Vannak dolgok, amelyek a felett alapesetben csak csóválnánk a fejünket, vagy a vállunkat vonogatnánk, ám a kontextus olyan többletjelentéssel ruházhat fel bizonyos jelenségeket, amelyekre azok nem is számíthattak volna. Ha valaki köp egyet az utcán, arra gyermekünkkel sétálva legfeljebb azt mondjuk, neveletlen. Ha egy futóversenyen teszi, ott ez teljesen normális. Ha viszont az angol királynő pozsonyi sétáján, az uralkodó lába elé, az botrány. Hasonlóképpen van ez a garamszentkereszti rendőrök szombati, kézifékes fordulásával is. Ha – szerencsés módon! – nincs egy fedélzeti kamera a baleset mögött, még az is előfordulhatott volna, hogy szegény, becsületben megőszült sofőrt büntetik meg, mivel belehajtott a rendőrautóba. Fedélzeti kamerával ez már egy rommá osztott, letagadhatatlan Facebook-poszt, és egy hír az esti híradókban. Fedélzeti kamerával, egy nappal a belügyminiszter emberarcú rendőrségről tett bejelentése nyomán: óriási pech. Azért állítjuk az egyén – aki nyilván becsülettel készült hivatására, akadémista korában talán még illúziói is voltak, és rendőrként biztosan nem így szeretett volna bekerülni az esti híradóba – hibáját pellengérre, mivel iskolapéldája annak, micsoda szakadék tátong a rendőrségről folyó hivatalos kommunikáció, és a rendőrség valós tevékenysége között.
A rendőrség állománya több mint húszezer fős, attól, hogy egy balfék megkülönböztető jelzések használata nélkül lefékez és megfordul egy szabályosan közlekedő gépjárművezető előtt, a maradék 19 999 még tudhat jól vezetni, e sorok egyébként erősen rendpárti szerzője így óvna az általánosításoktól, amelyek az esetről a közösségi médiában folyó kommunikációt jellemzik. Azt, hogy a struktúrán belül nincs minden rendben, több rendőri vezető is felismerte, ám aki teljes mellszélességgel vállalta is, hogy tesz ellene, az a magányos cowboy, Jaroslav Spišiak volt, aki országos rendőrfőkapitányként úgy alakította át a rendőrség értékelési rendszerét, hogy az proaktivitásra sarkallja a rendőröket. A rendszer nem is tetszett az állománynak, mivel a korábbi, és máig érvényes statisztikai alapúnak sokkal könnyebb és kényelmesebb megfelelni. Spišiak rendőr-főkapitányságát azonban magával rántotta a kérészéletű Radičová-kormány. Buta posztszocialista szokásunk szerint a kormányváltás után az államigazgatásban is kádercserék voltak, Robert Kaliňák másodszor is leszerelte Spišiakot, az új értékelési rendszer pedig a kukába került.
A rendőrség hierarchikus erőszakszervezet, parancsnoki lánccal, objektív okokból elég csekély teret engedve az egyéni önmegvalósításnak. A rendőr – bár működésének a rendőrségi törvény biztosít általános keretet – elsődlegesen azt csinálja, amire parancsot kap. Ha olyan „főbenjáró vétséget” észlel, hogy a szembe sávban egy kivilágítatlan autó közlekedik, mérlegelnie kell, mi fontosabb: hogy ezt a „társadalmi rendet veszélyeztető” állapotot mihamarabb, bármi áron megszüntesse, vagy hogy ne veszélyeztesse a közúti közlekedés többi résztvevőjét. A sebesen forduló rendőrt valószínűleg nem a hibaelhárítás olthatatlan vágya vezérelte, hanem a könnyen és gyorsan behajtható bírság, és a jópont, amit érte kap (lásd még: értékelési rendszer). S bár az esetből nyilvánvaló, hogy egyéni mulasztást láthattunk, általános üzenete az, hogy a rendőrség elsődlegesen azt a feladatot végzi, amelyre az államhatalom használni szeretné őt. Bármi áron. A belügyminiszternek tehát vagy nem kellene hangzatos nyilatkozatokat tennie az emberarcú rendőrségről, hanem elismerni, hogy a „férfiak fegyverben” azért vannak itt, hogy bírságokat szedjenek be. Vagy, ha a belügyminiszter komolyan gondolja amit mond, akkor arról is tennie kellene, hogy az lehatoljon az állományba, az utolsó posztos rendőrig.
