A hírlapíró és a halál

Meghalt Michael Schumacher. Berlusconi a nyílt utcán anális aktusra hajazó mozdulatokat tett az egyik testőre mögött. A repülőgépekről mérgező anyagokkal permeteznek bennünket. Krokodilt láttak (ide tetszőleges településnév behelyettesíthető). Bizonyára mindenki találkozott ezekkel az álhírekkel a közösségi oldalakon. Ó, boldogult offline világ, mikor az ilyen információk még sokkal kisebb frekvenciával, heti- és havilapokban terjedtek, sokkal kevesebb embert értek el, és a cáfolat is offline érkezett. Ma kamuhírből lassan több van, mint valódi hírből, már a kamuoldalak listáját sem lehet elkészíteni, legfeljebb heti szinten, mert mindig jön újabb. A kamuhírek pedig szinte a valódi hírekkel azonos érvényességet próbálnak vindikálni maguknak. Amikor egyetemi éveimben Jean Baudrillard: A szimulakrum elsőbbsége című tanulmányát olvastam, azt egynek gondoltam a vizsgára elsajátítandó anyagok közül, nem gondoltam, hogy pár év elteltével, mindennapi munkám során szimulakrumhegyekbe futok.

Efelett annak kapcsán töprengtem el, hogy decemberben befejezte heti hoaxcáfoló sorozatát a The Washington Post Intersect blogjának szerzője, Caitlin Dewey. A hírt magyarul a magyar legendavadász oldal, az Urban Legends közölte. Dewey a rangos, amerikai napilap online felületén 2014 májusától, 82 héten át kötötte csokorba, és cáfolta az Amerikában terjedő álhíreket. Aztán feladta. Régebben, az offline világban, vagy a webkettő előtti időkben a már akkor is létező álelméletek cáfolása bizonyos fokú felkészültséget, tájékozottságot kívánt, és volt benne valami romantikus is, amit a jelenség magyar megnevezésére szolgáló „legendavadász” szó (foglalkozásnév?) is szépen tükrözött. S míg korábban egy-egy dezinformáció mögött tévedés, vagy éppen mély meggyőződés állt, s cáfolatához olykor komoly rendszereket kellett visszafejteni, ma, ahogy Dewey is írja, gyakran az is elég, ha megnézzük az adott oldal impresszumát, ahol a szerzők meg sem próbálják tagadni: kamuoldalról van szó. De míg a magyar online közegben mondjuk a Hírcsárdáról mindenki számára nyilvánvaló, hogy mi, a tengeren túli sajtóban járatlan szemlélő a nagyon komolyan hangzó National Reportról elsőre nem gondolná, hogy kamuoldal, főként, ha csak egy megosztott cikket lát. Pedig az, egyike a legnagyobbaknak.

A motiváció elsősorban anyagi: a kamuhírgyártás, azaz, amikor nem a sajtómunkás fárad meg az ügyelet végére, és véletlenül elront valamit, hanem amikor tudatosan valótlan, ám hitelesen hangzó információt közölnek, komoly bevételt hoz. A kamuhírek látogatottságot generálnak, a látogatottság pedig reklámbevételt. Persze, a jól hangzó, ám igaz hírek is generálnak látogatottságot, de ezeket sokkal nagyobb macera elkészíteni. Álhíreket egy kis létszámú szerkesztőség is tud gyártani, és a kreativitáson kívül csak egy számítógép kell hozzá.

Ami viszont Dewey mellett e sorok íróját is elszomorítja: az embereket nem igazán érdekli, hogy az adott hír igaz-e vagy hamis. A hoaxmegosztók a cáfolatokra rendre azt felelik: jó, lehet, hogy ez így ebben a formában pont nem igaz, na de a tanulsága! Itt aztán elfogynak az érvek.

