A hírlapíró és a halál

Nem szokványos per kezdődött szerdán a Felsővízközi Járásbíróságon. A vádlottak padjára két képzőművész ült, Peter Kalmus, és Ľuboš Lorenz. Vétkükül azt róták fel, hogy tavaly februárban vörösre mázolták a szovjeteket behívó Vasil Biľak bátorhegyi szobrát, mindjárt felállításának másnapján. A pert a nyilvánosság rég nem látott érdeklődése övezte, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. A per a vádlottak és a károsult – Szlovákia Kommunista Pártja – meghallgatásával kezdődött, és az egészet két óra alatt lezavarták, majd március 14-ére napolták el, amely egyebek mellett annak a gróf Esterházy Jánosnak a születésnapja is, akinek szobrát Kalmus az avatóünnepségen vécépapírral akarta beborítani. (Az már nem kapott akkora médianyilvánosságot, hogy tavaly októberben, a perbe fogott művészekkel való szolidaritásként Ondrej Dostál, a Polgári Konzervatív Párt elnöke is megpróbálta vörösre festeni Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága egykori titkárának szobrát, ő azonban nem járt akkora sikerrel, mint elődei. Mivel az oktondi Dostál szándékát előre nyilvánosságra hozta, a helyszínen már várták a rendőrök, csak arra hagytak neki időt, hogy a Facebookra egy ecsettel pózoló képet készítsen, aztán bevitték, és kihallgatták.)

Tavaly, a mázolás után azt írtuk, vannak dolgok, amelyeket nem lehet relativizálni, ilyen egy elnyomó, emberellenes rendszer irányításában vállalt szerep, vagy éppen a hazaárulás. Örvendetes, hogy a szlovák véleményformálók egy része is felemelte szavát a Biľak-szobor ellen. Mivel azonban a szoborállítás önkormányzati hatáskör, kivéve, mikor az állam kényszeríti a szobrait a településekre, mint például a komáromi Cirill és Metód-szoborcsoport esetében, a tiltakozásokon és az elítélő nyilatkozatokon túl nem sokat lehet tenni. Azt viszont újra és újra meg kell kérdezni, hogy lehetséges az, hogy egy magas pozíciót betöltő kommunista pártvezető negyedszázaddal a rendszerváltás után szobrot kapjon? Az egyik lehetséges magyarázat Tokár Gézától származik. Eszerint a ruszin vidék az oroszokkal szemben toleránsabb, és mivel leszakadó régióról van szó, a környéken egyébként is nagy a szélsőbaloldali pártok támogatottsága. „A helyiek ilyen körülmények között keresik azokat az ikonokat és példaképeket, akik valami jót is hoztak a régiónak” – írja Tokár, és valószínűleg ezek sorában tényleg Biľak lehetett az utolsó. A kommunista nosztalgiának pedig tényleg csak az vethet véget, ha a régióban növekszik a jólét. Ez a szoborügy egy elfogadható helyi olvasata. „Országos” szinten viszont az, hogy ilyesmi megtörténhetett, önvizsgálatot sürget. A kommunista félmúlttal való szembenézés és leszámolás terén bőven akad még teendő. Főként, amíg köztünk járnak.

Az igazi erő passzív. Ez a mondat nem egy „Oravecz Coelho” Facebook-oldalról, vagy egy harcművészeti bullshitgyűjteményből való. Nick Davies veterán angol újságíró vetette papírra, a Rupert Murdoch médiamágnás viselt dolgairól írott, Hack Attack című könyvében.
Davies az „oligarchaság” természetét a mezőn lépdelő bikával jeleníti meg. Ha a bika a mezőn van, minden óvatosabb lesz – írja. A bikának eközben senkit nem kell fenyegetni vagy utasítani. Elég, ha megjelenik, de még meg sem kell jelennie – mondja Davies, mert az emberek elég a tudat is, hogy megjelenhetne.

