A hírlapíró és a halál

A gazdasági környezet újratöltött egy kiveszőfélben levő magyar szót, a panamázást. A Csendes- és az Atlanti-óceánt összekötő, 77 kilométeres csatorna 1880 és 1914 közötti építése során annyi korrupciós ügy volt, hogy a csatorna – illetőleg az akkori banánköztársaság neve – eggyé vált a korrupcióval. Mivel a nyelv folyamatosan változó rendszer, a kifejezés, bár sosem veszett ki teljesen, folyamatosan elhalványult. Rövid életű trónkövetelők ugyan akadtak, ilyen például a tocsikolás, az időközben elhunyt ügyvédnő legendás, 804 millió forintos sikerdíjára utalva, vagy a szlovákiai magyar nyelvhasználatban is meghonosodott szlovák kifejezés, a „tunelozás”, melyet az egyik, jelenlegi magyar parlamenti képviselőnktől is hallhattunk egy korábbi választási összejövetelen. A panamázást azonban egyik sem tudta kiszorítani. Egy ideig nem is fogja. Hétfőtől a világgazdaság a 78 ezer négyzetkilométeres, közép-amerikai országra figyel.

A számokkal csak óvatosan, mivel még friss a dolog, amit tudunk, hogy 76 ország 370 újságírója próbált rendet vágni a 215 ezer offsohre cég 11,5 millió kiszivárgott dokumentuma között, amelyben 202 ország érintett. A botrány kapcsán az izlandi miniszterelnöknek már menni kellett, és még csak szerda van, mikor e sorokat írom… Nyilván az nem várható, hogy Vlagyimir Putyin, vagy a Kínai Kommunista Párt valamelyik prominense távozik az ügy miatt, de az irdatlan adatmennyiség alapos feldolgozása még biztosan hoz meglepetéseket. A globális botránynak van magyar és szlovák szála is, ez utóbbi a hírhedt Interblue-ügy kapcsán is ismert, de a Mossack Fonseca ügyvédi iroda szekrényéből kiborult csontvázerdőben még bármi lehet.

A cégalapítás nem olyan dolog, amivel naponta foglalkozunk, az offshore-problematika a gazdasági élet szereplőit is csak egy bizonyos összeghatár felett foglalkoztatja – ahonnan már megéri –, így a „leleplezés” nagyot szólt, tán’ azért is, mert kínai politbürős komcsi, európai politikus, futballsztár és filmcsillag éppúgy érintett benne, mint a szervezett bűnözés nehézsúlyú figurái. A feltárás egyelőre az érdekes nevek kimazsolázásának irányába indult el, ami részben érthető, a sajtó így próbálja eladhatóvá tenni ezt a bonyolult összefüggésrendszerbe vesző témát. A jelenség maga azonban még a vidéki könyvelőket és adótanácsadókat sem lephette meg.

A feltárás hevületében is kerülendő, hogy egy kokainbárót és egy globális világcéget összemossunk, csak azért, mert mind a kettőnek volt offshore érdekeltsége. Ez ugyanis önmagában még nem bűncselekmény.

Az adó kikerülésére irányuló szándék csaknem egyidős az adókkal. Az emberek a legalitás és az illegalitás határán, az ókortól napjainkig nem szűkölködtek az kreatív megoldásokban. A legenda szerint Lady Godiva még meztelenül sem volt rest végiglovagolni Coventry utcáin, csak hogy rávegye urát az adók csökkentésére. Az adótervezés, az adókikerülés és az adómenekülés az „adóoptimalizálás” nem feltétlenül etikus, ám büntetőjogi értelemben legális formái, az adócsalás természetesen nem az. Az offshore birodalmak több okból is problémásak lehetnek. Egyrészt a bennük forgó vagyon tulajdonviszonyai átláthatatlanok. Másrészt, a pénzek eredete jórészt ismeretlen, lehetnek legálisak is, de nem feltétlenül muszáj, hogy azok legyenek. Ez még mindig csak a bűnüldöző szervek problémája. Bennünket, kisembereket leginkább az nyomaszthat, hogy a globális cégek, és más piaci szereplők által adóparadicsomba menekített vagyon adója hiányzik az államháztartásból. Ezeket a hatalmas forrásokat, ha egy adott állam területén, adóbevétel formájában folynának be, a közkiadásokra lehetne fordítani. Minden alkalmazottat joggal frusztrálhat, hogy ő már eleve az adó levonása után kapja kézhez a bérét, míg a cége nem is feltétlenül adózik.

