A hírlapíró és a halál

Egykori óvodámban a karbantartó volt a Mikulás. Bár botja és puttonya is volt, akkurátusan magára öltötte a süveget és a piros köntöst, mégsem az az alól elővillanó „monterkanadrágról” lehetett azonosítani, hanem abból is, hogy penetráns Zora-szagot árasztott. (A fiatalabb olvasók kedvéért: ez egy füstszűrő nélküli cigarettamárka volt, amelyet a Čárdával együtt – ez utóbbit zétényi nagyapám szívta – három koronába került, és a belépő szintet jelentette a dohánytermékek világába az öt koronáért árult, már füstszűrős Mars előtt. Ma már csak múzeumokban látható.) Abban az időben – a nyolcvanas évek elején járunk – a december 6-ai ünnep kapcsán a mürai püspököt nem sűrűn hozták szóba. A karbantartót inkább Télapóként tisztelték. Később, az alapiskola alsó tagozatán néhány keményvonalas kommunista napközis még arról is megpróbálta meggyőzni gyermeki lelkünket, hogy a Szovjetunióból érkezik, de azt nem nagyon tudtuk, hol van. Na de akár Télapó, akár Mikulás, abban az időben csak egyszer járt. Aki hatodikán nem volt oviban, lemaradt róla, és várhatott egy évet.

Napjainkban, amikor a karácsony már októberben kezdődik – legalábbis a boltokban, amelyek a fenyőfáról a december végi leltár után azonnal átszerelnek a húsvéti nyúlra – a Mikulás is korábban, vagy többször érkezik. A nagyszakállú számára én már sajnos, nem vagyok célcsoport, pályakezdő szülőként azonban, több mint két évtizedes kihagyás után újra foglalkoznom kell vele.

Nejemmel karöltve két és fél éves Anna lányunkat a fokozatosság elvét betartva kezdtük el felkészíteni arra, hogy vasárnap érkezik a Mikulás. A naptárt már úgy-ahogy ismeri, számolgattuk a napokat, mennyit kell még aludni; lerajzoltuk a Mikulást; gyakoroltuk a kiscsizma kisuvickolását, hogy „éles helyzetben” jól menjen. Már-már úgy tűnt, minden sínen van, amikor kedden, az egyik bevásárlóközpont előcsarnokában elénk toppant a Mikulás. Elkerülni már nem lehetett. Hát ez meg mit csinál itt? – hasított belém, de töprengésre nem volt idő. Anna némileg megijedt a dörmögő hangú bácsitól, és a kabátomba temette arcát, így időt nyertem. Később megegyeztünk, hogy a Mikulás bácsi biztosan elnézte a naptárt. Igen ám, de csütörtökön a nyílt utcán láttunk egy újabb Mikulást. Sietett. Közben mobiltelefonált, ráadásul cigizett is. Ez már nehezen menthető szituáció volt. Szerencsére, a gyerek még nem tud olvasni, így nem látta egy üzletközpont hirdetését, amelyben időpontot lehet előjegyeztetni a Mikulásnál, aki egészen karácsonyig ott fog tanyázni.

Napjainkban arra törekszünk, hogy minden elérhető legyen, lehetőleg mindig. Ha ma adnák a Rabszolgasorsot, Isaura kalandjai nem szegeznének keddenként a tévé elé egy országot, sokan on demand néznék, amikor éppen van rá idejük. Ez az élet sok területén jó lehet. Vannak viszont területek, ahol a rákészülés és a várakozás periódusának kiiktatása inkább árt. Mert épp a felkészülés varázsa veszik oda. Sajnálom, hogy a mai gyerekek már nem várhatják úgy a Mikulást, mint annak idején mi a karbantartót. Mert ha lemaradnak róla, majd jön helyette egy másik, kedden, vagy szerdán, vagy csütörtökön.

Ön szívesen vásárolna olyan boltban, amely semmibe veszi az ön életét, személyes és vagyonbiztonságát? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók többsége nemmel válaszolna a fenti, szónoki kérdésre. A vásárlók az alanyi jogon járó közösségi média korában fokozottan érzékenyek a kereskedők praktikáira, és ha elégedetlenek, ezt nagyon gyorsan megosztják másokkal. Megfelelő kríziskommunikációs terv nélkül egy frusztrált, elégedetlen, ám a közösségi médiában aktív vevőnél kevés nagyobb csapás érhet egy kereskedőt.