A kis természeti kép nagyon jól összefoglalja, hogy működik a befolyás. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a zsolnai bíróságok az istennek se akarják vizsgálati fogságba helyezni Ján Slotát. E jogi dilemma valóban égbekiáltó lehet, mert még a látszólag gyakran a Smer kihelyezett jogi irodájaként működő főügyészségnél is kiverte a biztosítékot. Mivel azonban az ügyészség és a bíróság két külön „cég”, Jaromír Čiznár főügyész csak a rosszallását fejezhette ki, és ennyiben maradtunk.
Egyik oldalon az igazság magvait nyomokban felfedezhetjük a kerekesszékes szlovák igazságszolgáltatás indoklásában, mely szerint a közlekedési balesetek okozóit általában nem szokták előzetes letartóztatásba helyezni. Való igaz, a hazai bírói gyakorlat szerint gyakran még a halálos balesetek okozói is szabadlábon védekezhetnek az eljárás során. Bűnismétlés veszélye nem áll fenn, hiszen a közlekedési baleset okozójának jogosítványát általában bevonják. A tanúbefolyásolás veszélye a másik ok, amely miatt az ügyészség a vizsgálati fogság elrendelését szokta kezdeményezni. Ez viszont ebben az esetben is fennállhat. Slota elutasított az alkoholszondás és a vérvizsgálatot, ez az eljárás során, a cselekmény súlyának megítélésekor is latba fog esni, de sosem fogjuk megtudni, józanon, vagy a rá korábban oly gyakran jellemző módosult tudatállapotban okozta-e a balesetet.

Ján Slota két évtizedes politikai ténykedése során elsősorban az etanol befolyásolta hőzöngéseivel, magyar- és romaellenes kirohanásaival hívta fel magára egy figyelmet. Miért nem lehet egy 62 éves, nyugalmazott hőzöngőt bevarrni vizsgálatiba? Mert ő nem egy egyszerű 62 éves hőzöngő. A primitívre hangolt imázs egy mezőn álló bikát takar. Aktív politikusi ténykedése idején is szembeötlő volt polgármesteri és parlamenti képviselői bevételeit sokszorosan meghaladó vízi, szárazföldi és légi közlekedésieszköz-parkja. A fennhéjázó, egyedi rendszámú járművekről utóbb mindig kiderült, hogy csak kölcsön kapta azokat, kedves barátaitól. Hiába, madarat tolláról... A Szlovák Nemzeti Párt 2006-2010 közötti kormánytagságának pénzügyi botrányait azonban már nem lehet egy kölcsönnel a szőnyeg alá söpörni. Erre az időszakra tehető a faliújságtender a régiófejlesztési, és a kvótabotrány a rekordszámú minisztert elfogyasztó környezetvédelmi tárcánál. Mindkét esetben milliárdokról volt szó, így értelemszerűen az ügyekben azóta sem született jogerős, elmarasztaló bírósági ítélet. Arra a kérdésre sincs válaszunk, hogy a nemzeti rablógazdálkodás az akkor (is) regnáló Robert Fico beleegyezésével, vagy tudta nélkül zajlott-e. A Slota potentátjai által elsinkófált milliárdok azonban kétségkívül vannak valahol. Egy biztos. Nem az államkasszában. Hogy hol, arról csak találgathatunk.

Ahhoz, hogy valaki büntetlen lehessen, nem feltétlenül szükséges rang vagy állami tisztség. Elég, ha a megfelelő helyeken tudják, ki ő. A zsolnai bíróságok bírái kétségkívül tudják, ki Ján Slota.

Éppen sétából jöttünk haza a gyerekkel, amikor láttam, hogy az összes postaládából a Smer kampányújságja mered kifelé. Mivel én már tudom, kire fogok szavazni, az újságot a házmester által a postaládák alá készített dobozba tettem.
Nemsokára hazajött a feleségem, kezében egy smeres kampányújsággal. Valamelyik szomszéd valószínűleg megsajnált, hogy a mi postaládánkban nincs, és nekünk adta a sajátját. Vannak még önzetlen emberek! Levinni már rest voltam, így ez a kukában landolt.