Az érintett szereplők köre arra is rávilágít, miért nincs megoldás. Adóparadicsomok – de az eredeti, angol offshore: parton túli, parton kívüli jelentéssel bíró megfogalmazás is szép, poétikus – azért léteznek, mert igény van rájuk. A Panama-dokumentumok több mint 500 bankot nevesítenek, amelyek támogatták az offshore cégalapítást. Most pedig – amikor a sok közül csak egyetlen ilyesmivel foglalkozó cég adatbázisa vált nyilvánossá – az ügyfelek között, politikai rendszerektől függetlenül, ott találjuk a világ politikai elitjének egy részét. Döntéshozókat, akiknek le kellett volna vágniuk az országukat is szegényítő offshore sárkány fejét. Na majd biztosan ezt fogják tenni, ha az ő pénzük is ott van. A kör bezárulni látszik

Kezdetben vala az egyszerűsített honosítás avagy a kettős állampolgárság, ki hogy szereti. A Magyar Országgyűlés 2010. május 26-án, az 1993. évi LV. törvény módosításával vezette be az egyszerűsített honosítást. A dátum azért fontos, mert a kormány csak három nappal később alakult meg. De Martonyi János kijelölt külügyminiszter még ennél is korábban járt Pozsonyban, hogy tájékoztassa jövendő szlovák kollégáját arról, mire készül Magyarország. Martonyi látogatása, ha nem is diplomáciatörténeti jelentőségű, de semmiképp sem tekinthető szokványosnak, hiszen a hivatalban levő magyar külügyminiszter még Balázs Péternek hívták, az pedig nem nagyon dívik a sima szájú diplomáciában, hogy egy „egyszerű ember”, ugyan táskájában a marsallbottal, de hát mégis csak hivatalos mandátum nélkül elmenjen egy másik ország külügyminiszteréhez, és őt tájékoztassa valamiről, akármiről, bármiről.
Ugyanígy nem tekinthető szokványosnak Szlovákia reakciója. A szlovák törvényhozás szintúgy május 26-án fogadta el az ellentörvényt, a parlamenti választásokat június 12-én tartották. A választások előtt három héttel még Botswanában sem gyakran fogadnak el nagy horderejű törvényeket, gyorsított eljárásban, jobbára csak „világítanak és fűtenek”, hogy a klasszikust idézzük.
A magyar törvény Szent István napján, a szlovák törvény a függetlenség napján lépett hatályba. Hogy Baudelaire-rel szóljunk: „Jelképek erdején át visz” e törvény útja. Az elmúlt hat évben – amely alatt volt jobboldali kormány is, melynek a Híd is része volt – nem sikerült dűlőre jutni ezzel az igazából ártalmatlan, sokkal inkább szimbolikus, semmit gyakorlati jelentőséggel bíró jogszabállyal, miközben a mindennapi életre összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorló jogszabályok tömkelegét fogadták el, imitt-amott még egy alkotmánymódosítás is belefért. Csak ez a fránya állampolgársági törvény, ez maradt változatlan formában. A Radičová-kormány idején a kormányoldal nem tudott teljes mellszélességgel a döntés mögé állni, utána pedig Ficóék utasították el rendre az ellenzéki módosításkísérleteket, melyekből több is volt. Az évek során csupán csak annyit visszakoztak, hogy egyedi elbírálás alapján visszaszerezhető a szlovák állampolgárság, igaz, ez pont az egyszerűsített honosítás hatálya alá esőket nem érinti, akik miatt az ellentörvény született.
Amikor az állampolgárság törvény körüli hercehurca elkezdődött, ugyanezeken a hasábokon már leírtuk, a magyar állampolgárság felvétele olyan szimbolikus döntés, amely az azt meghozónak sokat jelenthet, Szlovákiának pedig semmit sem árt. Kis kezdeti nagyvonalúsággal könnyűszerrel kezelni lehetett volna a kialakult helyzetet, a nemzetállami keménykedés azonban (eddig) hatéves állóháborúhoz vezetett. Éppen ezért nincs most irigylésre méltó helyzetben a Most-Híd. Ha egy adótörvényt, vagy bármi mást nem szavazva meg, azt szavazói vélhetően elnéznék nekik. De az, hogy a pár évvel korábbi saját törvényükre kell most hatalomtechnikai okokból nemet mondani, valószínűleg a magyar szavazóik és szimpatizánsaik sem fogják jó szemmel nézni. Mivel a kettős állampolgárság ügye az identitásról is szól. Pontosan úgy, ahogy a Most-Híd által most védekezésképpen felhozott kisiskolák és a vasúti kétnyelvűség kérdése is. Hiába a racionális érveléspróbálkozás, a szimbolikus jelentőségű dolgok esetében ez a lehető legritkábban szokott működni, mert az identitás nem racionális kérdés.
De van az ügynek egy másik olvasata is, ez pedig a koalíción belüli viszonyokról szól. Még alig van kormány, de Fico már egy sallert és egy kokit kiosztott a Most-Hídnak. Elvette tőlük a talán még a kettős állampolgárságnál is szimbolikusabb Malina Hedvig-ügy megoldásának lehetőségét, azzal, hogy Tomáš Borec távozó igazságügy-miniszter már tényleg szó szerint papírdobozok között, hatalma végnapjaiban aláírta, az ügy Magyarországra kerülhet. Pedig ezt aztán lehetett volna a kormánytagság legitimációját soroló érvek közt lobogtatni. Most pedig arra kényszeríti őket, hogy egy korábbi saját törvényüket ne szavazzanak meg. Akár a szalámigyárban.

