A hírlapíró és a halál

Idilli válásból kevés van. Ha pont kerül egy házasság végére, az általában felülírja a felek korábbi kapcsolatát, nem ritkán egymás ellen fordítva azokat, akik korábban „holtomiglan-holtodiglant” fogadtak, legyen szó akár karosszérialakatosokról, akár parlamenti képviselőkről.
Ha egy házasság családon belüli erőszak miatt bomlik fel, az az erőszak áldozatává vált fél, és, ha vannak, akkor a gyermekek szempontjából sokkal rosszabb, mint ha a felek csak úgy simán megunták volna egymást, ami szintén nem példátlan. Az agresszió áldozata és agresszor között csekély az esélye a normális kapcsolatok fennmaradásának és fenntartásának. A nyilvánosságra került családon belüli erőszak miatt képviselői mandátumát és párttisztségeit elveszítő Vladimír Jánoš válófélben levő felesége egy múlt héten közzétett videófelvételen arról beszélt, férje a Smer képviselőjeként a Felső-nyitrai Bányák tulajdonosától tetemes, több száz millió koronára rúgó összeget kapott, kisebb, ám rendszeres tételek formájában. A videót a magát rendfenntartó szervezetnek beállító, ám valójában polgári társulásként működő ICOCRIM, azaz a Szervezett Bűnözős, Terrorizmus, és Korrupció Elleni Nemzetközi Bizottság egyik vezetője, Ivan Katrinec vette fel, és tette közzé, Iveta Jánošová engedélye nélkül. Jánošová később elhatárolódott a videótól, és kérte annak törlését, ami tudjuk, hogy lehetetlen, ami egyszer felkerült az internetre, az ott is marad. Meg hát, elég nehéz elhatárolódni egy felvételtől, amelyhez kép is van, és láthatóan Jánošová beszél rajta. Katrinec ma 11 órakor kíván reagálni Jánošová szavaira, amelyre érdemes lesz odafigyelni, bár a felvétel egyik problémája talán éppen az, hogy a zavaros hátterű szervezethez kötődik. A másik, hogy nem tudhatjuk, az elmondottakból mennyi vezethető vissza az abban érintett felek közti személyes problémákra. Az elmondottak egy része, vagy tán’ egésze? Ha a bosszút, mint motivációt ki tudjuk/tudnánk zárni, a Jánošová által felvázolt történet koherensnek látszik, és a hazai politika és gazdaság összefonódásait ismerve egyáltalán nem tűnik hihetetlennek. Az exképviselő vagyoni viszonyai nem arányosak a vagyonbevallásában foglaltakkal, képviselői fizetéséből még legendás karóraparkját sem tudta volna megvásárolni. De hát nem is kellett megvásárolnia, hiszen azokat a feleségtől kapta, legalábbis a videó szerint az asszonynak ezt kellett mondani.

A Jánošová-videó akár egy újabb Gorilla-ügy kezdete is lehetne. Annak tanúsága szerint ugyanis az alufóliába csomagolt pénz a vállalatnak a munkahelyek megtartására folyósított bőkezű állami dotációból is származhatott, és nem lehet kizárni, hogy a pártkasszában kötött ki. Ezzel kapcsolatban azonban e sorok írója meglehetősen szkeptikus. Az ügyészség és a rendőrség állami befolyás alatt áll, és eddig még egyetlen olyan, nagy kaliberű korrupciós ügy vizsgálata sem vezetett érdemi eredményre, amelyben a Smer valamilyen szinten érintett lehet.

Ebben a választási ciklusban a parlament pénteki rendkívüli ülése volt a tizenkettedik, amelyen egy smeres tisztségviselőt próbáltak meneszteni, borítékolható sikertelenséggel. Viliam Čislákot az egészségügyi minisztérium berkeiben elkövetett nagy pénzlenyúlások miatt tették volna lapátra. 2012 és 2015 között megpróbálták leváltani a házelnököt, háromszor a miniszterelnököt, a maradék nyolc helyen miniszterek osztoznak.