Este moziba mentünk A visszatérőre, anyám jött el vigyázni a gyerekre. Mikor ajtót nyitottam, kezében egy smeres kampányújság volt. A postaládátokban volt – magyarázta. Bizonyára felsőbb hatalmak akarhatták ennyire, hogy mindenképp eljusson hozzám ez a kampányanyag, így nem küzdöttem tovább sorsom ellen, hanem átlapoztam. Kb. az volt benne, amit vártam. „Migráncsozás”, biztonság, a szociális csomagok előnyeivel való kérkedés, anélkül, hogy annak a költségvetésre gyakorolt vonzatáról szó lenne. Végül is, egyik párt kampánykiadványa sem a The Wall Street Journal. Sőt, az utolsó oldalon még egy érdekes infografika is volt a jobboldali pártok fragmentálódásáról, az előző oldalakra jellemző csúsztatások nélkül. Csak sima névsorolvasás. Jobboldali szavazóként szomorúan kellett megállapítanom, sajnos, ennek bizony minden sora igaz.
A Smer kampánylapjától elvonatkoztatva, terjedelmi okokból csak távirati stílusban fussunk végig a hazai (kvázi)jobboldal személyi változásain. Vesszőfutásszerű lesz! A sort a még a 2012-es választások után a Kereszténydemokrata Mozgalomból Jana Žitňanskával kéz a kézben kiszálló Daniel Lipšic kezdte, megalapítva az Új Többséget. Szintén a kereszténydemokraták hálójából bújt ki Radoslav Procházka, a Sieť alapító atyja. A Sieť más mezejébe is bekaszált, a Most-Hídból Andrej Hrnčiart, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unióból Miroslav Beblavýt és Martin Fedort vitte magával. Ja, amúgy mi az az SDKÚ? Igen, valamikor volt egy ilyen párt, de szinte követhetetlen, hogy Pavol Frešo kezében mi történt vele. Azért próbáljuk meg. Mikuláš Dzrurinda, Ivan Mikloš és Magda Vášáryová függetlenek lettek. A KDH-t is megjárt Lucia Žitňanská a Most-Híd listáján kapott előkelő helyet. Jozef Mikuš kereszténydemokrata lett, Eugen Jurzyca viszont rájött, hogy ő végül is liberális, így a Szabadság és Szolidaritásban kötött ki. Viliam Novotný leborotválta bajszát, és a Šanca nevű médiapárthoz csatlakozott. És a tragikomikus pont: amikor már csak ketten maradtak az SDKÚ-ban, Ľudovít Kaník is kilépett, és pártot alapított. Remélem, nem hagytam ki senkit…
Marián Kvasnička az Állami Számvevőszék elnökválasztása körüli násztáncok idején szállt ki a KDH-ból.

Két dudás egy csárdában nem fér meg, tartja a közmondás, Alojz Hlina, a kocsmáros tutajos ezért rövid úton faképnél hagyta Igor Matovič Egyszerű Embereit, de hasonlóképpen cselekedett Mikuláš Huba és Mária Ritomská is. Hlina és Ritomská pártot is alapítottak, nevük a támogatottságukhoz hasonlóan nem lényeges. Ezt az utcai harcos volta ellenére a reálpolitika alapjait bíró Hlina felismerte, és végül a KDH listáján landolt.

A Szabadság és Szolidaritásnak is megvolt a maga szakadása, ezzel korábban többször is foglalkoztunk e hasábokon. Az onnan távozó elégedetlenkedő liberálisok előbb Daniel Lipšic konzervatívjaival kokettáltak, majd egy részük a SKOK pártban találta meg léte új értelmét, mások visszasomfordáltak anyapártjukba. Daniel Lipšic pedig, látván a hitvány preferenciákat, Igor Matovičcsal lépett frigyre.

A politikához pártok kellenek(?), egy-egy párt alakulása elé így alapból sem pozitív, sem negatív előjel nem biggyesztendő, mert azt természetes mozgása ennek a rendszernek. Ám mindaz a nagy népvándorlás, amit fentebb legalább nyomokban vázolni próbáltunk, nem a negyedik és a nyolcadik század között, hanem az elmúlt három évben játszódott le. Jó, jó, kicsit rapid, de még ez sem lenne feltétlenül baj, ha mindez az értékrendbeli sokszínűség virágba borulása lenne. De nem az. Nincs energiánk még egyszer felsorolni e tenger személyi változást, de bizony túlnyomó többségükre nem ideológiai, hanem nagyon is személyi okokból került sor. A hazai jobboldal egyidejűleg küzd értékválsággal és témaválsággal. Megkopott arcai csak Ficót tudják negálni, az „újarcúak” pedig a saját régijeiket. Ebben a helyzetben a választó nem feltétlenül a sokszínűséget fogja észlelni. Pont jókor jön ez a választás, hogy a természetes(?) kiválasztódás kegyetlenségével bizonyos szempontból katalizálja a jobboldalon zajló folyamatokat.