Tegnap jelentette be a rendőrség, hogy befejezte a faliújságtender néven elhíresült megakorrupciós botrány vizsgálatát. Ez – még ha összességében egy 109 millió eurós ügyletről is van szó – önmagában csak egy rendőrségi hír lenne. Naponta befejezik valaminek a vizsgálatát, hol egy biciklilopásét, hol egy baltás gyilkosságét, s a közép-európai térségen kívül az sem számít meglepőnek, ha százmilliós nagyságrendű bűnesetet göngyölít fel a rendőrség. A faliújságtender azonban önmagában is szimbólum: az államot kvázi hivatalos úton szipolyozó, fehérgalléros szervezett bűnözés jelképe. S mindez azon a napon, amikor megtartotta alakuló ülését az új kormány, melyben hat év kormányzati, és négy év parlamenti kihagyás után újra ott ül a Szlovák Nemzeti Párt is, kész szimbólumszótár. De nem csak ezért.
Mikor is lett botrány abból, hogy egy tendert – már nem is lényeges mire, csak a tényszerűség végett: európai uniós alapok lehívásához szükséges információs és képzési tevékenység, valamint jogi és fordítási szolgáltatások elvégzésére – a régiófejlesztési tárca egy lezárt folyosóján levő faliújságra függesztve hirdettek meg 3,6 milliárd korona értékben? 2007-ben. Most 2016-ot írunk. Azaz a botrány kirobbanása és a rendőrségi vizsgálat lezárulta között annyi idő telt el, amennyi alatt egy átlagos képességű gyerek befejezi alapfokú tanulmányait. Az ügyet a rendőrség vádemelési javaslattal a Szlovákiában kunderai lassúsággal működő ügyészségre továbbítja, ott ki tudja, meddig fog állni, egyszer talán majd bírósági szakaszba is eljut. Vajon ki és/vagy mi tartotta fel ennyi ideig azt a vizsgálatot?