A parlamentnek, amely a kormányprogram megszavazásával egyben kreálja is a kormányt, jogában áll meneszteni annak egy-egy tagját, vagy akár egészét is, ha úgy látja, nem megfelelően végzi feladatát. A parlamenti műsor a külső szemlélő számára olykor indulatosnak tetszik, magjában viszont tiszta matematika. A „2x2 józansága” jellemzi: amíg egy javaslat mögé nem sorakozik fel a többség, de legalább 76 képviselő, nem lesz abból semmi. Az pedig, hogy a kormányoldal megszavazza saját minisztere menesztését, csak abban az esetben életszerű, ha a parlamenti büfében az átlagnál is több Becherovka fogyott. Így a kormánytagok vagy parlamenti tisztségviselők leváltására irányuló kísérletek, legyenek olykor mégoly megalapozottak is, a legritkább esetben kecsegtetnek sikerrel. Legfeljebb arra jók, hogy az ellenzék az átlagosnál nagyobb médiafigyelem mellett artikulálja álláspontját, rámutasson a valós vagy vélt hibára, aztán a bizalmatlansági indítványt elutasítják, és minden megy tovább.

Ha végigtekintünk e tizenkét leváltási kísérleten, szomorúan kell megállapítanunk, hogy abból mindössze kettő nyugodott – legalább úgy-ahogy – szakmai alapokon. Tomáš Borec igazságügyi minisztert először az igazságügyben uralkodó viszonyok miatt próbálták meg meneszteni, Zuzana Zvolenská volt egészségügyi minisztert pedig azért, mert adminisztratív hibák miatt öt napra lekapcsolta a légi mentést az országban. Itt vitán felül olyan szakmai mulasztásokról, illetve azok sorozatáról van szó, amelyekért a politikai felelősséget a tárcavezető viseli.
A fennmaradó tíz esetben azonban az ellenzék büdös, korrupciószagú esetek miatt akarta meneszteni a minisztereket. Robert Fico fejét például mindhárom ízben mutyiszagú, milliós ügyletek miatt akarták. Az SPP eladása, az emisszós botrány…, olyan esetek, ahol az „elkövetői kör” jól körülhatárolható, a károsultak pedig mi mindannyian vagyunk, a közpénzek ugyanis nem valami virtuális forrásból, hanem mindannyiunk adóiból és járulékaiból keletkeznek. Ján Richter munkaügyi miniszter esete a pártos korrupció iskolapéldája. A tárcavezető azt kérte az önkormányzatoktól, a Szlovákiában egyébként is a korrupció szinonimáját jelentő európai uniós pályázatok lebonyolításához egy bizonyos, konkrét lebonyolít kérjenek fel. Hasonló módon górcső alá vehetnénk a maradék eseteket is, a lóláb azonban mindenütt kilóg, legyen szó túlárazott CT-vásárlásról, autópálya-építésről, magáncégeknek nyújtott állami támogatásról, minisztériumi szervezetekből ismeretlen számlákra küldött pénzekről. És ezek csak azok az esetek, amelyek napvilágot láttak, illetve a legmagasabb helyekre hágnak. S mindezek mellett hány olyan, alacsonyabb szinteken megvalósuló, gyanús ügylet lehet még, amelyek miatt nem hívnak össze rendkívüli parlamenti ülést?

A legmagasabb helyeken zajló, szervezettnek tűnő közpénzlenyúlásokat látva akár azt is gondolhatnánk, a korrupció Szlovákiában nem emberek bukásának egyedi esete, hanem beleszervesül a rendszerbe. Államforma.