Amíg lesz elég kíváncsi ember, aki a videódokumentációt ígérő cikkből szeretné megtudni, bántotta-e Berlusconi a testőr popsiját, addig a kamuhírgyártás jövedelmező üzletág lesz. Fellépni nehéz ellene, mivel azt nagyon nehéz bizonyítani, hogy tevékenységükkel konkrét kárt is okoztak, az emberek tömeges elhülyítésén túl, persze. Ezért, ha valamilyen gyanús hírt olvasunk, mindig nézzük meg az adott oldal impresszumát, vagy csak próbáljuk megőrizni józan ítélőképességünket.

Az idei futóévet a gútai félmaratonnal kezdtem. A környéken, és ha jól tudom, az országban is ez az első ilyen távú sportesemény. Az idő pazar volt, az utak sem voltak túl jegesek, minden együtt volt egy jó versenyhez.
Ez a verseny attól különleges, hogy ágyúlövés indítja el, és egy darabon hagyományőrző lovascsoport halad a futók előtt. Persze, ilyenkor mindenki irigyli a nyeregben ülőket, hát még később… A történelmi ruhákba öltözött lovasok közül az egyik, egy honfoglaló harcos magyar zászlóval vezette fel a mezőnyt, ami valószínűleg minden magyar futó szívét megdobogtatta. Ahogy a városból kifelé futva a mezőny kezdett szétszakadozni, élénk társalgásra lettem figyelmes a hátam mögött. A szlovák sporttársak a szervezőket dicsérték. „Én már futottam Pozsonyban, Ostravában, Prágában, Budapesten, de az látszik, hogy ezek itt szívből csinálják, nem azért, hogy keressenek rajta” – mondta az egyik. „Igen, igen – helyeselt a másik – csak az a provokáció a magyar zászlóval ne lett volna. Az nekem kicsit sok volt. Nem szeretem, ha a sportba politikai dolgokat kevernek.” Kicsit még ragozták a témát, aztán egy árvai futóversenyről kezdtek beszélni, majd le is hagytak.

Irigylem azokat, akik futás közben tudnak beszélgetni. Én még nem, a túlélésért küzdök, a felvilágosítás így esélytelen volt. El szerettem volna neki mondani, hogy akit a lovon látott, egy honfoglaló harcos volt, hát mégsem adhattak a kezébe egy EU-s, vagy, urambocsá’ szlovák zászlót. Igaz, a piros-fehér-zöld sem volt autentikus, mert Árpád apánk idején eleink még nem használták ezt a színösszeállítást, de talán nem is a vexillológiai pontosság a lényeg ebben a helyzetben. Gúta többségében magyar város, valamivel több, mint tízezer lakosából valamivel több, mint nyolcezer magyar. Ebben a közegben – számomra legalábbis – teljesen természetes egy – vagy több – magyar zászló. Engem, bizisten, az sem zavart volna, ha egy Jánošík jelmezbe öltözött lovas folyami hajókra illő méretű szlovák zászlóval is elügetett volna a futók előtt. Arról, hogy ez szükséges lett-e volna, vagy nem, lehet vitatkozni. Azok szerint, akik ilyen helyzetekben előszeretettel érvelnek azzal, hogy „elvégre Szlovákián (sic!) élünk”, vagy azok szerint, akik életét permanensen áthatja az attól való rettegés, „jaj, csak nehogy megbántsunk valakit”, feltétlenül. Amúgy meg nincs határozott véleményem erről.

Arról van, hogy melyik zászló képes belőlem valamiféle érzelmi reakciót kiváltani. Ez pedig a piros-fehér-zöld. Örülök, ha egy sportesemény végén az ég felé látom törni, ha ilyen színbe öltözik a lelátó egy tetszőleges sportrendezvényen, vagy ha egy szlovákiai multi eladóján látom, ezzel jelezve, hogy bírja ezt a nyelvet, vagy éppen, ha egy honfoglaló lovas viszi pár száz futó előtt. A fehér-kék-piros zászló a köteles tiszteletet megkapja, nem zavar, ha látom, szemben a fordított helyzetben levő sporttárssal, de a szívem sem dobban különösen a láttán. Kérhetek ennyi toleranciát a magyar zászlóval szemben is?