Egyes, nagy üzletláncok a profitmaximalizálás érdekében tudatosan törvényt sértenek, komoly veszélynek téve ki vásárlókat. Akinek van elárusító ismerőse, biztos hallott már történeteket szavatossági idő lejárta előtt fűszeres pácba tett, félkésztermékként árusított húsokról, hipóval lemosott csirkékről, megbuherált mérlegekről. Azt viszont kevesen hiszik el, az üzletláncoknak annyira fontos a profit, hogy még a tűzveszély kockázatát is hajlandók vállalni emiatt. Pedig december folyamán ez történik. Aki járt már bevásárlóközpontban, láthatott petárda-, tűzijátéktelep-, rómaigyertya-, rakéta-, gömbbomba-, füstbomba- és minden egyéb pirotechnikaitermék-árusokat a bevásárlóközpontok folyosóin, előtereiben. És ez a probléma, ott ugyanis semmi keresnivalójuk nem lenne. A 2014-ben az egész hazai pirotechnikai szakma nagy várakozással tekintett a tűzijátéktörvény módosítására. A 58/2014 számú törvény a korábbi, toldozott-foldozott szabályozáshoz képest számos pozitív változást hozott, még akkor is, ha a tűzijátékot nem kezelte külön törvényben, hanem továbbra is a robbanóanyagok peremvidékén hagyta, pedig a szakma legalapvetőbb elvárása talán éppen ez lett volna, a kettőnek ugyanis semmi köze egymáshoz. A tekintetben viszont egyértelműen fogalmaz a szabályozás, hol lehet, és hol nem lehet pirotechnikai termékeket árusítani. Kezdjük azzal, hogy az említett törvény 52§-ának 4. bekezdése eleve azt írja elő, pirotechnikai termékeket csak épületben szabad árusítani. A konténeres árusok ezen a ponton már elbuktak, a törvénysértés egyértelmű. De még ennél is „tilosabb” menekülési útvonalak mentén pirotechnikai eszközöket árusítani. Ilyenek a folyosók is. Képzeljük el, ha egy bevásárlóközpontban tűz ütne ki, és a vevők azért nem tudnának elmenekülni, mert a folyosón a levegőben egyébként jól mutató csillagok, nyomjelzők, piros szívecskék, és egyéb változatos effektek durrognának, embermagasságban. Ilyen esetben a tragédia garantált.

A jelenséggel évek óta találkozhatunk, változatlan formában. A nagy üzletláncok ráadásul a raktározás terén is törvényt sértenek, a legtöbbször egy sima konténerben tárolják a tűzijátékokat, amit mezei kamionokkal mozgatnak, holott adott mennyiség felett a tárolásra csak robbanóanyag-raktárban, a szállításra pedig csak ADR engedéllyel rendelkező járművekkel lenne lehetőség. A Szlovák Fogyasztóvédelmi Felügyelet és a területileg illetékes körzeti bányakapitányságok egymásra mutogatnak, ez utóbbi az inspektorok alacsony számára hivatkozik, ami egyébként igaz, de az állampolgárt ez miért érdekelje? Pedig itt nem arról van szó, hogy kiskapuk lennének, a törvénybe foglalt tiltás egyértelmű. Nehezen hihető, hogy azért a pár négyzetméterét kapott bérleti díj végett képesek napi több ezer ember életét és egészségét veszélyeztetni, de láthatóan erről van szó. Ebben partner az állami felügyeleti szervek tehetetlensége is. Amíg nem történik baj, addig ez is csak egy a csupán papíron létező, a gyakorlatban betartatlan törvények sorából. De ha majd egyszer jól leég egy áruház, akkor talán elgondolkoznak rajta az illetékesek. A jelenség ellen a felügyeleti szervekhez hasonlóan tehetetlen vásárlóknak azt ajánlom, december folyamán részesítsék előnyben a kisboltokat.

A szerző pirotechnikus.