A politikusok közül eddig elsősorban Bugár Béla hangsúlyozta, hogy Igor Matovičcsal nem nagyon szeretne közösködni. Úgy tűnik, a Híd elnöke ezzel nincs egyedül, egy csütörtökön közreadott közvélemény-kutatás szerint az ország lakosságának 27,2 százaléka gondolja ugyanezt, ami jóval több a Most-Híd támogatói számánál. Úgy tűnik, az anarchista politikus az ország több mint negyede előtt helyezte magát a megbízhatatlan kategóriába.
A múlt héten ugyanezeken a hasábokon arról értekeztünk, csak a parlamentbe jutásra esélyes összes Smeren kívüli politikai párt összefogásával lehet leváltani Robert Ficót. Így, politikus kollégáinak, akár szeretik, akár nem, Matovičcsal kell valamit kezdeniük, még úgy is, ha tudják, ezzel választóik egy részét magukra haragíthatják. Azt, hogy Igor Matovič elvesztette a komolyságát, nem írhatjuk le, mivel az tán’ sosem volt neki. A politikai alakulat egy hirdetési újság hátsó oldalán, kezdetben egy hasábon formálódott, látszólag a semmiből, valójában nagyon alapos marketingelőkészítés után. 2010-ben robbant be a hazai közéletbe. Fico hármas „bunkoalíciója” e választásokon babér termett az új pártoknak. Ekkor került be elsőre párját ritkító eredménnyel a Szabadság és Szolidaritás, mely a hátán vitte Matovičékat is; az akkor a Szabadság és Szolidaritástól eltérően személyi állományában csak részben új Most-Híd, amely szintén Kinder tojás volt, benne a Polgári Konzervatív Párt kvartettjével. Az Egyszerű Emberek destabilizálták Iveta Radičová kormányát. A 2012-es, előrehozott választások során, immár önálló pártként főleg a bizonytalan protestszavazók támogatását tudta megszerezni. Preferenciáik ezt követően azonban alapos apadásnak indultak. Ez a folyamat odáig fokozódott, hogy Matovičnak a felmérésekben szintén rendre gyengén muzsikáló Daniel Lipšiccel kellett összekapaszkodni, de inkább névleg egyesítették pártjaikat, mert még a kettős koalícióhoz szükséges hét százalékos küszöb sem tűnt számukra feltétlenül megugorhatónak, azaz a korábbi vérmes remények hajója veszélybe került a reálpolitika Szküllái és Kharübdiszei között. (Pár héten belül kiderül, mekkora a reális támogatottság.) Mert a párt jelenlegi krédója az, hogy nincs pártirányvonal és pártutasítás, minden képviselő azt csinálhat, amit akar. Ez pedig koalíciós potenciáljukat a nullához közelíti. Mert ki szeretne úgy kormányozni, hogy valamiben megegyeznek a zöld asztal mellett, aztán a partnere elmegy, és nem tartja be az egyezséget, mert neki nem tetszik? Ez Matovičék marginalizálódásának egyik lehetséges oka.

A számos ok közül egy további lehet: azt, hogy mit nem akarnak Matovičék, nagyon jól tudjuk. De bár ilyen világosan látnánk ugyanazt is, mit szeretnének. Ezzel egyelőre még adósaink. A politikában benne létük hat éve során jobbára a negáló hangsúly volt az uralkodó, legyenek bár kormányoldalon vagy ellenzékben. Ez pedig a választónak kevés. Egy ideig el lehet lenni beszólogatásokkal és beszólogatásokból, hat évig talán már nem. Ennyi idő alatt a választó is óhatatlanul rájön, a hangos demagógia mögött nem állnak megoldások. A szájkarate pedig egy ideig szórakoztató lehet, de ha arról kell dönteni, milyen irányba mozduljon az ország, jobb szeretjük, ha erre kapunk választ, nem pedig arra, hogy milyenbe ne.