Hát eljött ez is, zárul az óesztendő. Búcsúzunk 2015-től, új év érkezik, új lehetőségekkel. A mögöttünk hagyott év a szlovákiai magyarok számára nem volt különösebben fényes. Talán majd ez a következő…
Robert Fico kormánya nem kényeztette el a szlovákiai magyarokat idén sem, igaz, a választások előtt egy évvel kifejezetten kisebbségellenes intézkedések már nem történtek.

A vasúti kétnyelvűséget, noha a többség számára ez semmilyen hátránnyal nem járt volna, elmeszelte a parlament. Egészen furcsa módon, smeres taktikai játszmák közepette vérzett ki a kisebbségi kulturális alapról szóló törvényjavaslat, amely a kulturális önrendelkezés bizonyos fokát jelentette volna. Bár egy magyarországi cigány vezető azt mondta, a pusztán kulturális autonómiának csekély értelme van, a semminél azonban több. Viszonylag nagy médiafigyelmet kapott a kisiskolák helyzete, ez azonban nem csak specifikusan magyar probléma, a szlovák kistelepüléseknek épp úgy fájhat, csak más előjellel. Viszont, szemben a szlovák iskolásokkal, a magyar iskolákban kevesebb az anyanyelvi órák száma. És persze nem szabad megfeledkeznünk Zsák-Malina Hedvigről sem. Bár az ő ügye idén „csak” folytatódott, de már az is botrány, hogy egyáltalán még van ilyen ügy.

Óhatatlanul az a vád érheti az év végén mérleget vonó sajtómunkást, hogy direkt, szinte nagyítóval keresi a rosszat e nemsokára kimúló esztendőből, holott pozitív dolgok is akadtak szép számmal. Így van. Regionális és helyi szinten számos, bizakodásra okot adó kezdeményezésnek és jelenségnek lehettünk szemtanúi idén is. A fentebb említett jelenségek azonban a törvényhozó és/vagy végrehajtó hatalom szintjéről indultak. Ezt pedig nem képes ellenpontozni semmilyen helyi kezdeményezés helyi sikere.

A saját életünkért csak mi vagyunk a felelősek. Önsorsunk alakulásának javulását csak önmagunktól várhatjuk, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, amiatt „azokra” mutogatni botorság. Ám ahhoz, hogy közösségi szinten változhassanak a dolgok, erős, kormányzati és parlamenti érdekképviseletre van szükség. Ezen a téren még akadnak hiányosságok. A 2016-os év arról is fog szólni, hogy sikerül-e ezt megteremteni, vagy újabb négy év vegetálás következik.

Egy vasárnap, megbízható ügynökség – sajnos, már ezt is le kell szögezni, mivel a választások előtt egyre-másra alakulnak a különböző kamuügynökségek – által közreadott felmérés szerint a lakosság közel negyven százaléka egyetlen eseményt sem tart pozitívnak a hazai és külföldi közéleti történések közül. Ez már majdnem a lakosság fele. Ha hozzácsapjuk azt a 11,3 százalékot, amely a kormány menekültekkel kapcsolatos intézkedéseire tekint pozitívumként, majdnem meg is van az 50%. Egyben ez – a migránskérdésre adott válasz – az egyetlen – a nem tudom, és az egyéb mellett –, amely kétszámjegyű eredményt ért el a pozitív mezőnyben… Elgondolkodtató. Valóban ennyire rossz évet hagynánk magunk mögött?

Az instabil Közel-Kelet problémáira a közép-európai ember vajmi ritkán tekint fő preferenciaként. Most, amikor az évek óta dúló szíriai polgárháború következményeit menekültáradat formájában észleljük, felértékelődött ez a terület. A menekültválság egyértelműen az év meghatározó problémája volt (és a jövő éveké is lesz, ha az integrációt is ide értjük, akkor évtizedeké), a migráns – vagy, ahogy egy csallóközi településen hallotta e sorok írója: migráncs – jó eséllyel pályázhat az év szavára. A migránsok beáramlása a lakosság 38,8, Angela Merkel általi meghívásuk 12,5 százalékát „nyomasztja”.

