A hírlapíró és a halál

A hajnalig tartó, véreres szemmel monitort bámulás után lefeküdtem pár órára. Hátha felkelek, és kiderül, a neonácik térnyerésével súlyosbított, tovább gyengülő magyar érdekképviselet csak egy Elm utcainál is rosszabb rémálom. Nem az. Egy rosszabb országban ébredtem.

Az előzetes eredmények szerint a Most-Híd listáján hét magyar képviselő jutott be, az OĽANO-NOVA listáján Grendel Gábor, a Sieťén Cséfalvay Katalin szerzett mandátumot. Kilenc magyar képviselő lesz a törvényhozásban. Nem szeretnénk két összehasonlíthatatlant összehasonlítani, de nem tudjuk nem megemlíteni, hogy az első szabad választások során 23 magyar képviselő jutott be, öt párt listáján, igaz, kommunisták is voltak közöttük. Most kilenc.
A Magyar Közösség Pártjának nem sikerült produkálni azt a huszárvágást, amelyet a Szlovák Nemzeti Pártnak immár kétszer is: a kiesés után visszadolgozni magát a parlamentbe. Berényiék több irányba is igyekeztek nyitni. Halász Bélával törököt fogtak; Somogyi Szilárd mozgalma nem osztott, nem szorzott, vagy, ha e bináris oppozíció keretei között kell maradni, inkább osztott. A hozzájuk fűzött reményeket talán valamelyest a Fiatal Függetlenek váltották be, bár az ő 17 ezer preferenciaszavazatuk sem a világ karikája. Az ICS is hozta a kötelezőt, ők voltaképpen pártintézmény, tehát az ő támogatottságukra másként kell tekinteni, mint a 4F-ére. 2012-höz képest az MKP nem gyengült jelentősen, parlamenten kívüli pártként a 105 495 nem rossz eredmény, de miként a focit gólokra, a választásokat 5 százalékra játsszák, ami most, a nagyobb mobilizáció, és a szignifikánsan kevesebb „mosztozás” ellenére sem jött össze.

Sokkal jobban főhet a Nagyszombati úton lakók feje. A tömbmagyarság által lakott két legnagyobb járásban a parlamenten kívüli párt utasította maga mögé Bugárékat, s bár összességében csak mintegy 7000 szavazattal kaptak kevesebbet most, mint legutóbb, ha azok területi megoszlását is nézzük, látnunk kell, hogy a szlovák szavazatok nélkül ez bizony nem lett volna annyi, amennyi. A Most-Híd persze többször hangsúlyozta, hogy nem etnikai, hanem polgári pártként határozza meg magát. De figyelemre méltó, hogy Nagyszombat és Nyitra megyében, ahol nagy valószínűséggel a magyar szavazatok döntötték el az eredményt, mindkét párt hajszálra ugyanannyi szavazatot kapott, Nagyszombat megyében 31 ezret, Nyitra megyében 40 ezret. Ha pedig összeadjuk a két párt eredményét – ami értelemszerűen elméleti konstrukció, mivel egy „túl magyar” pártra nem szavaztak volna nagy számban a szlovákok, illetve a két párt szimpatizánsai között alsóbb szinteken is meglevő, kibékíthetetlennek látszó ellentét is többeket távol tartott volna –, az 275 ezret tesz ki, majdnem annyit, amennyi az Egyszerű Embereknek van.

2011-ben megtudtuk 458 467-en élünk itt. És ez a szám inkább csökkenni fog, mint növekedni. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy két pártot „eltartsunk” (az MKDSZ 2400 szavazatáról most ne beszéljünk...), ez újfent bebizonyosodott. 2010-et hagyjuk, akkor voltunk a pártszakadás után, az együttműködés kizárt volt. 2012-ben már legalább elméleti síkon megjelent a lehetősége, bár a gyakorlati megvalósulástól továbbra is távol volt. Idén azonban már akár tető alá is lehetett volna hozni, ha a személyes sérelmek nem csapnak át a közös képviselet reális igénye(?) felett. Abban, hogy ez mégsem valósult meg, nincs egy hibás és egy ártatlan fél, de mivel a Híd pozíciója volt az erősebb, és az MKP kikopásából a politikai palettáról ők profitálhattak volna a legtöbbet, az ő felelősségük nagyobb. Emberileg valószínűleg nehéz meghozni a jámbor, babitsi „ki a bűnös, ne kérdjük” nagyvonalú gesztusát, de azt mindkét pártnak fel kell ismerni, hogy a kicsinyes, oviba való farokméregetés ideje lejárt. Olyan helyzet alakult ki, amelyben nem ragadhatunk le annak vizsgálatánál, ki ütött először, még ha az alapkérdés akár legitim is lehet. De kit érdekel, amikor 100 ezer magyar voks harmadszor megy a levesbe. Én kimondom: együttműködést. Ponttal a végén, nem felkiáltójellel. Higgadtan. Racionálisan. Mert a számok nem hazudnak. Ennyire telik.