A Smer nélküli kormányzás még mindig reális, vélekedett Bugár Béla, a Most-Híd elnöke a TASR hírügynökség videós műsorában. Gyenge hat héttel a választások előtt nem is az a lényeges, ki mondta, hanem maga az állítás. Március 6-án hajnalban vajon azt mondhatjuk-e, hogy vége a furcsa, egy test(ület)ben alakot nyerő oligarchai-szakszervezeti együttélésnek, vagy csak újabb csendestárssal folytatódik tovább.

Hat hét alatt még sok minden történhet, azoknál a pártoknál, ahol szóvicceknél többre is futja a kampányban, a spindoctorok már csúcsra járatják a kampányerőműveket. Ha valamikor, akkor most várhatunk „váratlanul” kiszivárgó anyagokra, „íróasztalon talált” dossziékra. A kampány eddig meglehetősen állóképszerű volt, különösebb izgalmak nélkül. A Smer, biztos győzelmének tudatában nem töri össze magát. Egyrészt kormányzati pozícióból intézkedéseik egy része, ha nem egésze is a kampányt szolgálja. Másrészt tudják, hogy az egyedül kormányzás most nem tűnik reálisnak, ezért a párt erős embere, Robert Fico bizalmasa, Marek Maďarič nyíltan megüzente, kettős koalícióban gondolkodnak. Ezt utóbb a „szeretett vezető“ is megerősítette. Akinek kell, értsen belőle.

Újabban Radoslav Procházka, a Sieť elnöke keltett feltűnést egy később már megcáfolt állításával. De ami az esti híradóban elhangzik, az olyan, mint a tubusból kinyomott fogkrém, már nagyon nehéz visszanyomni. A Markízában a partyarcát mutató ellenzéki pártvezető, szokásától eltérően most nem fogyasztott el egy egész kiló citromot, mielőtt kamera elé állt volna, hanem láthatóan vidáman arról beszélt, ha kitiltják a közbeszerzésekből a fantomcégeket, és átültetik a politikusok anyagi felelősségéről szóló törvényt, akár még a Smerrel is kormányozna. Később párttársainak e-mailben azt üzente, nem úgy gondolta. Pedig azóta a teljes, vágatlan felvételt is nyilvánosságra hozták, így nem lehet azt állítani, célirányosan vágták össze, aknamunkaként. A Sieťnek biztosan osztanak lapot március első hétvégéjén, a Smer mellett még ez a pártot szokták többségében kétszámjegyű támogatottsággal mérni a közvélemény-kutató ügynökségek. Egy friss, ropogós, kedden közzétett, releváns intézmény által készített felmérés szerint kettejüknek együtt 54,8 százaléka lenne a törvényhozásban.

Ugyanezen felmérés szerint a parlamentbe jutó Smeren kívüli összes többi párt együttes támogatottsága – beleértve a Szlovák Nemzeti Pártot is! – 47 százalékos lenne. Játszhatnánk még a számokkal, újra meg újra elmondhatnánk Kovács Lászlóval, hogy nem közvélemény-kutatásokat kell nyerni, átlagot vonhatnánk az utóbbi hónapok releváns közvélemény-kutatási eredményeiből, de a tendencia ezek nélkül is egyértelmű: a Smer és még valaki, vagy mindenki a Smer ellen.

A politikai pártok célja a hatalomra kerülés, hisz csak így tudják átültetni a programjukat, ellenzékben játszhatják a hatalom ellenőreinek és fékeinek nemes, ám kevéssé produktív szerepét. Ahol már két párt van, ott szükség lehet kompromisszumokra, de messze nem annyira, mint egy „népfrontos” koalíció esetében, így ez a megoldás valamennyi, a Smert jelenleg verbális síkon nagyon utáló párt számára érdekes lehet. A Smer nélküli kormányzás lehetősége pedig egyre inkább elméleti lehetőséggé válik.

Mintegy másfél hónap választ el bennünket a parlamenti választásoktól, ezt valószínűleg mindenki tudja, azok is, akik nem olvasnak újságot, vagy nem néznek tévét, mert egy tetszőleges település főutcáján nem lehet úgy végighaladni, hogy a település méretével arányos plakátokról nem mosolyogjanak ránk többségében jól szituált, öltönyös férfiak, illetve nem öltönyös hölgyek.

