meghozatala, és a meghatározó kommunikátumok létrejötte továbbra is központilag történt. Központilag, ami elsősorban Igor Matovičot jelentette, aki szemben
az ezzel csak izmozó és tetszelgő Radoslav Procházkával a párt gazda-ságát ténylegesen meg is valósította.
A történéseket a maguk vélt „egyszerűségén” kívül személélő emberekben azonban joggal merül fel a kérdés: Matovičon kívül kit, kiket képvisel ez az egyre jobban teljesítő politikai párt? Milyen mechanizmusok mentén születnek a döntések? Mennyire átlátható a szimpatizánsok, vagy úgy általában az érdeklődők számára a pártmunka? (Egyáltalán van-e pártmunka, vagy csak kommunikáció? Ha nincs, és mégis működik, kell-e egyáltalán? Mindezek önmagukban is, nem csak a párt kapcsán, legitim kérdések.)
Az Egyszerű Emberek most a nyitásról beszélnek, ugyanakkor az alapszervezeteken alapuló pártstruktúrát deklaráltan őskori módszernek tekintik. Érdemes lesz tehát a második legerősebb ellenzéki párt háza táját figyelni, valóban eljön-e a bővülést is hozó nyitás, vagy csak újabb kommunikációs ködfüggönyről van-e szó. Ha a párt négy emberrel továbbra is sikerrel fog működni, az a magukat standardnak tekintő politikai pártok számára is felveti, érdemes-e a pártstruktúrával járó terheket viselni. Ha viszont nyitnak lefelé, az akár át is rajzolhatja az anarcho-populista párt politikai portréját.