Hektikus hetek-hónapok jönnek. Szőcs Gézát továbbgondolva, a népet nem lehet elcserélni. Amit pedig választottak, abból így vasárnap reggel nem nyilvánvaló, hogyan jön össze egy életképes, a stabilitásnak legalább a látszatát mutató kormány. De, ami számunkra sokkal fontosabb, nem látni, a besztercebányai bakancsok árnyékában ki lesz az, aki a magyar intézményrendszerért hatékonyan tenni képes. Titkon egy előrehozott választás adhat némi reményt.

Az erős magyar érdekképviselet legnagyobb ellensége a közöny. 1990-ben, a bársonyos forradalom utáni eufóriában, az első szabad választások 23 magyar képviselő jutott be a Szlovák Nemzeti Tanácsba. Remélem, ülve tetszenek olvasni e sorokat: öt párt listáján! A most végződő parlamenti ciklus során tíz magyar tagja volt a törvényhozásnak, egy párt színeiben. A különbség még akkor is fajsúlyos, ha a negyedszázaddal ezelőtti politikai viszonyokat nem lehet összehasonlítani a maiakkal.
Az idei választásokkal kapcsolatban már nehéz újat mondani. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, sokan, sok helyen hoztak különféle szempontokat ahhoz, hogy a hétvégi, év végén még szürkének gondolt voksolás legalább ötven árnyalata feltáruljon. A politikai pálya azonban bizonyos szempontból a csatamezővel, bizonyos szempontból a futballpályával is rokon terület. Tavaly még nagyon úgy tűnt, lejátszott meccs az egész, amelyben a Smer+valaki képletben legfeljebb ha a valaki személyéről dönthetünk, részben azért, mert a Smer-választók nem olyan finnyásak, mint a jobboldali pártok támogatói, és jóval többet elnéznek kedvencüknek. A Szlovákiát valósan (még) nem fenyegető migránsválság puskapora azonban kifogyott a kampánymordályokból, a nővér- és tanársztrájkot a Smer kommunikációs szempontból totálisan félrekezelte, s ehhez társultak még a párt valódi arcát megmutató botrányok. Ez így együtt már a smeres szavazók ingerküszöbét is elérte. A bár a HZDS örökül hagyott bástyái nem valószínű, hogy tömegével fognak átszavazni jobboldali vagy liberális pártokra, az egykori, negyven százalékos, vagy afeletti támogatottság a tavalyi hóval olvadt el. Remény tehát van: szombaton esély mutatkozik rá, hogy az ország más irányba mozdulhat.
Szlovákia már több ilyen „restartot” megért. Ilyennek tekinthetők értelemszerűen a szabad választások, az 1998-as Mečiar-váltás, vagy éppen 2010. Mindegyik kisebbségi szempontból is fontosnak tekinthető, mivel vállaltan kisebbségellenes rendszerekre mondott nemet a többség, nem azért, mert annyira szerette a kisebbségeket, hanem mert a fennálló rend neki sem volt jó. Dél-Szlovákia, a magyarok lakta régió azonban ezekből az újrakezdésekből sosem tudott annyit profitálni, mint az ország egyéb részei. Az itt élők apátiája, politikumtól való elfordulása, vagy éppen politikusellenes dühe ilyen szempontból, emberileg, akár még érthető is. És akkor jönnek síppal, dobbal, nádi hegedűvel a kampánycsapatok, meg az okostojás újságírók, és választásra buzdítanak. Az előbbiek egy konkrét párt mellett, az utóbbiak, jobb esetben, általánosságban. Nem másért, azért, mert ha mi nem változtatunk, ezt senki más nem fogja megtenni helyettünk, senki más nem fog kiállni a mi érdekeinkért.