A plakátokon, a sajtóban, a közösségi médiában, a kultúrházakban, és életünk egyéb területein folyó zajkeltéssel úgy általában az ország lakosságának hozzávetőleg felét sikerül megszólítani. 2012-ben a szavazásra jogosultak ötvenkilenc, 2010-ben ötvennyolc, 2006-ban ötvennégy, 2002-ben – mikor Szlovákia önjelölt alapító atyja még nem volt teljesen legyőzve, sőt… – meg egyenesen hetven százaléka járult urnákhoz. Ez, és a még korábbi, Mečiar-váltó 98-as nyolcvannégy százalék kicsit kilóg a sorból, a többi választáson tapasztalt aktivitással összhangban inkább az elmúlt három voksolás ötven környéki részvételét érezhetjük relevánsnak. A két, utolsóként említett érték azt mutatja, ha a tét nagy, sok embert lehet – vonzva vagy taszigálva, a végeredmény szempontjából ez lényegtelen – urnaközelbe juttatni. 1998-ban az ország irányultságáról volt szó, arról, akarjuk-e, hogy a szervezett bűnözés és a titkosszolgálat közötti határt elmosó, nacionalista bunkó rablógazdálkodás folytatódjon-e; 2002-ben pedig azt kellett megerősíteni, nem akarjuk, hogy visszatérjen. Utána viszont egyetlen olyan hazai politikai párt sem akadt, amely az ország ugyan kisebb, de nem elhanyagolható, minden esetben negyven százaléknál nagyobb részét rá tudta volna venni, hogy öt percet rászánjon a következő négy év irányultságáról szóló döntésre. Úgy is mondhatnánk, a teljes politikai spektrum a fél országgal nem tudta elhitetni, tétje van a választásoknak.
Robert Fico mindent megtesz, hogy meggyőzze a szavazókat, az idei választás a bevándorlásról és a menekültválságról szól. Ezek kétségkívül fontos európai témák, melyeknek biztonságpolitikai, gazdasági, szociális, kulturális és vallási vetületei egyaránt vannak, ám messze nem ezek fogják eldönteni, mi történik ezen Szlovákiának nevezett 49 036 négyzetkilométeren. A kormányfő számára ez a téma nagyon kényelmes, mivel egyrészt tét nélküli, másrészt addig sem kell az egészségügy, az igazságszolgáltatás, és az oktatásügy sanyarú helyzetéről beszélni.

A jobboldal egyelőre annak a hangoztatásáig jutott, hogy másképp fogják csinálni, mint Fico. Konkrétumokba azonban egyelőre – másfél hónappal járunk a választások előtt – kevesen bocsátkoztak. Egy legalább valamennyire egységes jobboldali összefogás lehetősége egyre kevéssé valószínű, a pártok támogatottsága fordítottan arányos a pártvezetők egójával. A játék már egyre inkább arról szól, ki tudja tovább lebegtetni a Ficóékkal való kormányzásra vonatkozó kérdés megválaszolását.

El kell ismernünk, a szavazópolgár számára ez nem túl vonzó alternatíva, a pártok helyezkedését igen, önnönmagát viszont nem látja ebben a rendszerben. A pártoknak még van pár hetük arra, hogy bebizonyítsák, legalább látszólag érdekli őket az állampolgár, mielőtt valaki a Smer karjába omlana.