A menekültek (migránsok, bevándorlók, kinek kinek az ő igéje szerint) valószínűleg keveset tudnak Szlovákiáról. Talán azt sem tudják, hol van. Nem is akarnak idejönni. Valószínűleg Robert Ficót sem ismerik. Semmi másért nem, ezért az egyért irigylem őket. Azt sem tudják, ki van kormányon. Arra meg komolyabb összeget mernék tenni, hogy a menekülteknek fogalmuk sincs arról, mikor lesznek Szlovákiában a választások, ezt az információt voltaképpen még mi sem tudjuk hivatalosan. Valószínűleg, amikor útnak indultak, ezt nem azzal a szándékkal tették, hogy belpolitikai tényezővé váljanak. Mégis sikerült nekik.
Egy tegnap közzétett felmérés szerint a kormányzó Smer jött ki a legjobban a menekültügyből. Persze, Robert Fico mindent meg is tett ennek érdekében, így most megérdemelt munkája gyümölcsét arathatja le. A válaszadók – akik februárban vagy márciusban választók is lesznek egyben! – szerint Robert Fico miniszterelnök kezelte a legjobban a menekültkérdést, ezt közel az ország fele látja így, 44,1%. Őt hű famulusa, Robert Kaliňák belügyminiszter követi. A velük ellentétes, befogadó álláspontot megfogalmazó Andrej Kiska államfőnek csak a dobogó harmadik foka jutott, tizenöt százalékos támogatottsággal. Ha a kérdésre pártszinten kellett válaszolni, a helyzet hasonló volt, az élen 43,2 százalékkal a kormányzó Smer állt. A többi politikai párt egyszámjegyű eredményt ért el.

A menekültek alaposan felkavarták a tranzit- és a célországok politikai vizeit. Szlovákia azonban nem esik sem az egyik, sem a másik kategóriába. Sem hozzánk nem jönnek, sem rajtunk át nem haladnak, akik kényszerből, vagy „csak” a jobb élet reményében hazát váltanak, leszámítva azt a pár száz „bősi” menekültet, akiket az osztrákoktól lízingelünk. A menekültválság olyan téma, amely a mindenkori végrehajtó hatalomnak kedvez. Neki vannak ugyanis eszközei a helyzet kezelésére, illetve az ezzel kapcsolatos intézményes kommunikációt is ők folytatják. Ellenzéki pozícióból meg lehet fogalmazni állásfoglalásokat, de hogy mi lesz a menekültekkel, főként, hogy jönnek-e vagy nem jönnek, azt a kormányzat fogja megmondani. Ennek megfelelő az ellenzéki politikusok elhelyezkedése is a listán. Az első ellenzékinek csak az ötödik hely jutott, a mindvégig következetesen szolidáris álláspontot megfogalmazó Bugár Béláról a lakosság 7,8 százaléka gondolja úgy, jól reagált a menekültkérdésre, a többi ellenzéki politikusról ennél kevesebben gondolják ugyanezt.

Robert Ficónak és a Smernek ráadásul különösebben meg sem kellett izzadni a jó eredmény eléréséhez. Egyelőre úgy fest, a menekültek akkor sem szeretnének idejönni, ha hívnánk őket, Németország is jó messzire van tőlünk, valós „veszélyként” tehát sosem merült fel, hogy a „nyakunkon marad” pár ezer vagy tízezer idegen. Csak ki kellett jelenteni, hogy ez a jövőben sem lesz így – ez ingyen van –, meg egy keveset izmozni a kérdésben szintúgy nem egységes, de főként gyenge és tehetetlen európai intézményekkel, ami szintén különösebb tét nélkül megtehető.

Szóval, kedves menekültek, jó lenne, ha a görög vagy olasz partoknál történt sikeres partraszállást követően elétek tolt kamerákba határozottan belemondanátok: nem, eszünkben sincs Szlovákiába menni. Különben sosem lesz itt kormányváltás…