A vizsgálat e szakaszában vádlottakról még nem beszélhetünk, az öt gyanúsított között ott van két egykori nemzeti párti régiófejlesztési miniszter, Marián Janušek, és Igor Štefanov is. (Robert Fico első kormányában az SNS-es miniszterek fluktuációja magasabb volt a megszokottnál. A régiófejlesztésit összesen hárman vezették, míg a környezetvédelmi élén négy SNS-es tárcavezető fordult meg, hogy aztán az ötödik, smeres miniszter a semmibe vezesse.) Természetesen az ártatlanság vélelme őket is megilleti, szlovákiai viszonyok között már az is nagy szó, hogy volt miniszterek ellen eljárás indul. Abban, hogy államfő és miniszterelnök ellen induljon eljárás, még nem sikerült felzárkóznunk Romániához. De örülnünk kell-e annak, hogy két egykori tárcavezető, akik közül az elsőnek fogalma sem volt az irányítandó területről, és három másik, még náluk is jelentéktelenebb kishal talán majd egyszer a vádlottak padjára ül? Nyilván azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy itt két volt miniszter egyéni botlásáról van szó. A tender a Szlovák Nemzeti Párt akkor vezetőjéhez, Ján Slotához közeli személyek cégeinek biztosított volna jövedelmet 2015-ig, ha nem jönnek rá. Érdekesmód, a „háttérvizsgálat” elmaradt…

Ha valaki semmi mást nem tudna Szlovákiáról, csak a faliújságtendert ismerné, ebből az egy ügyből képet alkothatna a rendőrség, tágabb értelemben az egész hazai igazságszolgáltatás, a fehérgalléros bűnözés, és a „legrégebbi” szlovák párt működéséről. A kép többé-kevésbé hiteles volna.

Amikor kiderült, hogy milyen koalíció alakul, az ország egy részének nem lett jobb napja. A magyar kisebbség képviselői vélhetően akkor sem tudtak felhőtlenül örülni, amikor kiderült, az oktatási tárcát a Szlovák Nemzeti Párt kapja. Ez lesz a negyedik alkalom az önálló Szlovákia történetében, hogy az oktatás irányultsága felett nemzeti párti politikus őrködik.

Peter Plavčant politikusként eddig nem ismerhettük, sőt, tulajdonképpen sehogy. Egy hivatalnok az oktatási tárcánál. Neve két botrány kapcsán ragozódott kisebb intenzitással a sajtóban: amikor a diákhitelalapnál végzett, nem fizetett funkciójáért 38 ezer eurós jutalmat vett fel; illetve, hogy főosztályvezetőként úgy döntött felsőoktatásin intézmények finanszírozásáról, hogy közben maga is több intézmény különböző testületeiben tagként szerepel, ami minimum összeférhetetlenségnek tűnik. Ám hiába kerestük szorgosan, az oktatási rendszer egészére vonatkozó elképzeléseit, korábbi nyilatkozatait nem leltük, így várható tevékenységéről is nehéz jóslásokba bocsátkozni, de azt feltételezhetjük, hogy pártja választási programja lesz számára az irányadó. Érdekesmód, ebben semmilyen, kifejezetten vad dologgal nem találkozhatunk. Még az első Fico-kormány idején, a párt által elpuskázott hazafiságra nevelés is csak a tanárbérek után kerül elő, utóbb pedig egyenesen azt írják, hogy „anyanyelven biztosítjuk az arányos nevelést és oktatást a kisebbségi diákoknak, miközben ezekben az iskolákban a szlovák nyelv tökéletes elsajátítására is hangsúly lesz helyezve”. Az SNS-hez képest már az is nagy szó, hogy nem azt írják: hétfőtől bezárjuk az összes magyar iskolát, bár az „arányos” szó terminológiai szabadsága azért ébreszthet némi kételyt, lehet, hogy Dankónak az az arányos, ha a magyart magyarul tanulják, ezt most nem tudhatjuk, még nem láttuk a kormányprogramot. Azt viszont tudjuk, hogy az SNS-es oktatási miniszterek még semmi jót nem hoztak a kisebbségeknek.