Képzeljük el, amint valaki a vízvezeték-főnyomócső eltörése esetén egy mokkáskanállal próbálná kimeregetni a folyamatosan gyarapodó áradatot. A hevesebb vérmérsékletű olvasók akár elmeháborodottnak is tarthatnák, de azt illetően, hogy a módszere nem kellően hatékony, vélhetően közmegegyezés alakulna ki. Az ilyen embert nem szívesen látnánk felelős, döntéshozó pozícióban. Az Európai Bizottságnál a „szakértők” megint elemükben voltak: a Párizs után kiélezetté vált biztonságpolitikai helyzetben megtalálták a nemzetközi terrorizmus elleni harc legfőbb fegyverét. Betiltanák a félautomata fegyverek tartását!

Arra, hogy mind a 28 tagállamban górcső alá vegyük a fegyverhez jutás feltételeit, nincs tér, de általánosságban megállapíthatjuk, hogy Európában lőfegyverhez jutni a tagállamok többségében nem egyszerű. Aki már próbált fegyvertartási vagy, ne adj’ Isten fegyverviselési engedélyért folyamodni Szlovákiában, az megerősítheti a fenti mondatot. De például a szomszédos Magyarországon 2004-ig még gázpisztolyt is csak bonyolult, s a bonyolultsággal arányosan költséges eljárással lehetett megvásárolni, a viselési engedélyt megszerezni pedig ma sem egyszerű.

Az Európa szerte hozzáférhető fegyverek mezőnyéből kiemelni és bűnbakká kikiáltani a félautomata fegyvereket nemcsak első látásra nehezen érthető, de legalább ennyire nehezen védhető lépés is. (Itt most nyissunk egy terminológiai zárójelet: félautomata vagy öntöltő az a fegyver, amelynek az újratöltéséhez nincs szükség emberi beavatkozásra, a lövéskor felszabaduló energiákat használja a hüvelykivetés, majd az újratöltés elvégzésére. A lövéshez az elsütőbillentyűt újra meg kell húzni, azaz a fegyver csak egyes lövés leadására alkalmas.) Ezekből ugyanis eleve kevés van. Vadászati célokra csak korlátozottan alkalmazhatók, mivel a vadászati törvény tiltja a kettőnél több lőszer befogadására alkalmas félautomata fegyverek vadászati célú használatát. Így, mint Dévényújfalu után, megint azon a pár szerencsétlen sportlövőn szeretnék elverni a port, aki ilyen fegyvert használ.

Természetesen a fegyverlobbi azonnal felhördült, és őket sem kell félteni. E sorok írója a legkevésbé sem szeretne a szócsövük lenni, látnunk kell azonban, hogy a félautomata fegyverek tartásának európai szintű korlátozása az egyik legnagyobb látszatintézkedés, amelyet a brüsszeli testülettől az utóbbi időben láttunk. A terroristák ugyanis nem a fegyvervizsga „nyűgét s nyilait”, valamint költségeit vállaló, tisztességes adófizető állampolgárok, akik az otthoni fegyverszekrényükben levő, a rendőrségen bejegyzett fegyverrel indulnak öldökölni. Az elkövetéshez használt fegyvereket jellemzően törvénytelen eszközökkel szerzik be, fegyvervizsgát pedig legfeljebb valamilyen szomáliai kiképzőtáborban tettek. Ellenük, és a feketepiaci fegyverkereskedelem ellen kell küzdeni, nem a tisztességes adófizetőket kriminalizálni.

Az elmúlt négy évben ezeken a hasábokon viszonylag kevés jót ír(hat)tunk a Fico-kormányról. A párizsi merényleteket követően azonban a kezdeti, kötelező kampányszagú verbális kilengés – a menekültek és a terroristák összemosása – után az egyedüli jónak mondható lépést hozta meg. A nagyon közeli jövőben növelik a biztonsági erők létszámát.
A Biztonsági Tanács tegnapi ülésén a belügyminiszter elmondta, „békeidőben” átlag napi 450 járőr teljesít szolgálatot. Ez a korábban csak bennfentesek számára ismert szám alapesetben akár alacsonynak is tűnhet. Az is. Matematikailag e 49 ezer négyzetkilométeres ország 108 négyzetkilométerére jut két rendőr. Párizst követően nálunk is fokozták a biztonsági szervek készültségi szintjét, a járőröket is megháromszorozták. Az 1200 járőr, ami 2400 rendőrt jelent, a jelenlegi, 20 000 körüli állománnyal nem tartható fenn az idők végezetéig. A létszám növelése tehát indokolt. A probléma az, hogy a többletrendőrökre most azonnal lenne szükség, és ilyenek készen nem sétálnak az utcákon, mint mondjuk a virágkötők, vagy a Linux-rendszergazdák. A rendőrség „felhizlalása” hároméves folyamat lesz.