Fico nem véletlenül jutalmazta parlamenti befutó hellyel a Smer kommunikációjának vezetőjét: a „migráncsozás” bejött. Vagy hirtelen annyira européerek lettünk, hogy mélyen magunkénak érezzük ezt az egyelőre csak Európa más részeiben manifesztálódó problémát, vagy hatott a „kormányzati kommunikáció”, a magyar médiát fogyasztó felvidéki magyarokra kétszeresen is. Mert menekültből tájainkon továbbra is csak mutatóba akad.

Emellett a párizsi terrortámadásokat jelölte meg negatívumként a lakosság ötöde. Azaz a lakosság hetven százaléka külpolitikai problémák miatt hajtja búra a fejét… Mint ha itthon minden rendben volna.

Ha elvonatkoztatunk a két, egyébként valóban szörnyű külpolitikai jelenségtől, semmi olyan nem marad a listán, ami már tavaly nem lehetett volna rajta. Az állandósult korrupció, a munkanélküliség, a kormány tevékenysége, az életszínvonal csökkenése, új politikai pártok alakulása, az árak emelkedése, a parlament tevékenysége, az egészségügyi és oktatási minisztérium ügyei, a romló közbiztonság, a roma problematika. Ezek közül az árak emelkedése szimpla megszokásból történő nyavalygás, idén az üzemanyagárak és az élelmiszerárak is csökkenő tendenciát mutatnak a statisztikai hivatal adatai szerint, az infláció átlagos mértéke az év első 11 hónapjában 0,1 százalékos volt. „Rosszkedvünk naplójában” tehát kevéssé indokolt sorok is akadnak. A többi pedig régi ismerős... Állandósult, akár a korrupció.

Remélhetőleg a felmérés eredményei miatt senki se megy a jeges Dunának. Most olyan két hónap következik, melynek során többen meg fogják ígérni, hogy a fenti problémákat gyökerestül felszámolják, tehát legalább az év első két hónapjában lesz okunk egy kevés kincstári optimizmusra. Emellett bízom benne, a lassan elmúló esztendő magánéleti történései között mindenki talált legalább annyi pozitívat, mint amennyi negatívat a közéletben.

Lassan nem múlik el hét, hogy valamilyen borzasztó baleset ne történne közútjainkon. Csak ezen a hétvégén két, emberéletet is követelő frontális ütközéses baleset volt, idén pedig december elejéig 12 564 volt a közlekedési balesetek száma.

Az emberek az ezekről szóló tudósításokat olvasva egy pillanatra elborzadnak, szörnyülködnek egyet, de vezetési szokásaikon kevesen hajlandók változtatni. Tomáš Bella újságíró kolléga tréfásan azt jegyezte meg, elkerülhetnénk a közlekedési baleseteket, ha a megengedett sebesség felső határát 30 km/h-ban határoznánk meg. A törvényhozásban egy ilyen javaslat valószínűleg csekély támogatást kapna, és nem csak amiatt, mert a parlamentben található autók lóerőszáma meghaladja a Nagytapolcsányi Nemzeti Ménesét.

A gyorshajtás mellett azonban számos egyéb terület is felelőssé tehető a balesetek emelkedő tendenciát mutató számáért. Ezek egy része a sofőrök által nem befolyásolható. A nagyvárosokban, és a nagyobb városokban ilyen az úthálózat általános leterheltsége. Városaink nem ennyi autóra lettek tervezve. Közlekedési dugók sokféle okból keletkezhetnek, de elsősorban sok autó kell hozzájuk… A másik ilyen az utak állapota, főként az alacsonyabb osztályúaké. Erről bizonyosan minden gépjárművezetőnek van személyes tapasztalata. Ha egy kátyús „kalandpályán” való haladást még valamilyen rendkívüli körülmény bonyolít, könnyen kész a baleset.
A balesetek legsérülékenyebb résztvevői a gyalogosok és a kerékpárosok. Idén decemberig 241 gyalogos és biciklis vesztette életét közlekedési balesetben. Vannak falvak Szlovákiában, ahol ennél kevesebben élnek… Az áldozatok közül sokan sokan láthatatlanul mentek a halálba, rossz látási viszonyok mellett ütötték el őket, úgy, hogy ruházatukon nem viseltek fényvisszaverő elemet. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy olyan emberek járnak közöttünk, akik nem hajlandók saját testi épségük megóvására pár centet fordítani, mikor a különböző fényvisszaverő elemeket helyenként már utánunk is dobják. Csak fel kellene venni...