Az Európai Parlament után a nemzetibe visszatérő Jaroslav Paška rövid miniszterkedését Vladimír Mečiar második kormányában tán’ könnyen feledhetjük, nem úgy Eva Slavkovská áldásosnak egyáltalán nem mondható tevékenységét. Ő vezette be az egynyelvű bizonyítványokat, és folyamatosan az alternatív oktatás rémét lebegtette a kisebbségi oktatási rendszer felett, melynek bevezetésére ugyan nem került sor, de a szándék megvolt. Ján Mikolajról még eleven emlékeink lehetnek, ha más miatt nem, hát azért, mert szlovák földrajzi neveket íratott a magyar tankönyvekbe. Emellett folyamatosan a szlovákórák számának növelésével riogatott, az Állami Tanfelügyeletet „rendfenntartó erőként” használta a magyar iskolákkal szemben. Ő volt az az oktatási miniszter, aki amiatt kárhoztatta a magyar diákokat, hogy magyarul gondolkodnak. Ő sorvasztotta el az oktatási tárca kisebbségi osztályát. És Robert Fico közbelépése kellett hozzá, hogy a szlovák himnusz csak a tanévnyitón és -zárón szóljon, ne minden hét elején, ahogy azt a nemzetiek szerették volna.

Ez a közös múlt jóindulattal sem nevezhető a fényes jövő zálogának, de természetesen legyen Plavčan az, aki minden előítéletünket felülír az SNS-es oktatási miniszterekkel szemben. Arról nem mi tehetünk, hogy rossz tapasztalataink vannak velük.

Minden jel arra utal, Robert Fico újabb dologban lép Vladimír Mečiar nyomdokaiba: ő lesz a második kormányfő, akinek háromszor sikerült beülni a miniszterelnöki bársonyszékbe. Úgy tűnik, harmadszorra elsajátította azt a „könnyed eleganciát” is, ahogy a nagy előd bánt koalíciós partnereivel. Persze, ez majd működés közben fog igazán kiviláglani, ám a hozzáállás már most tapintható.

A napokban tanult kollégám ugyanezeken a hasábokon arról értekezett, tehetséges politikus-e Robert Fico. Nos, a jelek szerint nagyon is, sikerült neki (látszólag?) vesztes helyzetből fordítani, és újfent erős smeres kormányt felállítani. Amikor a Smer hatalma csúcsán volt, azaz az elmúlt négy évben, annyi engedményt tett, hogy három független tárcavezetőt nevezett ki. Annyit, amennyi minisztere most a Szlovák Nemzeti Pártnak; vagy a Most-Hídnak és a Sieťnek együttvéve lesz. A kulcsfontosságú tárcákat a Smer megtartotta magának. Arról is gyorsan elképzelést alkothattunk, mit jelent a keresztellenőrzés a legerősebb kormánypárt szerint. Azt, hogy minden tárcánál lesz smeres államtitkár. Csak hogy a „kicsik” tudják, meddig ugrálhatnak. Úgy tűnik, a Smernek csak egy-két rossz napja volt, aztán gyorsan magára talált. És most már nem is igyekszik úgy tenni, mint 2012-ben. Nem mímel változást, nem játszik felvilágosult, pluralista demokratára. Egyértelműen azt mutatja, ő a király, csak most kellett neki jobb esetben pár fegyverhordozó is. Rosszabb esetben udvari bolond.