Peter Pellegrini házelnök talán még nem szokta meg új helyzetét, azt gondolta, még mindig ő az oktatási miniszter, és az erő pozíciójából ledorongolta a pedagógusokat, mondván, sztrájkkészültségük politikailag motivált.
Ugyanennek a pártnak a reprezentánsa, Richard Raši volt egészségügyi miniszter, jelenleg kassai főpolgármester, a Smer keleti szárnyának Pavol Paška csúfos bukása utáni várható koronahercege azt mondta, az egészségügyi nővérek tiltakozását politikai ambíciók fűtik.
Két olyan nagy, javarészt államilag uralt társadalmi elosztórendszer képviselői próbálják jobbára eredménytelenül hallatni a hangjukat hosszú ideje, amely területek a lakosság legnagyobb részét érintik. Hisz iskolába mindenki járt, vagy járni fog, az egészségügyi ellátórendszerben is pillanatok alatt ott találhatjuk magunkat. Ha a titkosszolgálatok képviselői, a galériai kurátorok, vagy a hivatásos halászok tiltakoznának a rossz munkakörülmények miatt, mozgolódásuk valószínűleg jóval kisebb nyilvánosságot kapna. Így viszont kellő sajtófigyelem, ám a – tán’ már a választásokra készülő? – társadalom teljes közönye mellett zajlik azok tiltakozása, akik bennünket tanítottak, vagy a gyerekeinket, unokáinkat fogják, vagy kicserélik az ágytálunkat, ha éppen úgy hozza a helyzet.

A pedagógusok gyakorlatilag 1948 óta méltatlan helyzetnek vannak kitéve. 1989-ig gyakran kényelmetlen kompromisszumokra kényszerültek, ha nem akarták kiszolgálni a rendszert. A rendszerváltás után ugyan az ideológiai korlátok lehulltak, minden más téren azonban romlott a helyzet. Az oktatási rendszer az útját kereste, ami gyakori rendszerszintű, tantervi és egyéb módosulásokkal járt. Gyakran nem voltak könyvek, segédanyagok sem, vagy ha igen, nem mindig időben. A már-már jó irányba indult iskolai önkormányzatiságot a kommunista reflexektől nehezen szabaduló kormánypárt visszanyeste. A pedagógusokat irdatlan mennyiségű adminisztratív feladat terheli, természetesen a szabadidejükben való felkészülésen túl, mert fizetve az iskolai tevékenységért vannak. Úgy-ahogy, a nemzetgazdasági átlagbérrel köszönőviszonyban sem levő mértékben. Mindehhez társul a teljesen félresiklott „életpályamodell”, amelyben gyakran értelmetlen, a mindennapos oktatói tevékenységbe nem visszaforgatható kurzusokon vadásznak szabadidejükben, saját pénzükből kreditekre, írnak „atesztációs munkákat”, hogy pár euróval emelkedjen a bérük. Ezeken a kreditvadász kurzusokon alakulnak ki olyan, mindkét fél számára kínos helyzetek, amikor az egyik, közepesen ismert hazai egyetem elsőéves doktorandusza ad elő egykori alapiskolai tanárának arról, hogyan kellene oktatni, ahogy ezt az egyik alapiskolai tanárom mesélte…
A pedagógusokat rendszerszinten hozzák a szellem emberéhez méltatlan, megalázó helyzetbe.

Ugyanez, megváltoztatva a megváltoztatandókat, az egészségügy napszámosairól, az egészségügyi nővérekről is elmondható, azzal, hogy felelősségük az emberi életekért a pedagógusokénál sokkal közvetlenebb. A bérezésük biztosan nem áll arányban azzal a tevékenységgel, amit nap mint nap végezniük kell. Ráadásul a beteg joggal várja el, hogy ezt még mosolyogva, kedvesen is tegyék, hisz ő fizeti az egészségügyi járulékot, nem kell érdekelje, hogy a nővér mennyit keres.

Március 5-éig sajnos, nem várható, hogy akár az egyik, akár a másik területen érdemi változás álljon be. Kampánylik, a kormány gyakorlatilag csak „fűt és világít”, meg kampányol, a parlament gyakorlatilag megszűnt. A választásokig már csak lózungok fognak elhangzani a témában. És az is kérdéses, számíthatnak-e a pedagógusok és a nővérek számottevő változásra a választások után? Az oktatásügyben és az egészségügyben kialakult helyzetért ugyanis nem lehet a port csak a Smeren elverni, abban „kollektív felelősség” terheli az összes eddigi kormányt. Ha egyáltalán lehetséges változást elérni ezeken a területeken, akkor ahhoz hosszú és fárasztó út fog vezetni. Kérdés, hogy e területek szenvedő alanyainak lesz-e még ehhez türelmük?

