A hírlapíró és a halál

Azért vagyok szkeptikus a közvélemény-kutatásokkal kapcsolatban, mert az elmúlt 38 évben engem még soha egyetlen közvélemény-kutató sem kérdezett meg semmiről. Ettől még persze ismerem a módszertant meg mindent…, de akkor is, más az, ha az életben legalább egyszer alanya voltál.

Változatlan marad az egyházak finanszírozása, azaz a költségvetésen keresztül fog megvalósulni. A törvényhozás kedden vetette el Daniel Krajcer, Martin Chren, Juraj Miškov és Jozef Kollár független (SaS-szakadár, a parlamenten kívüli SKOK-ban is politizáló) képviselőknek a jövedelemadó-törvényhez benyújtott módosító indítványát. A magukat liberálisnak valló honatyák szerint az ő módosításuk által valósult volna meg az állam és az egyház szétválasztása. A képviselők azt szerették volna, hogy az állampolgárok adójuk két százalékával támogathassanak egy egyházat, abban a formában, ahogy azt jelenleg civil szervezetekkel tehetik. Amióta azonban kiderült, hogy Robert Fico családjában sok pap és szerzetes volt, s ifjúkorában ő maga is templomjáró volt, a kivetkőzött, mályvaszínzakós párttitkárokat nem csak nyomokban tartalmazó Smer a jelenlegi, alapjaiban 1949-ben lerakott modell mellett tette le a voksát, lesöpörve az asztalról az egyébként nem logikátlan módosítást.

A liberális politikusok javaslata nem alapból rossz vagy elvetendő. Nyugat-Európában; vagy, az Egyesült Államokban, ahol a lakosság 85-90%-a tartozik valamilyen felekezethez, csak értetlenül néznének a posztszocialista országok egyházfinanszírozási rendszere láttán. Ott ugyanis az egyházakat a hívek tartják el. A külhoni magyar diaszpórából sajnálatosan kevés hír érkezik térségünkbe, ezek közül nagy visszhangot vetett, amikor 2010-ben az Ohio állambeli Clevelandban bezárták a Szent Imre római katolikus templomot (van happy end: azóta újra megnyitották). Richard Lennon megyéspüspök „racionalizálási hulláma” nyomán 50 templomot zártak be, bennünket történetesen azért érdekel pont ez az egy, mert ide jártak a helyi magyarok. A közgazdász habitusú Lennon azt mondta, 2000 hívő kell egy templom eltartásához. Nincs hívő, nincs templom – vélekedett a „racionális” püspök, ami egyházi szempontból nem bizonyosan helytálló, gazdaságiból valószínűleg igen. Ez a modell egyébként már Szlovákiában is működik, több olyan szekta vagy kisegyház esetében, amelyek nincsenek bejegyezve, vagy be vannak, de állami támogatásra nem jogosultak.

A nyugati modellek azonban nem ültethetők át egy az egyben a szlovákiai viszonyokra. Nyugaton ugyanis nem volt, ami nálunk: négy évtizednyi kommunizmus. A diktatórikus rendszer erőszakkal államosította, majd négy évtizeden keresztül saját elképzelése szerint használta az egyházak vagyonát, földeket, erdőket, épületeket, amelyekből korábban az egyházaknak önnön struktúrájukat működtetni hivatott bevételei származtak. A rendszerváltást követően ezek csak részben kerültek vissza az eredeti tulajdonosukhoz. Szintúgy, míg nyugaton a zsebből történő, hívők általi egyházfinanszírozásnak kialakult kultúrája és rendszere van, addig nálunk ez legfeljebb perselypénz formájában realizálódik, ami még a templomok fenntartását sem mindenhol fedezi, nem még az egyéb, járulékos költségeket.
Hosszabb távon valószínűleg nálunk is az „önfenntartó” modell fog érvényesülni. Majd. Egyszer. Ha mentálisan is ráállunk, hogy egyházunkért – akinek van – anyagilag is felelősek vagyunk. A döntést azonban össztársadalmi konszenzussal kellene meghozni, és nem a választások előtti félévben, parlamenten kívüli pártocskák ugródeszkájaként.

A rendőrségnek az a jó, ha a politikusok minél kevesebbet foglalkoznak velük. Sőt, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is foglalkoznának, de hát néha valamennyit muszáj. Kezdetnek mondjuk az is elég lenne, ha az országos rendőrfőkapitány és nyomában a megyei rendőrfőkapitányok cseréje nem esne egybe a parlamenti választásokkal, ahogy ez jelenleg Szlovákiában – és részben a közép-európai térség országaiban – történik, sőt, a káderek rotációjának csúfolt fejhullás olykor, teljesen érthetetlen és értelmetlen módon, járási szintig is lemegy. Ezzel a mindenkori hatalom azt sugallja, hogy az országos rendőrfőkapitányi tisztség is politikai funkció. Mint ahogy a jelen konstellációban az is. Ez ellene mond a rendőrségi törvényben vázolt független rendőrség ideájának, melynek talán még nem is volt módja megvalósulni a rendszerváltás óta eltelt, történelmi léptékkel mérve sóhajtásnyi időszakban. Nyugat-Európában a főrendőrök cseréi jellemzően nem a választási ciklusokkal járnak kéz a kézben, hanem az illető alkalmasságával. Az Egyesült Államok belbiztonsági struktúrája nem hasonlítható össze a szlovákkal, de a nagyobb állami ügynökségek vezetői ott sem (mindig) az elnökválasztással változnak.

