Ebben a választási ciklusban a parlament pénteki rendkívüli ülése volt a tizenkettedik, amelyen egy smeres tisztségviselőt próbáltak meneszteni, borítékolható sikertelenséggel. Viliam Čislákot az egészségügyi minisztérium berkeiben elkövetett nagy pénzlenyúlások miatt tették volna lapátra. 2012 és 2015 között megpróbálták leváltani a házelnököt, háromszor a miniszterelnököt, a maradék nyolc helyen miniszterek osztoznak.
A parlamentnek, amely a kormányprogram megszavazásával egyben kreálja is a kormányt, jogában áll meneszteni annak egy-egy tagját, vagy akár egészét is, ha úgy látja, nem megfelelően végzi feladatát. A parlamenti műsor a külső szemlélő számára olykor indulatosnak tetszik, magjában viszont tiszta matematika. A „2x2 józansága” jellemzi: amíg egy javaslat mögé nem sorakozik fel a többség, de legalább 76 képviselő, nem lesz abból semmi. Az pedig, hogy a kormányoldal megszavazza saját minisztere menesztését, csak abban az esetben életszerű, ha a parlamenti büfében az átlagnál is több Becherovka fogyott. Így a kormánytagok vagy parlamenti tisztségviselők leváltására irányuló kísérletek, legyenek olykor mégoly megalapozottak is, a legritkább esetben kecsegtetnek sikerrel. Legfeljebb arra jók, hogy az ellenzék az átlagosnál nagyobb médiafigyelem mellett artikulálja álláspontját, rámutasson a valós vagy vélt hibára, aztán a bizalmatlansági indítványt elutasítják, és minden megy tovább.
Ha végigtekintünk e tizenkét leváltási kísérleten, szomorúan kell megállapítanunk, hogy abból mindössze kettő nyugodott – legalább úgy-ahogy – szakmai alapokon. Tomáš Borec igazságügyi minisztert először az igazságügyben uralkodó viszonyok miatt próbálták meg meneszteni, Zuzana Zvolenská volt egészségügyi minisztert pedig azért, mert adminisztratív hibák miatt öt napra lekapcsolta a légi mentést az országban. Itt vitán felül olyan szakmai mulasztásokról, illetve azok sorozatáról van szó, amelyekért a politikai felelősséget a tárcavezető viseli.
A fennmaradó tíz esetben azonban az ellenzék büdös, korrupciószagú esetek miatt akarta meneszteni a minisztereket. Robert Fico fejét például mindhárom ízben mutyiszagú, milliós ügyletek miatt akarták. Az SPP eladása, az emisszós botrány…, olyan esetek, ahol az „elkövetői kör” jól körülhatárolható, a károsultak pedig mi mindannyian vagyunk, a közpénzek ugyanis nem valami virtuális forrásból, hanem mindannyiunk adóiból és járulékaiból keletkeznek. Ján Richter munkaügyi miniszter esete a pártos korrupció iskolapéldája. A tárcavezető azt kérte az önkormányzatoktól, a Szlovákiában egyébként is a korrupció szinonimáját jelentő európai uniós pályázatok lebonyolításához egy bizonyos, konkrét lebonyolít kérjenek fel. Hasonló módon górcső alá vehetnénk a maradék eseteket is, a lóláb azonban mindenütt kilóg, legyen szó túlárazott CT-vásárlásról, autópálya-építésről, magáncégeknek nyújtott állami támogatásról, minisztériumi szervezetekből ismeretlen számlákra küldött pénzekről. És ezek csak azok az esetek, amelyek napvilágot láttak, illetve a legmagasabb helyekre hágnak. S mindezek mellett hány olyan, alacsonyabb szinteken megvalósuló, gyanús ügylet lehet még, amelyek miatt nem hívnak össze rendkívüli parlamenti ülést?
A legmagasabb helyeken zajló, szervezettnek tűnő közpénzlenyúlásokat látva akár azt is gondolhatnánk, a korrupció Szlovákiában nem emberek bukásának egyedi esete, hanem beleszervesül a rendszerbe. Államforma.