Addig a hadsereg nyújt segítő kezet. 800 katonát azonnali hatállyal átvezényelnek, ők a rendőrséggel fognak vegyes járőröket alkotni. Erre már a kilencvenes éves elején is volt példa, amikor a rendszerváltás után hirtelen nagyon és érezhetően megromlott a közbiztonság. Közép- és hosszabb távon viszont nem feltétlenül helyeselhető a kormány hadsereg létszámát emelni akaró igyekezete. A terrorizmus elleni harc nem reguláris háború. A szlovák hadseregnek a létszáma és a felszereltsége csak elméletileg teszi lehetővé, hogy harci feladatokba kapcsolódjon ezen a téren, de parlamenti felhatalmazást valószínűleg nem kapna hozzá. Belföldön pedig inkább a rendőrség és a titkosszolgálatok végzik ezt a tevékenységet. A hadsereg mérete adekvát az ország méretéhez képest. Sokkal inkább a műszaki fejlesztés az, amire rászorulna. Ha együtt volna az a pénz, amit a rendszerváltás óta „takarításra”, és más gyanús tenderekre költöttek a védelmi tárcánál, valószínűleg nem küzdene ilyen gondokkal.
A tervezet legneuralgikusabb pontja pedig a titkosszolgálatok létszámának növelése. Ezekből a katonai hírszerzés és az elhárítás összevonása után kettő van. A nyilvánosság azonban nem elsősorban a szisztematikus elemző munkájukról ismeri őket. A katonai elhárítás legutóbb közpénzek „elhárítása” miatt került a sajtóérdeklődés középpontjában, az SIS pedig Vladimír Mečiar óta nem tudta levetkőzni a mindenkori kormányhadseregi imázsát, amelynek a Gorilla-ügy aztán már végképp nem használt. Valószínűleg az adófizetők leginkább e két testület feltunningolására sajnálnák a közpénzeket, lehet, hogy joggal.

A biztonságnak ára van, amelyet az eddigi kormányok, valós veszély híján, rendre nem akartak megfizetni. Azt gondolták, a meglevő erőforrásokkal úgy-ahogy fenn lehet tartani a biztonság látszatát. Amikor azonban a terror kéri a „védelmi pénzt”, nincs hova hátrálni. Az biztos, hogy ez drága lesz nekünk. De inkább legyen drága, csak ne fájjon.

A fenti eredmény nem egy sportmérkőzésen született, tán’ nincs is olyan sportág, amelynek eredményjelző tábláján kialakulhatott volna. A Robert Fico első kormányának végnapjaiban hozott, a magyar egyszerűsített honosításra reagáló ellentörvény hatálya alatt szlovák állampolgárságukat elvesztettek, és azt idén februártól azt visszaszerzettek arányát mutatja. Ez annyi, mint ha Felbár község minden lakója elvesztette volna az állampolgárságát…

Az arány első ránézésre nem túl jó. Az új jogszabály, melynek hatálya alatt, egyedi elbírálás alapján visszaszerezhetik állampolgárságukat azok, akik attól megfosztattak, nem lehet túl hatékony, ha tíz hónap alatt tíz százalékos eredményességet sem tudott produkálni. Egyben a teljes, 2010 és napjaink között parlamenti képviselettel bíró párt cselekvőképtelenségét is jelzi. Az egész szekér trágyát nem lehet Ficóék portájára borítani, pár villányi jut belőle a 2010-2012 között hatalmon levők háza tájára is, mert a problémát – ami nem a globális felmelegedés, vagy a nemzetközi terrorizmus felszámolása, csak egy mezei törvénymódosítás – ők sem tudták megoldani. Bár ők legalább akarták, de a politika ebben a vonatkozásában párhuzamot mutat a labdarúgással: csak az eredmény számít.