Szlovákiában a rendszerváltás óta a színház ritkán volt politika tárgya. A magyarok még színházlátogató csoportja talán még emlékezhet arra, amikor 2003-ban a Magyar Koalíció Pártja – csak a történelmi hűség végett: ez még a pártszakadás előtti, Bugár Béla vezette, „nagy” MKP volt – fővárosi székházába „hívatták be” Kiss Péntek József komáromi színidirektort, és közölték vele, hogy „nem lesz ez így jó”. Rá két hónapra Kiss Péntek le is mondott. Történt mindez különösebb sajtóvisszhang nélkül, rezignáltan, szlovmagyul. Azt nem tudom, a szlovák színházi porondon történt-e hasonló inzultus, de kevéssé tartom valószínűnek, azzal – nagyon helyesen – tele lett volna a szlovák sajtó.
A színház a politikai diskurzustérbe, szerencsétlen módon, idén Marián Kotleba besztercebányai megyefőnök, a Mi Szlovákiánk Néppárt elnöke kapcsán került vissza, immár kétszeresen. Kotleba nagyon félhet, ha még egy bábszínházat is ellenségnek tekint. Először egy táncszínházat próbált anyagilag ellehetetleníteni amikor nyáron nem ellenjegyezte a kulturális tárca által megítélt támogatás kifizetését. 20 ezer eurós összegről van szó, amely egy kis, „alternatív” színház számára kész vagyon, de a hazai viszonyok között még egy kőszínházban sem szégyellni való összeg. Kotleba szerint a színház dekadens, és nem a megfelelő értékeket közvetíti, ráadásul sokkal több támogatást kap, mint a folklórcsoportok. 2015-ben a folklórt és a színpadi táncot szembeállítani legalábbis anakronisztikus törekvés, arról nem is beszélve, hogy régen rossz, ha megyei főhivatalnok mondják meg, milyen a jó kultúra. Ideológiai iránymutatás helyett inkább a nézőkre kellene hagyni, hogy adózott jövedelmüköből milyen színházi előadásra akarnak, vagy nem akarnak jegyet váltani.

Újabban pedig egy bábszínház, a Bábkové divadlo na Rázcestí húzta ki a gyufát a zöldinges megyefőnöknél. A forgatókönyv ugyanaz: Kotleba nem írta alá a támogatás folyósítását. A bábszínház színházpedagógiai foglalkozást tartott volna iskolásoknak. A diákok Irena Brežná: Levél fekete fiamnak című elbeszélésének bábadaptációját láthatták volna. Az elbeszélés egy fekete gyermeket nevelő fehér anya „élményeit” meséli el, a nem túl toleráns, az idegentől félő fehér, svájci közegben. Az előadás után a diákok szeminárium keretében dolgozták volna fel a xenofóbia és a rasszizmus témáját. Kotlebáék szemét azonban nemcsak a téma szúrta, hanem az is, hogy az „amerikai” Amnesty International is társszervezője lett volna a sorozatnak, illetve azt is előre tudták, kit neveztek volna rasszistának a szeminárium során.

Kotleba a színházak gazdasági ellehetetlenítésével a modern cenzúra egy új formáját valósította meg, veszélyes precedenst teremtve. A többségi közegben azonban ezt nem lehetett elkenni. Besztercebányán szimpátiatüntetés volt az intézmények mellett, most szombaton pedig a szlovák kultúra fellegvára, a Szlovák Nemzeti Színház drámai társulata állt ki a regionális intézmény mellett, azzal, hogy előadása bevételét a bábszínház javára ajánlotta fel. Az esti előadás előtt a nézők az inkriminált darabot is megnézhették.
Szomorú, hogy 2015-ben arról kell írni, színházak tevékenységét politikai alapon korlátozni bunkóság. Szerencsére ezen a besztercebányai színházkedvelők is tudnak változtatni nemsokára.

Tegnap e sorok nyomdába küldésekor még nem zárult le a parlament Szabadság és Szolidaritás által kezdeményezett, az ellenzéki pártok által is támogatott rendkívüli ülése, amelynek egyetlen pontja Juraj Draxler oktatási miniszter menesztése volt. Az előző kormányülésen a kabinet – értelemszerűen – nem támogatta a tárcavezető menesztésére irányuló indítványt, így az ülés végeredményét borítékolhatjuk. A választások előtt a kormánypárt már semmilyen vezéráldozatot nem engedhet meg magának, egy kormánytag menesztése ellenzéki indítványra annak minősülne.