Igen, akad egy-egy Ondrej Dostál vagy Rudolf Chmel. Eredetileg többes számban szerettem volna leírni: akadnak Ondrej Dostálok vagy Rudolf Chmelek. De ez így nem lett volna helytálló. Az a narratíva, hogy más nemzetiségű képviselők és kormánytagok is képviselhetik jól a kisebbségek érdekeit, tetszetős bár, de fedezet nélküli, pusztán elméleti konstrukció. A fentebb említett két úr inkább a kivételt erősítő szabály. Ha a szlovák pártok annyira szívükön viselnék a kisebbségek érdekképviseletét, legalább egy-egy „díszkisebbségit” befutó helyre tettek volna a listájukon. A választási listák már minden háztartásban ott vannak, átböngészhetők, láthatjuk, nem ez a helyzet. Vagy, kérjük számon a voksunkra ácsingózó pártokon a kisebbségi programot. Van-e nekik egyáltalán? Nem sokat fogunk találni.

Természetesen ki-ki a saját értékrendjének megfelelően döntsön, akinél nem a kisebbségi terület kisebb súllyal esik latba, szlovák pártok bőséges kínálatából választhat. De az etnikai szavazás billogától se féljünk, hisz valamelyest ugyanezt teszik a nem magyar pártot választó szlovákok is. A lényeg, hogy vasárnap elégedetten ébredjünk!

Nem ígért forradalmat Robert Fico. A két év megszakítással nyolc éve regnáló miniszterelnök egy hétvégi nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Folytonos a politikánk, és ezt szeretnénk folytatni a jövőben is. Nem lesznek meglepetések.” Ha ez így igaz, az nem túl jó hír az országnak, főként, ha március 6-án hajnalban azt fogják mutatni a számok, hogy ehhez a meglepetésmentes kormányzáshoz mandátuma is van.

Ez a nyolc év nyilván nem teljes vakvágányon zajlott, a Fico-kormányoknak érdemei is vannak, amelyeket még bírálóiknak is el kell ismerniük. Ilyen például a költségvetési deficit 2,49%-ra való leszorítása 2015-ben, Szlovákia kisorolása a túlzottdeficit eljárásból; a közel kétszeresére emelt EU-s támogatás a jászló-apátszentmihályi atomerőmű leállítására; az élelmiszer-biztonság növelése; a Polgári Törvénykönyv második Dzrurinda-kormány óta húzódó reformja; a lakásépítési támogatások növelése; az alkalmi munkát végző diákok járulékmentes jövedelmi sávjának kitolása; az adózási fegyelem növelése; az ÁFA-csalások elleni szigorúbb és hatékonyabb fellépés; nemzetközi szerepvállalás a migránsválság kezelésében.

Vannak olyan területek is, amelyek már csak a párt propagandaanyagaiban minősülhetnek sikernek, ilyen például az SPP vagy a bősi erőmű „visszaszerzése”, ahol, lehet, drágább lesz a leves, mint a hús; az ingyenvonatozás, amely csak a kormány szerint ingyenes, de a jegyárat a többi, nem ingyen utazónak valamiből össze kell dobni; az egészségügyi járulékok csökkentése az alacsony jövedelmű munkavállalók számára, miközben a hasonlóan alacsony jövedelmű kisvállalkozók továbbra is magas járulékot fizetnek; a minimálbér emelése, amely reálisan kevés embernek segít, a leszakadó régiókban meg inkább árt; a közigazgatásai ESO reform, ami állítólag megtakarított 696 millió eurót, de az átlagpolgár az ügyintézési folyamatban ennek hasznát kevéssé érzékeli. A Smer azzal dicsekszik, három év alatt 100 km autópályát és gyorsforgalmi utat épített, azt már nem mondja, milyen áron. A 21 focistadion 45 milliós felújításának megítélése pedig csaknem egy az egyben olyan, mint az orbáni stadionépítési törekvéseké. Ez a mérleg egyik serpenyője.