A ficói ellentörvényre ráfázottak két, jól körülhatárolható csoportra oszthatók. Az egyik azon kisebbségi magyarok csoportja, amely lakhelyváltoztatás nélkül vette fel a magyar állampolgárságot, a másik az összes többi, aki külföldön tanulva, dolgozva, házasodva folyamodott sikeresen más állam állampolgárságáért. A Kaliňák-féle törvény az első csoportot nem érinti, mivel az állampolgárság egyedi elbírálás alapján történő visszaszolgáltatásához külföldi lakhely igazolása is szükséges, aki pedig mondjuk, Kalondán vagy Peszektergenyén maradt, és csak szimbolikus okokból vette fel a magyar állampolgárságot, az ilyen nem tud prezentálni. A felvidéki magyarok nem annyira fontosak ennek a kormánynak.

A Smernek az őt mindvégig hűen kiszolgáló Alkotmánybíróság maszatolása is a segítségére van. A taláros testület tavaly ősszel, csak a munkamódszereiket nem ismerők számára döbbenetes módon, formai okokra hivatkozva utasította el ellenzéki pártok beadványát a kettős állampolgárság ügyében, háromévi halogatást követően. Amikor az állampolgárság törvény körüli hercehurca elkezdődött, ugyanezeken a hasábokon már leírtuk, a magyar állampolgárság felvétele olyan szimbolikus döntés, amely az azt meghozónak sokat jelenthet, Szlovákiának pedig semmit sem árt. A törvény azóta fedélzeten elszabadult hajóágyúként kezdett viselkedni, több nem magyar, mint magyar állampolgárságot felvevőt sodorva el. Mivel a kettős állampolgárság csak negatív formában lehet kampánytéma, jövő március 5-éig nem valószínű, hogy addig bármelyik parlamenti párt is érdemben foglalkozna a szlovák állampolgárság visszajuttatásával. Ebben az ügyben is csak egy új kormány hozhat megoldást, de, mint a mellékelt ábra mutatja, az sem feltétlenül.

Francia zászlós a profilképed? Minket ki sajnált Trianonért? Szivárványos a profilképed? Buzi vagy? Én vagyok Charlie! Én nem vagyok Charlie! Március 15-én nincs kokárda a profilképeden? Trianonkor meg gyászszalag? Rossz magyar vagy! Pár az elmúlt hetek-hónapok facebookos adok-kapokjai közül.

A közösségi média masszív térhódítása a korábbinál sokkal jobban felértékelte online identitásunkat. Csak a Facebooknak 1,55 milliárd regisztrált felhasználója van, nem is beszélve többi közösségi portálról, a felénk alig használt, ám az orosz nyelvterületen a Facebooknál is népszerűbb V kontaktyeról, a fél Kína által használt Qzone-ról, vagy az Indiában és Brazíliában népszerű Orkutról. Az ebédünket az Instagramon mutatjuk meg, a Twitterre írjuk fel, ha politikus vásárol előttünk a boltban, a családi nyaralás képeit a Pinteresten és a Flickren osztjuk meg, a deportálások után Csehországban maradt agg rokonainkkal Skype-on beszélünk. A fene nagy online élet értelemszerűen magával hoz olyan, belőle fakadó konfliktusokat is, amelyek a valós életben értelmezhetetlenek. A pénteki, véres párizsi terrortámadás-sorozatot követően a Facebookon, az áldozatokkal való szolidaritásuk jelzésére a felhasználók a francia trikolór színeit „festhették” profilképükre. Az alkalmazás nem újdonság, és bármelyik techfüggő felső tagozatos diák rövid idő alatt képes készíteni hasonlót. A francia trikolórt kirakók körül valószínűleg kevesen mentek a legközelebbi méteráruboltba, hogy sebtében francia zászlót varrjanak, s azt félárbocra eresszék, vagy hétfőn abba burkolózva menjenek munkába. A valós térben már nem vagyunk ennyire szolidárisak (ahogy az például a menekültekhez, hajléktalanokhoz való hozzáállásunkon is megmutatkozik).

Ám a párizsi áldozatok még jószerivel ki sem hűltek, a DGSI De Villiers úti főhadiszállásán még meg sem kezdték a felvételek elemzését, amikor már felharsant az ellentábor hangja: Francia zászló? Áruló vagy? Minket kis sajnált Trianonért? Az orosz gép lezuhanása után miért nem tetted ki az orosz zászlót? Hát azt tudod-e, milyen a kenyai zászló? Nem? Nem raktad ki az egyetemi mészárlás után? És ezen a csak a virtuális térben létező problémán látszólag értelmes emberek képesek ölre menni.