Vannak dolgok, amelyek a felett alapesetben csak csóválnánk a fejünket, vagy a vállunkat vonogatnánk, ám a kontextus olyan többletjelentéssel ruházhat fel bizonyos jelenségeket, amelyekre azok nem is számíthattak volna. Ha valaki köp egyet az utcán, arra gyermekünkkel sétálva legfeljebb azt mondjuk, neveletlen. Ha egy futóversenyen teszi, ott ez teljesen normális. Ha viszont az angol királynő pozsonyi sétáján, az uralkodó lába elé, az botrány. Hasonlóképpen van ez a garamszentkereszti rendőrök szombati, kézifékes fordulásával is. Ha – szerencsés módon! – nincs egy fedélzeti kamera a baleset mögött, még az is előfordulhatott volna, hogy szegény, becsületben megőszült sofőrt büntetik meg, mivel belehajtott a rendőrautóba. Fedélzeti kamerával ez már egy rommá osztott, letagadhatatlan Facebook-poszt, és egy hír az esti híradókban. Fedélzeti kamerával, egy nappal a belügyminiszter emberarcú rendőrségről tett bejelentése nyomán: óriási pech. Azért állítjuk az egyén – aki nyilván becsülettel készült hivatására, akadémista korában talán még illúziói is voltak, és rendőrként biztosan nem így szeretett volna bekerülni az esti híradóba – hibáját pellengérre, mivel iskolapéldája annak, micsoda szakadék tátong a rendőrségről folyó hivatalos kommunikáció, és a rendőrség valós tevékenysége között.

A rendőrség állománya több mint húszezer fős, attól, hogy egy balfék megkülönböztető jelzések használata nélkül lefékez és megfordul egy szabályosan közlekedő gépjárművezető előtt, a maradék 19 999 még tudhat jól vezetni, e sorok egyébként erősen rendpárti szerzője így óvna az általánosításoktól, amelyek az esetről a közösségi médiában folyó kommunikációt jellemzik. Azt, hogy a struktúrán belül nincs minden rendben, több rendőri vezető is felismerte, ám aki teljes mellszélességgel vállalta is, hogy tesz ellene, az a magányos cowboy, Jaroslav Spišiak volt, aki országos rendőrfőkapitányként úgy alakította át a rendőrség értékelési rendszerét, hogy az proaktivitásra sarkallja a rendőröket. A rendszer nem is tetszett az állománynak, mivel a korábbi, és máig érvényes statisztikai alapúnak sokkal könnyebb és kényelmesebb megfelelni. Spišiak rendőr-főkapitányságát azonban magával rántotta a kérészéletű Radičová-kormány. Buta posztszocialista szokásunk szerint a kormányváltás után az államigazgatásban is kádercserék voltak, Robert Kaliňák másodszor is leszerelte Spišiakot, az új értékelési rendszer pedig a kukába került.

A rendőrség hierarchikus erőszakszervezet, parancsnoki lánccal, objektív okokból elég csekély teret engedve az egyéni önmegvalósításnak. A rendőr – bár működésének a rendőrségi törvény biztosít általános keretet – elsődlegesen azt csinálja, amire parancsot kap. Ha olyan „főbenjáró vétséget” észlel, hogy a szembe sávban egy kivilágítatlan autó közlekedik, mérlegelnie kell, mi fontosabb: hogy ezt a „társadalmi rendet veszélyeztető” állapotot mihamarabb, bármi áron megszüntesse, vagy hogy ne veszélyeztesse a közúti közlekedés többi résztvevőjét. A sebesen forduló rendőrt valószínűleg nem a hibaelhárítás olthatatlan vágya vezérelte, hanem a könnyen és gyorsan behajtható bírság, és a jópont, amit érte kap (lásd még: értékelési rendszer). S bár az esetből nyilvánvaló, hogy egyéni mulasztást láthattunk, általános üzenete az, hogy a rendőrség elsődlegesen azt a feladatot végzi, amelyre az államhatalom használni szeretné őt. Bármi áron. A belügyminiszternek tehát vagy nem kellene hangzatos nyilatkozatokat tennie az emberarcú rendőrségről, hanem elismerni, hogy a „férfiak fegyverben” azért vannak itt, hogy bírságokat szedjenek be. Vagy, ha a belügyminiszter komolyan gondolja amit mond, akkor arról is tennie kellene, hogy az lehatoljon az állományba, az utolsó posztos rendőrig.