A másik? A tíz éve húzódó Malina Hedvig-ügy (ahol persze ott van egy magyar tagsággal is bíró, félidős jobboldali kormány tehetetlensége is). A magyar anyanyelvi órák számának csökkentése. Dél-Szlovákia tendenciózus leépítése a közlekedési infrastruktúra, és a beruházások terén. A pedagógusok és az egészségügyi dolgozók évekig figyelmen kívül hagyott, sztrájkba eszkalálódó helyzete, párhuzamosan a szőnyeg alá söpört ágazati problémákkal. A magas járulékterhek. És a rendszer DNS-ébe kódolt korrupció, melyet már nem túlzás a mečiari időkhöz hasonlítani. A vajkai komp. Pavlis gazdasági exminiszter takarítótendere. A CT-botrány. A politikusi vagyonnyilatkozatok átláthatatlansága, „politikai akarat” hiányában. Az évek óta, folyamatosan túlárazott és haszontalan informatikai állami közbeszerzések. A Jaguar alatti földek ügye. A Váhostav- és a Doprostav-ügy. Fico titkárnőjének gépén írt levél a drága masszázsok ügyében. És még sorolhatnánk.

Ha marad az ilyen fajta politikai folytonosság, meglepetések nélkül, az meglehetősen sötét jövőképet rajzol elénk. Ne akarjuk!

Vajon vigasztalja-e szlovákiai tanárokat, hogy egynémely amerikai tanárnak targoncát kell vezetni szabadidejében, hogy el tudja tartani a családját? Jobb lesz-e egy bodrogszerdahelyi, vagy éppen szímői pedagógusnak attól, ha tudja, Angliában biz’ előfordul, hogy a tanítók ketten, sőt hárman is laknak egy albérleti szobában? A politikai kommunikáció a személyes kommunikációtól eltérő, többszereplős, professzionalizált folyamat. Aztán vannak helyzetek, amikor a beszélőt, a spindoctorok minden lebeszélése ellenére, elragadják a személyes érzelmei, és akkor előtör a IV. osztályú állomási kocsma. Ez történik most nálunk, és egy határral lejjebb is.

Ebben a választási ciklusban két olyan minisztérium volt, amely három minisztert fogyasztott el, a gazdasági és az oktatási. (Csak a pontosság végett: a gazdasági négyet, de abból egy a pénzügyminiszter volt, aki másfél hónapra „átszolgált”.) Talán ez is mutatja, mennyire volt fontos pozíciója az oktatásnak Robert Fico második kormányában.

A ciklust Dušan Čaplovič kezdte, aki két évig állt az oktatási tárca élén. Ez még a Smer-kormányzaton belül is egy elég setét időszaknak nevezhető. Miközben a tárca háttérintézményei sorban vásárolták a drága autókat, és más módon talicskázták ki a pénzt az amúgy is ezer sebből vérző oktatási rendszerből, Čaplovič szlovák iskolát álmodott minden településre, ellehetetlenítette a hatosztályos gimnáziumokat, sulykolta a szlovákot, propagálta a szlovák nemzeti felkelést, feltámasztotta az iskolakörzeteket, megnyirbálta a szabad iskolaválasztás lehetőségét, és megkezdte a kisiskolák felszámolásának kidolgozását, de még a teljesen ártalmatlan, és az oktatási rendszerben erősen alulreprezentált kéttannyelvű gimnáziumokba is belekötött. Valószínűleg az egész pedagógustársadalom fellélegzett, amikor 2014. július 3-án útilaput kötöttek a talpra, hogy az az évi nyári szünet már neki is járjon.

Akkor érzett örömét e sorok írója sem kívánja véka alá rejteni. Csak azt nem értettem, mit akarnak egy közgazdász végzettségű, iskolát utoljára diákként látott pénzügyi államtitkárral, Peter Pellegrinivel az oktatási tárca élén. Pellegrininek nem sok ideje maradt a bizonyításra, miután a CT-botrány elvitte Pavol Paškát, magasabb polcot találtak neki, utóda pedig tanácsadója, majd államtitkára, Juraj Draxler lett, aki az iskolai büfék és étkezdék háza táján próbált rendet vágni, hogy elfedje a minisztérium valódi problémáit, de aztán az összes trutymó az ő nyakába borult. Megörökölt egy csődtömeget, a problémák egy részéről természetesen nem ő tehet személyesen, de mivel az államigazgatásban folytonosságot kell feltételeznünk, ettől elvonatkoztathatunk. De ettől még nem kell bunkónak lenni.