Az SaS indítványában három okot nevez meg, amelyek miatt Draxler szedhetné a sátorfáját: a Módszertani Központban történt csalást, a Iuventa épületének átjátszási kísérletét egy pénzügyi csoport kezére, és személyzeti politikáját. Egyik ügyre sem mondhatjuk, hogy jelentéktelen apróság, az egyikben 460 ezer eurónyi közpénzről, a másikban államhatalom és oligarchia lehetséges összefonódásáról, a harmadikban kompetenciakérdésekről van szó. Az első kettő olyan jellegű, amely miatt akár még távozhatna is, hiszen miniszterként ő viseli a felelősséget mindenért, ami a minisztérium berkeiben történik. A fejlett nyugati demokráciákban ez általános, de még Magyarországon is lemondott Szabó Pál közlekedési miniszter, amikor 2008-ban két vonat összeütközött, és négy ember meghalt, pedig ő nem is tud mozdonyt vezetni. A kását azonban ezekben az esetekben nem eszik olyan forrón. A 460 ezres ügyben még folyik a rendőrségi vizsgálat, annak lezárultáig, illetőleg a bírósági döntésig kár volna sürgetni a miniszter menesztését, mert felelőssége nem nyilvánvaló. A másik esetben pedig nem is folyik rendőrségi vizsgálat, az értékes telek körül gyakorlatilag állóháború alakult ki.

Draxler felállhatna mondjuk amiatt, mert az iskolaköteles nebulók legfőbb gondját a táplálkozásban látja. Draxler 2014. november 25. óta vezeti a minisztériumot. Azóta az oktatási kommunikációt az iskolabüfék áruválasztéka, és az iskolai étkezdék színvonala határozta meg. Mint ha a chips és a kóla kiűzése a büfékből, és a rósejbni bulgurra cserélése üdvözítené a hazai oktatást. Ennél azért több ötletet vártunk volna. De mondjuk lemondhatna amiatt is, hogy szeptembertől a magyar alapiskolák első osztályaiban csupán heti öt anyanyelvi írás-olvasás óra lesz, a szlovákokban meg kilenc, és ez a tendencia folytatódik az alsó tagozat további évfolyamában is.
Juraj Darxler, azáltal, hogy figyelmen kívül hagyta az ezen intézkedés elleni petíciót, kifejezésre juttatta, hogy nem egyformán tekint egy magyar és egy szlovák hatéves gyerekre, és a szlováknak több lehetőséget biztosít anyanyelve elsajátítására. Ez sokkal inkább ok lenne a miniszter menesztésére, mint holmi sikkasztás a tárca egyik alegységénél. Emiatt azonban senki sem kezdeményezett rendkívüli parlamenti ülést. De ha kezdeményezett is volna, félő, hogy nem jöttek volna össze a szükséges aláírások.

Egy tegnap közölt felmérés szerint leereszteni látszik az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (nem)párt lufija. Az MVK közvélemény-kutató ügynökség szeptember 26. és október 2. között, azaz bőven az előtt, hogy a rendőrség is kijelentette, Robert Ficónak nincs belizei számlája, arra a kérdésre kereste a választ, melyik politikus okoz komoly problémákat, és rontja a politikai élet színvonalát. Matovič a dicstelen listán, ugyan csak paraszthajszállal – egészen pontosan 0,7 százalékponttal –, de megelőzte Robert Fico miniszterelnököt. Ha szabadon szemlézgetünk az előző kormányzati ciklusok hasonló jellegű listái közül, azok élén ellenzéki politikus nem, vagy elhanyagolhatóan ritkán szerepelt, ott mindig az aktív, jellemzően a végrehajtó hatalombeli politikusok álltak, kivéve az első Fico-kormányt, mikor a sem parlamenti, sem kormányzati tisztséggel nem rendelkező Ján Slotának gyakran sikerült az élen végezni. Matovičra nézvést annál rosszabb a helyzet, hogy a válaszadóknak nem listából kellett választani, hanem spontán nevezhettek meg három politikust. Azaz, ha azt halljuk, balhés politikus, az ország több mint negyede rá gondol. Ha most vennék fel a felmérést, az eredmény valószínűleg még rosszabb lenne, mivel a belizei számlák ügye is az ő kommunikációs vereségével zárult, nem tudott megingathatatlan, sőt, ha jobban megnézzük, semmilyen bizonyítékot felmutatni a számlák létéről. Azt nem mondhatjuk, hogy egyben a miniszterelnök győzelmével zárult a csörte, mert a rendőrség pártatlanságába vetett hit maga a teljes naivitás, illetőleg a választókban a kormányzati korrupciós botrányok után marad egy „nem zörög a haraszt…” érzés.

