Mintegy másfél hónap választ el bennünket a parlamenti választásoktól, ezt valószínűleg mindenki tudja, azok is, akik nem olvasnak újságot, vagy nem néznek tévét, mert egy tetszőleges település főutcáján nem lehet úgy végighaladni, hogy a település méretével arányos plakátokról nem mosolyogjanak ránk többségében jól szituált, öltönyös férfiak, illetve nem öltönyös hölgyek.
A plakátokon, a sajtóban, a közösségi médiában, a kultúrházakban, és életünk egyéb területein folyó zajkeltéssel úgy általában az ország lakosságának hozzávetőleg felét sikerül megszólítani. 2012-ben a szavazásra jogosultak ötvenkilenc, 2010-ben ötvennyolc, 2006-ban ötvennégy, 2002-ben – mikor Szlovákia önjelölt alapító atyja még nem volt teljesen legyőzve, sőt… – meg egyenesen hetven százaléka járult urnákhoz. Ez, és a még korábbi, Mečiar-váltó 98-as nyolcvannégy százalék kicsit kilóg a sorból, a többi választáson tapasztalt aktivitással összhangban inkább az elmúlt három voksolás ötven környéki részvételét érezhetjük relevánsnak. A két, utolsóként említett érték azt mutatja, ha a tét nagy, sok embert lehet – vonzva vagy taszigálva, a végeredmény szempontjából ez lényegtelen – urnaközelbe juttatni. 1998-ban az ország irányultságáról volt szó, arról, akarjuk-e, hogy a szervezett bűnözés és a titkosszolgálat közötti határt elmosó, nacionalista bunkó rablógazdálkodás folytatódjon-e; 2002-ben pedig azt kellett megerősíteni, nem akarjuk, hogy visszatérjen. Utána viszont egyetlen olyan hazai politikai párt sem akadt, amely az ország ugyan kisebb, de nem elhanyagolható, minden esetben negyven százaléknál nagyobb részét rá tudta volna venni, hogy öt percet rászánjon a következő négy év irányultságáról szóló döntésre. Úgy is mondhatnánk, a teljes politikai spektrum a fél országgal nem tudta elhitetni, tétje van a választásoknak.
Robert Fico mindent megtesz, hogy meggyőzze a szavazókat, az idei választás a bevándorlásról és a menekültválságról szól. Ezek kétségkívül fontos európai témák, melyeknek biztonságpolitikai, gazdasági, szociális, kulturális és vallási vetületei egyaránt vannak, ám messze nem ezek fogják eldönteni, mi történik ezen Szlovákiának nevezett 49 036 négyzetkilométeren. A kormányfő számára ez a téma nagyon kényelmes, mivel egyrészt tét nélküli, másrészt addig sem kell az egészségügy, az igazságszolgáltatás, és az oktatásügy sanyarú helyzetéről beszélni.
A jobboldal egyelőre annak a hangoztatásáig jutott, hogy másképp fogják csinálni, mint Fico. Konkrétumokba azonban egyelőre – másfél hónappal járunk a választások előtt – kevesen bocsátkoztak. Egy legalább valamennyire egységes jobboldali összefogás lehetősége egyre kevéssé valószínű, a pártok támogatottsága fordítottan arányos a pártvezetők egójával. A játék már egyre inkább arról szól, ki tudja tovább lebegtetni a Ficóékkal való kormányzásra vonatkozó kérdés megválaszolását.
El kell ismernünk, a szavazópolgár számára ez nem túl vonzó alternatíva, a pártok helyezkedését igen, önnönmagát viszont nem látja ebben a rendszerben. A pártoknak még van pár hetük arra, hogy bebizonyítsák, legalább látszólag érdekli őket az állampolgár, mielőtt valaki a Smer karjába omlana.