Az infrastrukturális okoknál jóval gyakoribb közlekedésibaleset-okozó az emberi figyelmetlenség és felelőtlenség. A minap egy kamion kis híján letarolt egy buszmegállót egy Pozsonyhoz közeli településen, mert a sofőr elrántotta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést egy autóval, amely elsőbbségadás nélkül hajtott ki elé. Miért nem lehet megállni egy stoptáblánál? Ez okozta egyébként az egyik hétvégi halálos balesetet is.

Gyerek, amikor beülsz az autóba, fél lábbal a temetőben vagy, fél lábbal meg a börtönben – figyelmeztetett két évtizeddel ezelőtt autósiskola-oktatóm. Nekem eddig szerencsém volt, egyelőre mindkét helyszínt sikerült elkerülni. De nem mindenkinek. A kedves olvasó hócipője valószínűleg tele van azzal, hogy karácsony előtt mindenki az érzelmeire próbál hatni, de amikor elfordítjuk a slusszkulcsot, hogy még gyorsan vegyünk pár ajándékot, gondoljunk arra, a szembe jövőket is várják valahol.

Boglárka. Az unokatestvérem lányát is így hívják. Szerintem szép név. Azonban különösebben egzotikusnak nem mondanám. Nem így a Belügyminisztérium.
Közeleg az év vége. A hírügynökségek, az állami szervek, és a szemfüles, ezen a vonalon PR-jukat erősíteni kívánó magáncégek egyaránt ontják az év végi összefoglalókat. Jól jön ez majd a politikailag állóképszerűvé meredő időszakban a sajtómunkásoknak.
Az egyébként sok hasznos információt közlő Belügyminisztérium sem akar kimaradni a jóból. Évről évre közreadják, melyek voltak a leggyakoribb személynevek az aktuális évben. Látszólag könnyed, magazinos téma, a sajtómunkás elspájzolná a két ünnep közötti időszakra, az év nagy természeti katasztrófái, és az év sportrekordjai összeállítások közé. A Robert Kaliňák vezette belügyminisztérium azonban még egy statisztikát sem tud kiküldeni úgy, hogy annak ne legyen nemzetiségi éle. Az ide vágó részt teljes terjedelmében idézném: „Vannak olyan szülők is, akik nem elégszenek meg a klasszikus szlovák nevekkel. Gyermekeik neve így úgy fest, mintha a szülők fantáziája nem ismerne határokat. Más országokban ezek bevett nevek, Szlovákiában viszont egyenesen egzotikusnak hatnak. Olyan kislányokkal is találkozhatnak, akiket Boglárkának, Virágnak, Chimamadának vagy Anouknak hívnak. A fiúk sem maradnak le, a szülők az anyakönyvbe a Bendegúz, Rock, Bálint és Rolex neveket íratták be.” A közlemény olvasása közben próbálom összeszámolni, hány Boglárka, Virág, Bálint és Bendegúz nevű ismerősöm van. Oké, Rolex nincs egy sem, Bendegúz is csak egy, a Chimamandát meg még nem is hallottam tegnapelőttig, a minisztériumi közlemény keltéig. A többiből viszont akad szép számmal.