Juraj Draxler a héten, amikor ostoba és fizetett hirdetésekben szólt be a sztrájkoló tanároknak, túllépett egy határt. Csak remélni tudom, hogy a hirdetést saját zsebből, és nem a minisztérium költségvetéséből fedezte. Draxler ugyanis azt kezdte bizonygatni, hogy Nyugaton sokkal rosszabb a tanároknak. Ennek alátámasztására egy 2011-es New York Times, és egy tavaly áprilisi, a The Guardianban megjelent cikket használ illusztrációként. Akkor most mondjuk azt, hogy Farrokhroo Parsa oktatási minisztert 1980-ban Iránban kivégezték, lám, milyen rossz is az ottani oktatási minisztereknek, bezzeg Szlovákiában?!

Azt, hogy az oktatási rendszerben problémák vannak, nem ma kezdték el számlálni a tanárok. Az, hogy a hatalmon levők ezt tartósan figyelmen kívül hagyják, egyre kevésbé tartható, és egyre inkább cinikus. Az pedig, hogy a sztrájk mellé álló igazgatókat az iskola hőszigetelésére szánt pénz visszatartásával fenyegetik, vagy, miként Magyarországon, az ottani tiltakozások egyik motorjának számító Teleki Blanka Gimnázium esetében láthatjuk, módszeres állami vizsgálattal vegzálják, a hatalom tehetetlenségét és arroganciáját mutatja. Pedig tanára a hatalmon levők gyerekének is van, vagy volt, vagy lesz. Politikusok, kormányok, rendszerek jönnek-mennek, a tanárok maradnak. S miként még az irodalomtörténészek is csak bajosan tudnánk kapásból megmondani, ki volt az, aki egykor betiltotta a Bánk bán előadását, a darabot pedig még ma is játsszák, úgy 30-40 év múlva sem fogja tudni senki, ki volt az oktatási miniszter 2016-ban. De tanárok akkor is lesznek. Jó lenne ezt tudatosítani, és ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk.

Felmérésekkel Dunát lehet rekeszteni így a parlamenti választások előtt „pár” nappal, abban azonban csaknem mindegyik felmérés megegyezik, hogy a Marián Kotleba vezette Mi Szlovákiánk Néppártot mélyen az öt százalékos választási küszöb alatt méri. Sőt, még a három százalékot sem ugorják meg, ami ahhoz szükséges, hogy a választásokat követően állami apanázsra ácsingózhassanak. Ők viszont valahol két százalék körül vannak, jellemzően alulról. A megugrott két százalék csak arra elegendő, hogy a pártok a befizetett 17 ezer eurós választási kauciót visszakapják, szóval két százalék alatti választási eredmény az igazi szívás.

A Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke vasárnap mégis bizakodó hangon nyilatkozott, mondván, pártját tudatosan mérik alul a közvélemény-kutatók, saját, objektív felméréseik azt mutatják, meglesz az a parlament. A magam részéről már azt a két százalékot is sokallom, 4,4 millió választóval számolva ugyanis az 88 ezer embert tesz ki, az pedig nem túl örömteli, hogy (elméletileg, persze) ennyi olyan ember él az országban, akik szerint akár a munkatáborok újbóli bevezetése is megengedhető. Kotlebának azonban most nem lesz olyan könnyű dolga, mint 2013-ban volt, a megyei választások során. Az új pártok tabula rasák, a múlt terheit nem hordozzák, ígérni pedig mindenki tud. Ha jó a kampány, egyszer bejöhet, mutatja több, hazai egyszer használatos párt példája, a Szlovák Munkásszövetségen át, a Polgári Együttműködés Pártján keresztül az Új Polgári Szövetségig, vagy éppen Kotleba 2013-as diadaláig.

