Éppen sétából jöttünk haza a gyerekkel, amikor láttam, hogy az összes postaládából a Smer kampányújságja mered kifelé. Mivel én már tudom, kire fogok szavazni, az újságot a házmester által a postaládák alá készített dobozba tettem.
Nemsokára hazajött a feleségem, kezében egy smeres kampányújsággal. Valamelyik szomszéd valószínűleg megsajnált, hogy a mi postaládánkban nincs, és nekünk adta a sajátját. Vannak még önzetlen emberek! Levinni már rest voltam, így ez a kukában landolt.
Este moziba mentünk A visszatérőre, anyám jött el vigyázni a gyerekre. Mikor ajtót nyitottam, kezében egy smeres kampányújság volt. A postaládátokban volt – magyarázta. Bizonyára felsőbb hatalmak akarhatták ennyire, hogy mindenképp eljusson hozzám ez a kampányanyag, így nem küzdöttem tovább sorsom ellen, hanem átlapoztam. Kb. az volt benne, amit vártam. „Migráncsozás”, biztonság, a szociális csomagok előnyeivel való kérkedés, anélkül, hogy annak a költségvetésre gyakorolt vonzatáról szó lenne. Végül is, egyik párt kampánykiadványa sem a The Wall Street Journal. Sőt, az utolsó oldalon még egy érdekes infografika is volt a jobboldali pártok fragmentálódásáról, az előző oldalakra jellemző csúsztatások nélkül. Csak sima névsorolvasás. Jobboldali szavazóként szomorúan kellett megállapítanom, sajnos, ennek bizony minden sora igaz.
A Smer kampánylapjától elvonatkoztatva, terjedelmi okokból csak távirati stílusban fussunk végig a hazai (kvázi)jobboldal személyi változásain. Vesszőfutásszerű lesz! A sort a még a 2012-es választások után a Kereszténydemokrata Mozgalomból Jana Žitňanskával kéz a kézben kiszálló Daniel Lipšic kezdte, megalapítva az Új Többséget. Szintén a kereszténydemokraták hálójából bújt ki Radoslav Procházka, a Sieť alapító atyja. A Sieť más mezejébe is bekaszált, a Most-Hídból Andrej Hrnčiart, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unióból Miroslav Beblavýt és Martin Fedort vitte magával. Ja, amúgy mi az az SDKÚ? Igen, valamikor volt egy ilyen párt, de szinte követhetetlen, hogy Pavol Frešo kezében mi történt vele. Azért próbáljuk meg. Mikuláš Dzrurinda, Ivan Mikloš és Magda Vášáryová függetlenek lettek. A KDH-t is megjárt Lucia Žitňanská a Most-Híd listáján kapott előkelő helyet. Jozef Mikuš kereszténydemokrata lett, Eugen Jurzyca viszont rájött, hogy ő végül is liberális, így a Szabadság és Szolidaritásban kötött ki. Viliam Novotný leborotválta bajszát, és a Šanca nevű médiapárthoz csatlakozott. És a tragikomikus pont: amikor már csak ketten maradtak az SDKÚ-ban, Ľudovít Kaník is kilépett, és pártot alapított. Remélem, nem hagytam ki senkit…
Marián Kvasnička az Állami Számvevőszék elnökválasztása körüli násztáncok idején szállt ki a KDH-ból.
Két dudás egy csárdában nem fér meg, tartja a közmondás, Alojz Hlina, a kocsmáros tutajos ezért rövid úton faképnél hagyta Igor Matovič Egyszerű Embereit, de hasonlóképpen cselekedett Mikuláš Huba és Mária Ritomská is. Hlina és Ritomská pártot is alapítottak, nevük a támogatottságukhoz hasonlóan nem lényeges. Ezt az utcai harcos volta ellenére a reálpolitika alapjait bíró Hlina felismerte, és végül a KDH listáján landolt.
A Szabadság és Szolidaritásnak is megvolt a maga szakadása, ezzel korábban többször is foglalkoztunk e hasábokon. Az onnan távozó elégedetlenkedő liberálisok előbb Daniel Lipšic konzervatívjaival kokettáltak, majd egy részük a SKOK pártban találta meg léte új értelmét, mások visszasomfordáltak anyapártjukba. Daniel Lipšic pedig, látván a hitvány preferenciákat, Igor Matovičcsal lépett frigyre.
A politikához pártok kellenek(?), egy-egy párt alakulása elé így alapból sem pozitív, sem negatív előjel nem biggyesztendő, mert azt természetes mozgása ennek a rendszernek. Ám mindaz a nagy népvándorlás, amit fentebb legalább nyomokban vázolni próbáltunk, nem a negyedik és a nyolcadik század között, hanem az elmúlt három évben játszódott le. Jó, jó, kicsit rapid, de még ez sem lenne feltétlenül baj, ha mindez az értékrendbeli sokszínűség virágba borulása lenne. De nem az. Nincs energiánk még egyszer felsorolni e tenger személyi változást, de bizony túlnyomó többségükre nem ideológiai, hanem nagyon is személyi okokból került sor. A hazai jobboldal egyidejűleg küzd értékválsággal és témaválsággal. Megkopott arcai csak Ficót tudják negálni, az „újarcúak” pedig a saját régijeiket. Ebben a helyzetben a választó nem feltétlenül a sokszínűséget fogja észlelni. Pont jókor jön ez a választás, hogy a természetes(?) kiválasztódás kegyetlenségével bizonyos szempontból katalizálja a jobboldalon zajló folyamatokat.