Brüsszelben azt mondják, az eurokraták és mindennemű fegyverhordozóik úgynevezett „EU-kapszulában” élnek, nem kerülvén kapcsolatba a valós brüsszeli élettel. Úgy tűnik, a belügy anyakönyvi osztályán dolgozó alkalmazottak pedig „szlovák kapszulában” élnek, soha nem láttak még magyart vagy romát sem. Vagy, ami ennél rosszabb, a hivatalból eléjük kerülő adatokat nem tudják feldolgozni és értelmezni, ez esetben ne fizessék őket az én adóimból, hanem vegyenek fel helyettük hozzáértő munkatársakat.

Mély tudatlanság vagy elemi rosszindulat, nehéz megítélni, melyik foghatta a közleményt megfogalmazó belügyi munkatársak ceruzáját. Köszörülhetnénk még rajtuk a nyelvünket, de spongyát rá. Amilyen tapló egy párt vezetése, olyan taplók ez embereik is, az utolsó hivatalsegéddel, portással bezárólag. És ezt már megszoktuk. Az esetnek azonban kétségkívül lehet egy olyan interpretációs iránya is, amelyik a szlovákiai magyarok politikai súlya felől olvassa a közleményt. Ha naiv olvasóként azt vélelmezzük, a közleményt teljes jóindulattal fogalmazta egy csacai vagy námesztói gyakornok, aki még az életben nem hallotta ezeket a neveket, az arról is árulkodhat, mit tud rólunk a többségi társadalom. Még a neveinket sem.

Ami a belügyi fogalmazó tudatlanságánál sokkal riasztóbb, bár a 458 467 felől nézve matematikailag talán érthető: az első tízbe sem a fiúk, sem a lányok mezőnyében nem tudott beférkőzni egyetlen azaz egyetlen magyar név sem – a mindkét nyelvben ugyanúgy hangzó Natáliát, Viktóriát és Laurát nem számítva –, pedig a lányoknál a 10. legnépszerűbb nevet csak 440-en, a fiúknál pedig 707-en választották. Ez a szlovákiai magyar szülők változatos névadási szokásaira is utalhat, vagy arra, ők is ott vannak a a „nem egzotikus, klasszikus szlovák” Sofiák, Kristínák, Jakubok és Tomášok között.

Élete során az átlagember viszonylag kevés törvénnyel kerül kapcsolatba. A törvények hálója úgy öleli körül mindennapjainkat és életünket az európai demokráciában, hogy arról gyakorta fogalmunk sincs.
A múlt héten elfogadott terrorellenes törvénycsomag esetében is az a fő kérdés, mennyi fog leszivárogni belőle mindennapjainkba. A higgadt elemzések helyett a fősodorbeli média inkább rendőrállamot kiált, mert az egyszerűbb. Kétségtelen, az elfogadott módosítások tovább növelik a közbizalmat igen csekély mértékben élvező állami erőszakszervezetek eddig sem alacsony jogköreit az állampolgárok megfigyelése, és személyi szabadságuk korlátozása terén. Ezt az aggályunkat a témában az elfogadás napját követő írásunkban is jeleztük, és továbbra is fenntartjuk. Azonban az alábbiakban arra szeretnénk rávilágítani, a terrorellenes törvénycsomag legtöbb intézkedése nem, vagy igen csekély mértékben fogja befolyásolni életünket.

A törvény elfogadását követően Tibor Gašpar országos rendőrfőkapitány sietett a törvény sokak által elhamarkodott interpretációjához egy fontos értelmezési irányt adni, nevezetesen, hogy a megszigorított intézkedéseket csak a terroristákkal szemben fogják alkalmazni. Azaz a színesfémtolvajok, kábítószer-kereskedők, hazaárulók, anyagyilkosok továbbra is nyugodtan alhatnak, ők 48, minősített esetben 72 óráig lesznek őrizetben tarthatók.

A terrorizmus önálló paragrafust kapott a Büntető Törvénykönyvben. A módosítások egy része ezzel függ össze. Ilyen például, hogy a terrorizmusért akár életfogytiglani szabadságvesztés is kiszabható. Zavar az valakit, hogy egy terrorizmus bűncselekményében bűnösnek talált személy élete hátralevő részére bebörtönöznek?