Azóta viszont eltelt három év. Azt, hogy a 2013-as megyeelnökké választás elsősorban Kotleba személyes sikere, nem pedig a Mi Szlovákiánk Néppárté, az is mutatja, hogy a megyei testületben Kotleba egyedül képviseli a zöldingeseket. A mindennapi működés rögvalósága aztán gyorsan megmutatta, amit lehet, hogy Kotleba korábban nem tudott: a megyefőnökség elsősorban hivatalnoki munka, kisebb része az, ahol veretes beszédeket kell mondani a nemzetről, a nagyobbik része aktatologatás. Erre pedig nem volt felkészülve, megfelelő apparátusa sem volt rá, a teljesítménye is ennek megfelelő. Még a krasznahorkai földtulajdonosok helyzetét sem sikerült rendezni, mivel 2013-ban Kotleba részben rájuk építette a kampányát, és most megint rájuk építi. A besztercebányai megyefőnöki székből Brüsszelben sem lehet rendet vágni, mert most megint „brüsszelezik”. Besztercebánya megye pedig nem lett az ígéret földje. Attól persze nehéz elvonatkoztatni, hogy valaki egyfolytában cigányozik, gárdát akar felállítani, és visszavezetné a szlovák koronát. Szemben 2013-mal, amikor a választók megnyerésére elegendőek voltak az ígéretek, most már három év valós munkatapasztalatából is informálódhatnak a választók, mielőtt választói döntésüket meghoznák. Az elmúlt három év Besztercebánya megyében nem a látványos fejlődésről, hanem elsősorban arról szólt, Kotleba melyik megyei hivatalba vagy cégbe milyen rokonát vagy szárnysegédjét helyezte el. Ez pedig nem túl jó belépő a törvényhozásba, ilyen típusú képviselőből már most is túl sokat ismerünk!

Már elkampányolták volna ezt a kis időt a parlamenti képviselők, s a márciusi választások előtti hónapot rendes ülés nélkül zárták volna. Hát lett helyette egy rendkívüli. Kicsit kampányszagú, de lett.

A Kereszténydemokrata Mozgalom, a Most-Híd, a Szabadság és Szolidaritás és az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek – Új Többség pártok harmincöt parlamenti képviselőjének indítványára ma tíz órakor ül össze a törvényhozás, hogy az oktatásügy és az egészségügy helyzetéről vitázzon. Az ülést a Smer akár meg is torpedózhatja, azzal, hogy nem fogadja el a programot, és akkor estére már mindenki elérheti a saját kampányrendezvényét, ahol a nyáron megszokott langyos sör helyett forralt borral a kézben bratyizhat a választójával; bár kampányidőszakban valószínűleg nem merik megtenni ezt az általuk egyébként szívesen kultivált lépést, mert még a választóik azt gondolnák, nem érdeklődnek e két terület iránt.

Az üléstől, ha meg is valósul, igazándiból nem sokat várhatunk. A parlamenti matematika szabályai a választások előtt is érvényesek, még akkor is, ha a Smernek két képviselővel kevesebbje van. Annak, hogy bármit is elfogadnak az ülés végén, legfeljebb akkora az esélye, mint hogy Berényi József és Bugár Béla ma együtt vacsorázzon. A Smer eddig sem volt erős abban, hogy ellenzéki javaslatokra rábólintson. Ha pedig ezt ma tenné meg, azzal elismerné, hogy négy évig valamit rosszul csinált (mint ahogy rosszul is csinált, de a politikai kommunikáció, amiben most pillanatnyilag Ficóék bukdácsolnak, pont arról szól, hogy ezt hogyan ne ismerjük be). Amire számítani lehet, az egy kiadós szájkarate, és egy elhúzódó ülés. Hiszen, ha csak a két terület alapproblémáit nevén szeretnék nevezni, már az kitöltené a rendelkezésükre álló időkeretet. Az ellenzék bizonyosan támadni fog, a Smer pedig védeni a mundér becsületét. A Smernek annyiban igaza lesz, hogy az egészségügy és az oktatásügy terén kialakult helyzetet nem lehet kizárólag a Smer-kormány nyakába varrni. Bár az utóbbi tíz évben kétségkívül ők voltak többet hatalmon, így az ő felelősségük nagyobb, de e két, különböző módon, de létfontosságú terület problémái kormányzatokon átívelőek, így azokért, természetesen a kicsúcsosodást jelentő sztrájkokat leszámítva, társfelelősséget viselnek mindazok, akik most is ott ülnek a plénumban, és korábban is döntéshozói pozícióban voltak.

