Nem szokványos per kezdődött szerdán a Felsővízközi Járásbíróságon. A vádlottak padjára két képzőművész ült, Peter Kalmus, és Ľuboš Lorenz. Vétkükül azt róták fel, hogy tavaly februárban vörösre mázolták a szovjeteket behívó Vasil Biľak bátorhegyi szobrát, mindjárt felállításának másnapján. A pert a nyilvánosság rég nem látott érdeklődése övezte, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. A per a vádlottak és a károsult – Szlovákia Kommunista Pártja – meghallgatásával kezdődött, és az egészet két óra alatt lezavarták, majd március 14-ére napolták el, amely egyebek mellett annak a gróf Esterházy Jánosnak a születésnapja is, akinek szobrát Kalmus az avatóünnepségen vécépapírral akarta beborítani. (Az már nem kapott akkora médianyilvánosságot, hogy tavaly októberben, a perbe fogott művészekkel való szolidaritásként Ondrej Dostál, a Polgári Konzervatív Párt elnöke is megpróbálta vörösre festeni Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága egykori titkárának szobrát, ő azonban nem járt akkora sikerrel, mint elődei. Mivel az oktondi Dostál szándékát előre nyilvánosságra hozta, a helyszínen már várták a rendőrök, csak arra hagytak neki időt, hogy a Facebookra egy ecsettel pózoló képet készítsen, aztán bevitték, és kihallgatták.)
Tavaly, a mázolás után azt írtuk, vannak dolgok, amelyeket nem lehet relativizálni, ilyen egy elnyomó, emberellenes rendszer irányításában vállalt szerep, vagy éppen a hazaárulás. Örvendetes, hogy a szlovák véleményformálók egy része is felemelte szavát a Biľak-szobor ellen. Mivel azonban a szoborállítás önkormányzati hatáskör, kivéve, mikor az állam kényszeríti a szobrait a településekre, mint például a komáromi Cirill és Metód-szoborcsoport esetében, a tiltakozásokon és az elítélő nyilatkozatokon túl nem sokat lehet tenni. Azt viszont újra és újra meg kell kérdezni, hogy lehetséges az, hogy egy magas pozíciót betöltő kommunista pártvezető negyedszázaddal a rendszerváltás után szobrot kapjon? Az egyik lehetséges magyarázat Tokár Gézától származik. Eszerint a ruszin vidék az oroszokkal szemben toleránsabb, és mivel leszakadó régióról van szó, a környéken egyébként is nagy a szélsőbaloldali pártok támogatottsága. „A helyiek ilyen körülmények között keresik azokat az ikonokat és példaképeket, akik valami jót is hoztak a régiónak” – írja Tokár, és valószínűleg ezek sorában tényleg Biľak lehetett az utolsó. A kommunista nosztalgiának pedig tényleg csak az vethet véget, ha a régióban növekszik a jólét. Ez a szoborügy egy elfogadható helyi olvasata. „Országos” szinten viszont az, hogy ilyesmi megtörténhetett, önvizsgálatot sürget. A kommunista félmúlttal való szembenézés és leszámolás terén bőven akad még teendő. Főként, amíg köztünk járnak.