Radoslav Procházka, a még a parlamenti alakuló ülés előtti frakciószéteséssel a hazai politika mezején kuriózumot produkáló, egyre foghíjasabb Sieť vezetője már teljes, apatikus rezignációba fordult. A hétvégén azt találta mondani, a Smerrel kötendő frigyet ellenző szavazók még a szavazás előtt elhagyták őket. Azaz, akik rájuk szavaztak, tulajdonképpen ezt akarták. Ehhez valóban nem lehet mit hozzátenni, köszönöm, nincs több kérdésem.
A Most-Híd kommunikációs csapatát keményebb fából faragták. Bár a szlovák részről jövő masszív árulózás shitstormjának első hullámát nem tudták kezelni, azóta legalább két fronton is ellentámadásba lendültek. Az Országos Tanács ülése után levelet intéztek Szlovákia állampolgáraihoz, illetve a közösségi médiába, és a sajtó keresztüli kommunikációban azt hangsúlyozzák, mennyi mindent sikerült átültetni a programjukból a koalíciós alaptézisekbe. Ezzel párhuzamosat az OT után már egy harcias Bugár Bélát láthattunk, aki már kikéri magának, a kialakult helyzetet pedig már egyenesen a demokrácia veszélyeztetésének tekinti. Ja, mert a Smerrel, meg az SNS-szel kormányozni nem az…

A Most-Híd leveléből – melyben kifejtik, az általuk meghozott kompromisszum „a közvélemény egy részének véleményétől eltérően nem feltételezzük azt, hogy tragikus lenne” – idézve: „a felelősséget tudatosan vállaltuk, bár tudjuk, hogy amit teszünk, nem mindenki körében népszerű. Csak a jövő mutatja majd meg, igazunk volt-e. Mi ma meg vagyunk győződve arról, hogy amit teszünk, az helyes.” Megnyerő ez a magabiztosság. Azt, hogy a választók is így gondolják-e, rövidesen a megyei, majd négy(?) év múlva a parlamenti választások fogják megmutatni. De a választói emlékezet rövid, és ha az embernek jó a sála, és kellő pénzt fordít kommunikációra, egy nyári szünetnyi idő alatt is be lehet dolgozni egy pártot a parlamentbe. Így most még ne köpje senki a markát, hogy mi lesz négy(?) év múlva. Bugár egyik erőssége az elmúlt 25 évben az volt, hogy mindent meg tudott magyarázni, még ha most, legutóbb, a koalíciós egyeztetések után nem is láthattuk az őszinte, lelkes mosolyt az arcán. Egy dolgot nem magyarázott még meg, amire e sorok írójával egyetemben talán mások is kíváncsiak lehetnek: miben más a koalíciós tárgyalások utáni Smer, mint az elmúlt négy évben – de hozzácsaphatjuk a 2006-2010 közötti időszakot is – kisebbségellenes rendelkezések sorát meghozó vagy támogató, korrupt, az állítólag szeretett államát a végsőkig kiszipolyozó Smer? És ha mindaz, amit a Smer az elmúlt négy évben produkált, elfogadhatatlan volt, akkor most egyszeriben mitől elfogadható?