E felmérés szerint leereszteni látszik az Egyszerű Emberek lufija. A projekt látszólag a semmiből, valójában nagyon alapos marketingelőkészítés után 2010-ben robbant be a közéletbe, formabontó módon, nem hagyományos eszközökkel és retorikával. Az alakulat nagyban részt vett a Radičová-kormány destabilizálásában. A 2012-es, előrehozott választások során főleg a bizonytalan protestszavazók támogatását tudta megszerezni. Mivel kormányzati szerepben sosem voltak, az ezzel járó tevékenység sem erodálta őket. Viszont hat év a politikai életben már kellően hosszú idő ahhoz, hogy a választók észrevegyék, a párt nemcsak ideológiailag abszolút üres, de számottevő országépítő, vagy legalább törvényalkotó tevékenységet sem folytat.

Ez utóbbi ellenzékben nem is egyszerű, de a kormánypárti időszakból sem tudnánk meghatározó politikai munkát említeni, legfeljebb ha aknamunkát. Persze, lehet tiltakozni, azzal egy darabig fenn lehet tartani a népszerűséget; a sorozatos performanszok – szívecskékkel fogadni Orbán Viktort a parlament kapujában, szamarat vinni a kormányhivatala stb. – is érdekesek lehetnek egy ideig, de ha ezek mögött sem releváns politikai munka, sem koherens, vagy legalább annak látszó ideológia nem áll, akkor a választók ezt egy idő után elunják, elpártolnak. Az Egyszerű Embereknél most látszik beérni a hatéves (nem)munka gyümölcse.

A jelenlegi 380 eurót 25-tel megtoldva, 405-re emeli januártól a kormány a minimálbért. A döntést a kormány hozta meg, mivel az érdekegyeztető tanács nem tudott zöld ágra vergődni. A foglalkoztatók kevesebbet, a szakszervezetek többet szerettek volna. Arra a kérdésre válaszolni, hogy a választások évében véghezvitt, 6,5 százalékpontos minimálbér-emelés hosszas és alapos szakpolitikai eszmefuttatások eredménye-e, vagy mások zsebének kárára véghezvitt kampánykiadás, vélhetően senkinek sem okoz gondot válaszolni. De abban már most biztosan lehetünk, hogy a döntés járulékos haszna mellett egyenes ági következményeivel is az állam jár a legjobban.

Nem kell Emil Machynának (a Szakszervezetek Konföderációja elnökségi tagja, korábban több vezető tisztséget is betöltött a szervezetben – a szerk. megj.) lennünk ahhoz, hogy rákérdezzünk: meg lehet-e 405 euróból tisztességesen élni. A rákérdezett. A válasz valószínűleg: nem könnyen. S bár a hazai munkáltatókat sem kell félteni, a szakszervezetek gyakran hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem is muszáj minimálbérért dolgozni. A munkaerőpiacon mindenki annyit ér, amennyiért áruba tudja bocsátani magát: munkaerejét, szaktudását, tapasztalatait, kapcsolatrendszerét stb. Ha 405 euróért, akkor 405 euróért. Ha a duplájáért, akkor a duplájáért. Ha a feléért, akkor a feléért. Ja, ilyen opció nincs, ennyit – pontosabban ennek járulékokkal növelt összegét – kénytelen kifizetni a munkaadó, akkor is, ha az, amit a dolgozótól kap cserébe, esetlegesen nem ér ennyit.

A minimálbér intézményére a munkavállalók védelmében szükség van. Ellenkező esetben a legnagyobb munkanélküliséggel küzdő régiókban akár középkori feltételek mellett, éhbérért is dolgoztathatnák a munkásokat a munkaadók, ami tisztán a neoliberális gazdaságpolitika nézőpontját érvényesítve még akár helyénvaló is lehet: ők ott és akkor ennyiért tudják áruba bocsátani munkaerejüket. Ha nem tetszik, el lehet költözni, tovább lehet tanulni vagy képződni, lehet külföldön munkát vállalni. A helyzet persze nem mindig ennyire egyszerű. Ezért ha nem is minden esetben feltétlenül jó, de elfogadható, hogy van egyfajta regulációs eszköz a munkaerőpiacon. Mindez azonban – mint minden, nem a piaci önszabályozásból, hanem kívülről bevitt mechanizmus – csak addig jó, amíg nincs torzító hatással a rendszerre. A 405 eurós minimálbér akár ilyen is lehet.