Sőt, az erősen rendpártiak számára a törvényben még bizonyos liberális vadhajtások is megmaradtak. A terrorizmus miatt eljárás alá vont gyanúsított ugyanis még akár szabadlábra is helyezhető, igaz, esetében a kezességvállalás, az ígéret, és az óvadék csak különleges helyzetben jöhet szóba. Ezt még akár túlzásnak is tarthatjuk.

Szintúgy vannak a törvénynek olyan részei, amelyeket akár elkésettnek is tarthatunk, és a terrorizmushoz nincs szükségképpen közvetlen közük, csak megtörtént a ráncfelvarrás, így, csomagban talán nem olyan ciki az, hogy a polgári titkosszolgálat csak most kap jogköröket, hogy az ország kibernetikai biztonságát veszélyeztető információkat gyűjtse és elemezze. Azt hiszem, itt csak egy kérdés a helyén való: mi van? Ez tényleg nem képezte feladatukat 2015-ig? Persze, képezte, de általánosabb megfogalmazások keretében, így közvetlenül kimondva nem volt. Terjedelmes rész foglalkozik a fedősztori alkalmazhatóságával, mert, ilyen nem csak a krimikben, hanem a törvényben is van. Egy pontos, részletekbe menő szabályozás talán még mindig jobb, mint az ellenkezője.
A csomag keretében módosították a rendőrségi törvényt is. Sok egyéb mellett belekerült egy olyan kitétel, hogy a rendőrök terroristagyanús személy elfogása esetén speciális fegyvereket és kényszerítő eszközöket is igénybe vehetnek. Azaz, aki „csak” köztörvényes, és nem tanúsít intenzív ellenállást, nem kell attól tartania, hogy kéz-láb bilincsbe verik, vezetőövvel, miután sokkolóval leterítették.

Úgyszintén szűk profilú intézkedés, hogy a Katonai Hírszerzés ügynökei milyen esetben tarthatnak maguknál mérget vagy kábítószert.

A törvénymódosítások teljes terjedelme 24 szabvány oldalt tesz ki, így az összes módosítás részletes elemzésére jelen keretek között nincs lehetőségünk. De a fenti példákból is láthatjuk, a módosítások túlnyomó többsége technikai jellegű, és olyan területeket szabályoz, amelyekről egy mozdonyvezető, vagy egy egészségügyi nővér életében nem hallott, és valószínűleg boldogan fog meghalni úgy, hogy nem is hall, feltéve, ha nem adja terrorizmusra a fejét.
A megfigyeléssel és a személyi szabadság korlátozásával foglalkozó részekre már nem mondhatjuk ilyen nyugalommal, hogy tiszta sor, de azok egy területet jelentenek a számtalanból. Ami aggodalomra adhat okot, hogy mindez Szlovákiában fog hatályba lépni jövő januártól, ahol ismerjük a rendőrség, a titkosszolgálatok, a bíróságok és a hatalom összefonódásait. Ha tehát visszaélnek törvénnyel, az nem a jogi norma hibája lesz, hanem emberi mulasztás.

Kóstolgassuk a szót: terrorellenes törvénycsomag. Nem egy szép szó. Eleve a terror két szótagjába összezsúfolt három pergőhang nem teszi kellemessé a hangalakot, s hozzá az ellenes utótag. A törvényeket általában a közjó érdekében, a leggyakrabban valamiért, és – legalábbis kimondva – nem valami ellenében fogalmazzák meg. A történelem során jó pár negatív példát láthattunk arra, ha egy törvény vállaltan valami vagy valaki(k) ellen irányult. Az amerikaiaknak is van ilyenjük, de az angol nyelvterületnek volt egy George Orwellje, aki a Politika és az angol nyelv című esszéjében irányt mutatott a politikai nyelvhasználatot illetően, ráadásul az USA-ban a politikai stilisztikára mindig nagyobb hangsúlyt fektettek, mint nálunk. Kreativitásuk is határtalan, lásd: baráti tűz, ellenséges harcosok, a Gonosz tengelye, lator államok és társai. Így lett az ottani terrorellenes törvény neve hazafias törvény. Hát nem sokkal jobban hangzik? Ennyit a politikai, a hangtan és a stilisztika viszonyáról. És most nézzük, jogos-e a szerdán 78 honatya támogatásával elfogadott, immár nem amerikai, hanem szlovák terrorellenes intézkedéscsomag által vetett hullámok magassága.