Alakulgat ez az új koalíció. A cifra, a furcsa, a meglepetésszerű, a választóeláruló, a hibrid – ez csak pár a hazai sajtóban kiosztott jelzők néha valóban kreatív tömkelegéből. Természetesen, amíg a fausti szignó nincs a kormányprogram alá odakanyarítva, addig még semmi sem dőlt el, de a választó bizonyos szempontból olyan, mint a Büntető Törvénykönyv: van, hogy már a szándékot is bünteti. Lehet, hogy meglesz a „hét derék”, lehet, hogy a Híd Országos Tanácsának tagjaiban akad még némi tartás, látva az alulról jövő elégedetlenséget, amit a realitástól elszakadt, önző pártelit nem mindig… Fico péntekig kapott időt a kormányalakításra, amikor e sorok íródnak, szerda van, amíg mindenről nem egyeztek meg, addig semmiről. Bár a hatalom iránti vágy az egyik legerősebb emberi motiváció, így a kelleténél nem szeretnénk naivabbként feltűnni. Ha egy pártvezető új jobboldali Napóleonnak képzelte magát, aztán vasárnap hajnalban kiderült, legfeljebb a császár termete és az ő százalékai között vonható párhuzam, akkor a kormánytényezővé válás balzsam a sebzett lélekre, a politikatörténetben pedig különösebb búvárlat nélkül találhatunk számos irracionális döntést, amelynek gyökerei személyes jellegűek.
A Híd kommunikációs csapatának hó végén jár a jutalom, valóban mindent igyekeznek megtenni, hogy megmagyarázzák a választóknak, miért jó nekik, ha a párt a Smerrel és a Szlovák Nemzeti Párttal lép(ne) koalícióra. Valaki úgyis fog kormányozni, miért ne ők legyenek azok (lásd még a felelősségről és a stabilitásról elhangzott tirádákat), mondhatjuk egy végletekig lecsupaszított, technokrata hatalomértelmezéssel. Ez a felfogás végleg leszámol azzal az illúzióval, hogy a politikai hatalomgyakorlás valamiféle értékek mentén történik. Ahogy Fedor Flašík, a Smer egyik befektetője írta szombaton, még jóval azelőtt, hogy a Most-Híd elnöksége felhatalmazta volna a tárgyalásra a pártelnököt, „lesz pár okos kommentár, aztán megyünk tovább”. Aki nem fut, lemarad..

A koalíciós tárgyalások során azonban azokkal az emberekkel kell pacsizni, akik Malina Hedviget elüldözték ebből az országból. A miniszterelnök és a belügyminiszter neve ugyanaz – az SNS törzskáderei is a régiek, csak az elnök személye változott –, mint 2006-ban volt, miért vár(hat)nánk mást tőlük?! A második kormányalakítás elején elején megjelent „ez a Fico már nem az a Fico” elmélkedések tévesnek bizonyultak, ha később nem, az elnökválasztási kampányban kiviláglott, nem lett belőle szlovák Tony Blair. Kormánypozícióra segítéssel legitimálni azokat az embereket, akik a Hedvig elleni ördögi masinériát mindvégig működtették-működtetik, erkölcsi szempontból még a meggyőződéses szavazók előtt is nehezen védhető lépés. És most vonatkoztassunk el attól, hogy a Smer maga a korrupció, egyedül kormányzása során védhetetlen döntések olyan sorát hozta, amelyek felsorolásához nem lenne elegendő a rendelkezésünkre álló terjedelem. Nekünk, magyaroknak van egy „különbejáratú” okunk, hogy azt mondjuk: köszönöm, nem.

Március 6. némileg barna hajnala óta tudjuk, választani csak több rossz megoldás közül lehet. Nem ilyen lovat akartunk. A választások előtt úgy tűnt, a kardinális kérdés a „Smer vagy a jobboldal” lesz, és már rajzolódtak is a kényelmes, kvázi realisztikus forgatókönyvek. Aztán a választók másként döntöttek. Mondják, a választók egy része frusztrált volt, de hát a frusztrált választó is választó. A választási törvény meg egyébként sem ismeri ezt a kategóriát. Amit dobott a gép, az minden, csak nem kényelmes, ámbátor nagyon is realisztikus. Ezzel kell valamit kezdeni.

A kampány lőporfüstje elszállt, s vele a kampány lényegét képező érzelmekre és indulatokra hatás is a múlté. Maradtak a számok, amik makacs dolgok. A köszönő kiegészítésekkel ellátott óriásplakátokról még önbizalommal telire photoshoppolt politikusarcok mosolyognak ránk, ám akinek komoly lapokat osztottak, az sokat öregedett ez alatt a pár nap alatt. A fejlemények iránt hivatalból érdeklődni köteles sajtómunkás, és az érdeklődő választó csak kapkodhatta a fejét ezen egy hét alatt, hogy akkor most ki kivel igen, ki kivel nem, utóbb mégis, vagy mégsem.