Aggasztó, hogy a jelenlegi hatalom a választási időszak végnapjaiban, fél évvel az új választások előtt vette elő a rendőrségi törvény módosítását. Ha végigtekintünk Robert Fico második kormányának törvényalkotó munkáján, bizony, nem egy jogszabályt tudnánk említeni, amelynek terhére előbbre sorolhatták volna annak kérdését, hogy legyen megválasztva a rendőrség felső vezetése. Robert Kaliňák belügyminiszter javaslata értelmében az országos rendőrfőkapitányt, annak két helyettesét, valamint a rendőrség belső ellenőrzésének igazgatóját, a jelenlegi, egyenes ági belügyminiszteri kinevezéssel szemben, egy öttagú bizottság választaná ki. Ennek tagjait a belügyminiszter nevezné ki és hívná vissza.

A „változás” ebben a formában tipikusan smeres látszatintézkedés, az nagyon jól megy ennek a kormánynak. Ha a miniszter közvetlenül kreálja a bizottságot, az majdnem olyan, mint ha maga választaná a rendőri vezetést. Gál Gábor, a Híd parlamenti képviselője ezzel szemben azt indítványozza, egy parlamenti bizottság válassza meg a rendőri vezetőket. Ez kétségkívül átláthatóbbá tenné a kiválasztás egész folyamatát, és egy parlamenti bizottság nagyobb jogosítványokkal bírhatna, mint egy minisztériumi. Bár a minisztériumi bizottság sem eredendően rossz elképzelés, feltéve, ha tagjai a teljes politikai palettát és szakmai szervezeteket reprezentálva kerülnének ki. A parlamenti választások kapujában félő, olyan törvénymódosítás születhet, amely elsősorban a jelenlegi hatalomnak kedvez. Ezzel szemben az állampolgárok érdeke az lenne, ha az elvben mindenkit szolgáló rendőrség vezetését nem csak egy szűk csoport, hanem mindenki magáénak érezhetné.

A múlt hónapban e hasábokon rácsodálkoztunk arra, hogy Ján Čarnogurský, a legstabilabb szlovák párt, a Kereszténydemokrata Mozgalom alapító elnöke, volt miniszterelnök, volt igazságügyi miniszter, egykor sikeres politikus Szlovákia Kommunista Pártjával és baloldali ifjúsági szervezetekkel protestál a NATO-konvoj szlovákiai áthaladása ellen. Čarnogurský most azokkal került egy platformra, akik börtönbe vetették őt.
Négy hónapot töltött vizsgálati fogságban, oké, ez nem 20 év Jáchymovban, de azt is ártatlanul töltötte rács mögött, vétke mindössze annyi volt, hogy a Bratislavské listy című szamizdatot szerkesztette.

A „tervek“ szerint ma állt volna bíróság elé Zsák-Malina Hedvig. 2006. augusztus 26. óta kilenc év telt el. Ennyi évet tettek tönkre (egyelőre!) egy ember, egy fiatal nő életéből. Ez a születéskor várható élettartammal számolva egy nő statisztikailag valószínűsíthető élethosszának több mint egytizede. Ennyi idő alatt sikerült - hathatós főügyészségi „közreműködéssel“ - bírósági szakaszba juttatni egy banálisnak induló ügyet.

E sorok írója mindig is tévesnek és kártékonynak tartotta azokat a demagógba forduló euroszkeptikus hangokat, amelyek a központosító törekvéseket illetően a Szovjetunió és az Európai Unió között szoktak párhuzamot vonni, de amit az uniós belügyminiszterek keddi ülésén láthattunk, arra méltán lehetne büszke akár Brezsnyev elvtárs is haló porában.
A forgatókönyv sajnos megint az volt, amit egyre inkább szokványosnak nevezhetünk: Németország és Franciaország megállapodott, majd véleményük helyességéről „meggyőzték” a többi tagállamot. A menekültkvótákat lenyomták a kisebb államok torkán, amelyek közül csak négy vállalta eltérő véleményét, amivel elsősorban haza akartak üzenni.

Hétvégén Budapesten kiszakadt a programzsák. Az e sorok íróját is a magyar fővárosba csábító Nemzeti Vágta „tövében“, Vajdahunyad várában hal- és vadételfesztivál, mögötte a Városligetben a Petőfi-csarnok búcsúbulija. 
Közép-Európa legszebb sugárútját, az Andrássy utat a mobilitás hete bénította meg, és változtatta gigantikus sétálóutcává. A Várnegyedben az édesszájúak kóstolgathattak csokoládét, és a színházak is az elmúlt hétvégén engedtek betekintést hátsó traktusaikba a Színházak Éjszakáján. És amikor több tízezer ember cirkulál Budapest utcáin, azoknak enni is kell, hisz ki az, aki csupán szellemi táplálékkal kihúzna egy teljes hétvégét?!

Furcsa pálfordulásoknak lehettünk tanúi a héten, és még csak szerda van, amikor ezt megállapítom. Nem is tudom, melyikre csodálkozzunk rá jobban. Kezdjük talán a kisebbel.