A Smert a teljes ellenzéki oldal bírálta a terrorellenes intézkedéscsomag miatt, némileg skizofrén módon még az a Most-Híd is, amely előző nap a párttal módosított Alkotmányt, szintén ezen intézkedéscsomag részeként. Az ellenzék a Smer szemére veti, hogy a terrorellenes törvények csak a választási marketing részét képezik. Ezt sajnos, nem lehet kizárni. Egy ilyen intézkedéscsomag kéz a kézben jár a Smer Megvédjük Szlovákiát! választási szlogenjével.
Törvényeket lehet hozni hosszas, alapos, megfontolt törvényelőkészítési folyamat során, és lehet – ha kell – sebtében, egy megváltozott helyzetre reagálva. Például azért, hogy egy addig lefedetlen vagy nem létező terület is megfelelő törvényi szabályozást kapjon. A Párizs utáni helyzet akár ilyennek is tekinthető. A szlovákiaival összehasonlíthatatlan méretű és költségvetésű jogi apparátust, és sokkal bonyolultabb törvényhozási rendszert működtető Egyesült Államokban a 2001. szeptember 11-ei merénylet után pár héttel, október 24-én már hatályba is lépett a hazafias törvény. A terrorellenes törvényeket jellemzően akkor kell meghozni – ha korábban nem léteztek –, amikor a terrorfenyegetés valós. Persze, lehet kényelmesen, egy langyos nyári délutánon is, egy folyamat részeként, de ha váratlan helyzet áll elő, arra a jogalkotónak kötelessége (lenne) reagálni. A Fico-kormány meg egyébként is szeret a választási időszak utolján törvényeket hozni, lásd a kettős állampolgárság elleni törvényt 2010-ből...
A törvénycsomag lényegesen bővíti az állami erőszakszervezetek, a rendőrség és a titkosszolgálatok jogosultságait, úgy a megfigyelés, mint az eszközhasználat tekintetében, a fizikai és a kibertérben egyaránt. Vélelmeznünk kell, hogy ha növeljük az ellenőrzést, ami az erőszakszervezetek jogkörének kiterjesztésével is elérhető, az – bár nem feltétlenül, de áttételesen mindenképpen – hozzájárulhat biztonságunkhoz.

Nyílt aggodalomra adhatnak okot viszont a személyi szabadság korlátozására irányuló rendelkezések. A 96 órás őrizetbe vételre sem mondhatjuk azt, hogy az hagyján, ha az állam biztonsága úgy kívánja, de az, hogy a „Černák-törvényt” az ötéves vizsgálati fogságról a terrorgyanús személyekre is kiterjesztenék, egy új Guantánamo kezdetét is jelentheti. A bírósági ítélet nélküli fogva tartás a legsötétebb pártállami időket idézi.

Nyilván senki sem örül annak, ha állampolgári szabadságait megnyirbálják. A hazafias törvény az Egyesült Államok több évszázados demokráciájában sem aratott osztatlan sikert. Az állampolgári szabadságok kivívása után 26 évvel engedni azokból még rosszabbul hangzik. De amikor az erről szóló egyetemes nyilatkozatokat megfogalmazták, a globális terrorfenyegetés a mai formájában nem létezett. Az új helyzethez pedig új eszközök kellenek. Ördögi kör ez, amikor ahhoz, hogy megvédhessenek bennünket, meg kell nyirbálni szabadságainkat. Az Amerika diktálta globális trend azonban egyelőre ebbe az irányba mutat. Aki tud jobbat, ne tartsa meg magának!