A halál tényét nem lehet relativizálni, különösen az erőszakos halálét nem. Az áldozatok és a hátramaradottak egyaránt megérdemlik a szolidaritást, legyenek azok franciák, oroszok, vagy éppen kenyaiak. Párizs valószínűleg azért rázta meg jobban a világot, mert itt az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy terrorcselekményről van szó, ugyanez az orosz gép esetében, ahol az áldozatok száma nagyobb volt, csak napok múlva derült ki. Ettől persze a szolidaritás még éppúgy jár(na) nekik, de a közösségi média nem így működik. A párizsi mészárlással a relativizálók táborában előszeretettel párhuzamba állított, kamuoldalak által, a magasabb kattintásszám érdekében aktuálisnak hazudott kenyai egyetemi mészárlásnak szintén több áldozata volt, és szintén borzalmas, ám Kenya földrajzilag és kulturálisan is távolabb áll tőlünk, a fővárosát még csak-csak meg tudnánk mondani, de azt már bajosabban menne, hogy kivel is határos stb. S bár a halál ott is visszafordíthatatlan, több ezer kilométerre már nem fáj annyira. Ezen lehet pironkodni, moralizálni, de a délkelet-ázsiai rossz műszaki állapotú hajók és kompok súlyos gyakori balesetei csak mínuszos hírben jutnak el hozzánk, bezzeg ha a helyi nyugdíjasklub kisbusza koccan a sztrádán… Ugyanez a Mekong partján élőket hidegen hagyja.

A francia zászló vs. minket ki sajnált?, azon túl, hogy nem összehasonlítható dolgokat vet össze, az elemi tolerancia hiányáról szól. Miért zavar az bárkit is, hogy a másiknak milyen a profilképe? Nem mindegy, milyen színű zászló van rajta? Ha mongol volna, akkor a tatárjárást kérnénk rajta számon? Ha a szomszéd „francia” lett profilképileg, akkor reggel már ne köszönjünk neki, mikor az autó ablakát kaparjuk?

Próbáljunk meg normálisak lenni!

Éppen egy hónappal ezelőtt, ugyanezen a helyen arról értekeztünk, hogyan kellene főrendőröket választani. Egészen keddig az állami szolgálatról szóló törvény kormány által benyújtott módosításában az állt, az országos rendőrfőkapitányt, annak helyetteseit, és a belügy belső ellenőrzési szolgálatának vezetőjét versenypályázat útján választanák ki. Igaz, maga a pályáztatás is némileg vitatható, hiszen az öttagú bizottságot a belügyminiszter nevezte volna ki, és a tagok cseréjére is joga lett volna. Itt még mindig vélelmezhetjük – bár ez a jelen politikai szélességi és hosszúsági fokok mentén nem általános –, hogy a testületben akár az ellenzék és a szakma képviselői, a kriminológiai szféra külső szakértői is helyet kaphattak volna, bár a kiválasztás már így sem tűnt teljesen pártatlannak. Kedden Robert Kaliňák belügyminiszter arra „kérte” a védelmi bizottságot – amelynek elnöke Jaroslav Baška korábbi smeres védelmi miniszter –, inkább mégis vegyék ki a kormányzati anyagból még a (látszat)bizottságra vonatkozó részt is, és „legyen úgy, mint régen volt”. Azaz változatlan formában, a főrendőröket a belügyminiszter nevezi ki, a kerületi vezetőket az országos rendőrfőkapitány, és így tovább, a parancsnoki láncnak megfelelően.

Ahogy az előző, már hamvában holt javaslat mellett és ellen is lehetett érveket felsorakoztatni, a régi-új – mert valószínűleg megkapja a többségi támogatást – javaslat is lehet indokolt. A minisztérium működéséért a miniszter a felelős, és bár azt a gyakorlatot, hogy az állam- és közigazgatásban a választásokat követően, a Munkatörvénykönyv által biztosított keretek között az osztályvezetői szintig lecserélnek mindenkit a „megfelelő”, saját emberekre, nem helyeselhetjük, ám a legközelebbi munkatársak szintjén, ahol a szolgálati út mellett a bizalmi viszony is legalább olyan fontos szerepet játszik, a miniszternek lehetőséget kellene biztosítani a munkatársak megválogatására.