Éppen ezért, ha nővér vagy pedagógus lennék, a mai üléstől nem várnék sokat, hisz még a legnagyobb jóindulattal megnyilvánuló szónokok is már március 5-ére fókuszálva fognak beszélni. Sajnos, ez a probléma (is) biztosan megmarad a következő kormánynak.

Pénteken Robert Fico rárontott Igor Matovičra. A Smer békés kampányt akart, de amit ez a Matovič csinál, azt már nem lehet bírni – indokolta a kormányfő, hogy miért gyanúsítja 122 millió koronás pénzmosással az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek – Új Többség párt vezetőjét. A pénzmosás a társadalmilag toleráltabb bűncselekmények közé tartozik, ám 122 millió még koronában is kellően nagy össze ahhoz, hogy a minimálbér közeli összegért dolgozó halandó felhördüljön rajta.

Ahhoz képest, hogy az idei parlamenti választásoktól már kevesebb mint egy hónap választ el bennünket, a témátlan kampány meglehetősen csendesen folyik, kirívó, az ilyenkor megszokottnál durvább személyeskedések alig kísérték. A „bűnözőzés” azonban mindig egyfajta határátlépésnek tekinthető a politikai vitakultúrában, s inkább Európa boldogtalanabb, keleti felére jellemző. A posztszocialista térség határain túl nem annyira tipikus a Büntető Törvénykönyv kampányba hívása.

Robert Fico ideges, és nem véletlenül. A múlt héten több, releváns közvélemény-kutató ügynökség által készített felmérés is erősen csökkenő Smer-preferenciákat mutatott. Ez akár a nővér- és tanársztrájk által felfokozott helyzetben szinte napi szinten jelentkező Smer-botrányok begyűrűzésével is magyarázható lenne. Az egészségügyi smeres polip egyre jobban lelepleződik, teljes gátlástalanságában mutatva meg magát. Az egészségügy pedig olyan terület, amelyet mindenki közel érez magához. Egy sereg téma van, amelyekkel nem lehet választást nyerni, az egészségügy nem ilyen. Mivel maholnap bármelyikünk az egészségügyi ellátórendszer szenvedő alanya lehet, fokozott érzékenységgel reagálunk, mikor azt látjuk, egyévi nővérbérbe kerülő öltönyt viselő, jólfésült üzletemberek szipolyozzák az állítólag aluldimenzionált egészségügyi költségvetést, miközben a betegnek vécépapírt is kell vinni magával a kórházba... Amikor a mérleg egyik serpenyőjében az agyonhajszolt, műszakozó nővér van, sokkal irritálóbb, ha kiderül, milyen drága is a masszázs a Smerben, és abból hány műtősnő és bába családi költségvetését lehetne masszírozni. Hálásak lehetünk azoknak az egészségügyi dolgozóknak (és pedagógusoknak), akik a rájuk nehezedő nyomás ellenére is vállalják, hogy munkabeszüntetéssel tiltakoznak nem javuló helyzetük ellen, mert amit tesznek, csak részben magukért teszik. S általuk lesz a kontraszt erősebb.

A kérdés az, mennyi botrány, hány Anka néni és masszőr kell ahhoz, hogy a smeres választó ingerküszöbét elérje? Közhely, hogy, szemben a jobboldali, érzékeny szavazókkal, a szlovákiai baloldali választó nem olyan finnyás. És nem csak azért, mert a releváns szlovák baloldal gyakorlatilag egy pártra redukálódott, így alternatíva nélkül is maradtak. 2010-ben, Fico úgy tudott választásokat nyerni, hogy előtte négy évig Ján Slotával és Vladimír Mečiarral folytatott liliomos tisztaságúnak jóindulattal sem mondható kormányzati tevékenységet. Mégis simán nyert, de annyi ereje már nem volt, hogy választási győzelmét kormányzati pozícióra konvertálja. 2012-ben nem volt kérdéses a győzelme, részben azért is, mert a választók meg akarták büntetni a jobboldalt az elfuserált két évért. De még így is túl gyorsan felejtették el a hármaskoalíció taplóságait, és az elcsalt közpénzeket. Fico az elmúlt tíz évben minden parlamenti választást vitt. Ennyi idő akár ahhoz is elég lehetett volna már, hogy szavazótábora megismerje az igazi arcát, és rájöjjön, nem ő a Messiás.