A hátrányos helyzetű, leszakadó régiókban ugyanis általa rendkívül lecsökken, mondhatni, érzékelhetetlenné válik a különbség a minimálbér, és néhány, rosszabbul fizetett, de szakképesítést igénylő munkakör között, így ez utóbbiakat betölteni is nehezebb lesz. A munkaügyi miniszter szerint a magasabb minimálbérnek motiváló hatása is van, az emberek érdekeltebbek lesznek abban, hogy dolgozzanak. Ennek igazságtartalma nehezen vitatható, több pénzért az agysebész és az utcaseprő is szívesebben dolgozik. Amiről viszont Ján Richter bölcsen hallgat, az az, mennyire megéri az államnak a magas minimálbér.

A magasabb bérből ugyanis az adó és a járulék is több. Az ebből befolyó összegért pedig a költségvetésnek nem kell tenni semmit. Elég megemelni a minimálbért. A kormány tehát úgy ad, hogy máséból ad, és még ő is jól jár vele. Mi a jó üzlet, ha nem ez?

Egy, csak egy partner kell a Smernek ahhoz, hogy jövőre kormányt alakíthasson az utóbbi hetekben megjelent közvélemény-kutatások szerint. Érthető hát, hogy mindenki visszafogott, ha arról kérdezik, koalícióra lépne-e a Smerrel, és a politika bülbülszavú, síkos nyelvén inkább kitérő választ fogalmaz meg.

Komplex politikai programot átültetni kormányzati pozícióból lehet. Vagy legalább annak egy részét, bizonyos kompromisszumok árán, erről mi, kisebbségiek tudjuk a magunkét. Ellenzéki térfélről legfeljebb annyi mehet át, amennyi egybevág az aktuálisan hatalmon levők törekvéseivel, vagy nincs különösebb jelentősége. Tehát a kétnyelvű vasúti táblák, vagy a vagyonnyilatkozatok szigorításának kérdése biztosan nem, sőt, gyakran szűk profilú, kimondottan szakpolitikai kérdések is ellenzéki beterjesztettségük okán véreznek el az egypárti kormány törvénygyárában. A patkó ellenzéki részében szűk a mozgástér. Tudja ezt minden párt, amelyik legalább valamennyire a reálpolitika földjén próbálja meghatározni magát.

Ma mát talán csak a politikával napi szinten foglalkozók emlékeznek a dicstelen véget érve eljelentéktelenedett Népi Platformra, melynek fő tevékenységét, így, annak lezárultával, leginkább az öndefiníciós és önlegitimációs kísérletekbe fulladó köldöknézésben határozhatnánk meg. Alkotói igazából soha, még a közelében sem voltak annak, hogy Ficóékkal szemben legalább pár percig az összefogás reális alternatíváját villantsák fel.

Most a parlamentbe jutási küszöb környékén vitustáncot lejtő Szabadság és Szolidaritás próbálkozott meg azzal, hogy tető alá hozzon egy újabb, „mi bizony nem kormányoznánk a Smerrel” típusú nyilatkozatot. A leendő, a dokumentumszerzői intenció szerint, ha másban nem, legalább a Smer-ellenességben közös (nem népi) platformra hozható potenciális partnerek tartózkodása már a kiküldés pillanatában nyilvánvaló lehetett, Sulíkék jelenlegi politikai súlyának ismeretében. És most nem is az a lényeg, mire hivatkozva utasították el a megszólított ellenzéki pártok az együttműködést, hanem hogy jelenleg, a választások előtt alig öt hónappal, a Smerrel kapcsolatban mindenki számára a csendes kivárás a kifizetődőbb, mint ha látensen már be is ismernék a lehetséges összefogás kudarcát. Így nehéz lesz.