Ha a bizottság olyan rendőrfőkapitányt választana, akivel az együttműködés nem zavartalan, annak végső soron az állampolgárok látnák a kárát. Ahogy persze annak is, ha az új főrendőr a belügyminiszter tenyeréből eszik. De azt, hogy Kaliňák módosítása nem az ördögtől való, elődje, Daniel Lipšic is elismerte, aki miniszterként korábban két fegyveres testületet is irányított. A rendőrség kiemelten lényeges testület az állam működése, és az állampolgárok biztonságérzete szempontjából. Mert belügyminiszterek, országos rendőrfőkapitányok jönnek-mennek, de a „sarki rendőr”, akivel az állampolgár kapcsolatba kerül, mindig ugyanaz marad. Éppen emiatt lenne fontos, hogy a testületben, választásoktól függetlenül stabilitás uralkodjon. Az ideális megoldás az lenne, ha a mindenkori vezetőcserék, mindegyik szinten, nem politikai színezet mentén, hanem szakmai kompetenciák szerint valósulnának meg. Ettől egyelőre messze voltunk és vagyunk, és azt hiszem, leszünk is.

Az esti mese jó dolog, de ha Boris Kollár naponta szeretné abszolválni ezt nyolc gyermekével, minimum egy helikopterre lenne szüksége – lehet, hogy van is neki –, e népes, bármely család számára büszkén vállalható számú gyermeksereget ugyanis nem egy, hanem hét anya szülte. Így már mindjárt más a leányzó fekvése – mondhatnánk némi malíciával. Ha elkezdjük beírni a keresőóriásba Boris Kollár nevét, a felkínált lehetőségek között az első kettő a gyermekeit érinti, a vagyona csak ez után következik. Az, hogy kinek, hol, hány gyermeke van, alapvetően magánügy, azért írjuk ezt le, mert Kollárról eddig leginkább azt tudtuk, kőgazdag, van egy rádiója meg egy síközpontja, meg ezze-azza, és amerre jár, nyomában „kivirágzik a szerelem fája”. A héten vett egy pártot is, hogy indulhasson a jövő évi parlamenti választásokon.

Legutóbb pártvásárlástól akkor volt hangos a hazai közélet piactere, amikor Nora Mojsejová, a valóságshowja mellett most már az adóügyeiről is ismert kassai vállalkozónő megvette Pavol Rusko szebb napokat is látott, egykoron nyolc százalékos, ám az utóbbi években már szó szerint döglődő pártját, az Új Polgári Szövetséget (ANO), amely még kormánypárt is volt, egy gorillás minisztert is adva e hazának. (Ilyenkor kötelező megereszteni egy „Lám, így múlik el…”-t.) Ám a párt Mojsejová alatt sem muzsikált jobban. Pártot alapítani macerás, 10 ezer aláírás kell hozzá. Kollár valószínűleg nem azért nem választotta ezt a megoldást, mert novemberben nem akar kint fagyoskodni az utcán, hanem mert az emberek nem biztos, hogy szívesem aláírtak volna egy olyan vállalkozónak, akinek egy karórája árából Bodrogszerdahelyen ikerházat lehetne vásárolni. A nemrégiben alakult pártok, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség, a #Sieť, Alojz Hlina Állampolgárokja, vagy éppen az újabban a Híddal kokettáló Šanca inkább az aláírásgyűjtős megoldást választották, hogy legalább így prezentáljanak némi támogatottságot. Kollárnak ez talán nem is volt fontos.

Ami a politikát illeti, e sorok írója szerint virágozzék minden virág, s aki akarja, mérettesse meg magát a parlamenti választásokon. Boris Kollár nem először próbálkozik a parlamentbe jutással. Legutóbb a 2010-ben, a valaha volt legviccesebb politikai alakulatnál, a Paliho Kapurkovánál csak 0,13 százalékponttal többet kapó, s így 0,70-es támogatottsággal végző Unió párt listáján indult. Az új pártról még korai volna bármit is mondani. Az biztos, hogy Kollár sikeres vállalkozó, politikailag azonban eddig finoman fogalmazva is nehezen olvashatónak, ha nem üresnek tűnt. Egyben azonban már most biztosak lehetünk: Kollárnak kiváló a humorérzéke, az új pártnak a Család Vagyunk nevet adta. Így, ha a hamarosan felpörgő választási kampány nem lenne tartalmas, legalább arra van esély, hogy humoros legyen.