Országszerte 1650 olyan ember mászkál szabadon, akiket jogerősen szabadságvesztésre ítéltek, de nem kezdték meg annak letöltését, egy részük amiatt, mert nem fértek el a börtönben. Nem volt hely. Az emberben ilyenkor felrémlik, amikor az egyetemi felvételi után naponta leste a postást, mikor hozza a végzést arról, kapott-e kollégiumot, és milyen leforrázó volt olvasni, hogy „kollégiumi elhelyezés iránti kérelmét helyhiány miatt elutasítjuk”. Ha a börtönből kap hasonló tartalmú levelet az ember, attól pillanatnyilag nem érzi olyan rosszul magát, mint e sorok írója 18 éves korában. Egy 5,4 milliós országban 1650 csellengő elítélt statisztikailag ugyan nem tűnik nagy számnak, amíg nem a szomszédunkról van szó…

A lassan leszerelő kormány tegnap, egyik utolsó ülésén tárgyalta a Jelentés a Szlovák Köztársaság aktualizált büntetés-végrehajtási koncepciójának végrehajtásából fakadó feladatok teljesítéséről című dokumentumot. Az új kormánynak ezen a téren is lesz mit csinálnia, mert a vonatkozó EU-s ajánlások teljesítése esetén csökken a börtönök kapacitása, holott éppen az ellenkező előjelű folyamatra lenne szükség. Pozsonytól Eperjesig, az ország 17 börtönében 11 188 férőhely van, és 10 061-en töltik szabadságvesztésüket. A kapacitást úgy számítják ki, hogy egy férfi elítéltre 3,5, egy fiatalkorú vagy női elítéltre négy négyzetméter mozgástér jusson. 2015-ben azonban ellenőrzést végzett a hazai büntetés-végrehajtási intézetekben az Európa Tanács Kínzás, Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetések Megelőzésére Létrehozott Európai Bizottsága, és azt az ajánlást fogalmazta meg, hogy a magánzárkákban 6, a több személyes zárkákban 4 négyzetméter jusson egy-egy rabra. Még ez sem egy apartman a Ritz-Carltonban, de ha a kormány implementálná az ajánlást, a helyek száma 10 000 körülire csökkenne, azaz még többen kerülnének várólistára, tovább csökkentve a közbiztonságot, hisz a börtön falai bennünket választanak el a bűnelkövetőktől.

A börtönök túlzsúfoltsága nem új keletű probléma. Ezt a mindenkori kormányok is látták, a börtönépítéssel mégsem serénykedett egyik sem, legfeljebb bővítésekre, rekonstrukciókra került sor. Ehelyett a könnyebb utat választották, tavaly januárban a kormány jóváhagyta a már hosszú ideje a jogi közbeszéd részét képező Személyek Elektronikus Megfigyelőrendszere (ESMO) projektet, amelyet márciusban a parlamenti is jóváhagyott. Ezzel gyakorlatilag megteremtődtek a házi őrizet elektronikus távfelügyeletének technikai feltételei, idén januárban pedig már meg is született az első házi őrizetet kimondó ítélet. Attól nem kell tartanunk, hogy baltás gyilkosok fognak elektronikus karpereccel járni, a büntetési formával csak vétségek elkövetőit sújtják.

A következő kormány a hangosan ketyegő egészség- és oktatásügyi bombák mellé megörököl egy csendesebb, de azért éles robbanószerkezetet is. A büntetés-végrehajtás helyzete, mivel rácsok és falak választják el a külvilágtól, nincs annyira a figyelem középpontjában, és értelemszerűen nem is érint annyi embert, de attól még foglalkozni kell vele. Akár az alapvető infrastruktúrával már rendelkező bezárt katonai intézmények valamelyikében, akár zöldmezős beruházásként, de, tetszik-nem tetszik, előbb utóbb börtönt kell építeni, nem is annyira a belevalók miatt, hanem miattunk.