A képviseleti demokrácia azon az illúzión alapszik, hogy a választók választott képviselőik útján, politikai erejükkel arányos mértékben gyakorolják a hatalmat. E választott képviselők a legjobb tudásuk szerint irányítják az országot, a nép, az istenadta javára. A rendszerváltás óta azonban ezt így, ebben a formában vajmi kevésszer tapasztalhattuk meg. Olyannyira, hogy az ország negyven százaléka már el se ment választani. Azt még anélkül is elmondhatjuk, hogy az általános, politikusellenes hangulatra demagóg módon való rájátszással vádolhatnának bennünket, hogy a politika eltávolodott, elszakadt az emberektől. Részben ennek is a következménye a közöny, és a mostani eredményeket is szülő, fentebb említett frusztráció. Fontos, hogy ebben a helyzetben ne értékeljünk túl dolgokat, folyamatokat, illetve, hogy a politikusok se tulajdonítsanak önmaguknak nagyobb jelentőséget annál, amekkora megilleti őket.
Akármilyen koalíció áll is össze, a haza megmentőjének szerepében, sokadszor a kisebbik rosszat választva, önnön arcát vesztve, az elfogadhatón túli kompromisszumokat meghozva senki sem tündökölhet majd. Mert az ország nincs olyan helyzetben, hogy meg kelljen menteni. Ilyen utoljára 1998-ban volt, azóta sem.

A „bármit, bárkivel a kisebbik rossz érdekében” a pártok saját választói körében nem ad felmentést a politikai promiszkuitásra, aminek az egyik csúcsa kétségkívül az lenne, ha egy részben magyar párt a Smerrel és a magyarfaló Szlovák Nemzeti Párttal kormányozna, csak azért, mert a március 6. reggelére kialakult számsorból csak így lehet 76-nál többet kihozni.

A hétvége politikusszájból legtöbbet kihulló kifejezése a felelősség volt. Felelősség az országért, annak kormányozhatóságáért. Ám az országgal és a választókkal szembeni felelősség nem mindig ugyanaz. Nehéz és fárasztó, nem utolsó sorban drága kampányon vannak túl a pártok. Értelemszerűen elvetik az előrehozott választások gondolatát, hisz akkor ugyanezt elölről kellene kezdeniük. Ehhez a pénz, paripa, fegyver, és persze a humán erőforrás sem adott minden politikai alakulatnál. A parlamentbe jutott pártok a szakértői kormánynak sem barátai, hiszen akkor a végrehajtó hatalomból maradnának ki teljességgel, ami egyenlő a kidobott kampányerőforrásokkal. Ezt is látnunk kell a haza sorsáért érzett, hirtelen támadt, fenenagy felelősségérzet mögött, természetesen a protestpártok várható további megerősödése mellett. Az EU-s elnökségre való hivatkozás mint a promiszkuitás legitimációja is fals szirénhang csupán. Ott van Belgium, amely a maga 541 napjával világrekordot döntött a „kormánytalanságban”, ez idő alatt szemrebbenés nélkül levezényeltek egy EU-s elnökséget is, különösebb problémák nélkül, és egyébként az ország sem omlott össze a „rekordidő” alatt.
Szlovákiában most adott egy, a „megszokottnál” bonyolultabb politikai helyzet. Azonban olyan „vészhelyzetről”, amely szélsőséges megoldásokra hatalmazná fel a parlamenti pártokat, nem beszélhetünk. Nekik biztosan rosszabb lenne egy hivatalnokkormány és/vagy egy előrehozott választás. Az országnak nem biztos.

5,92 százalék meglehetősen nagy különbség. Ennyi a különbözet Boris Kollár két választási eredménye között. Az „ország csődöre” 2010-ben az acélosnak eufemizmussal sem nevezhető 0,7 százalékos támogatottságot bezsebelő, s a választások után azonnal politikai jobblétre szenderült Unió – Egy Párt Szlovákiának párt listáján indult. A politikai alakulat 17 741 voksot kapott. Az akkor 44 éves Kollár a lista 7. helyén állt. Azóta eltelt hat év, Kollár 126 037 preferenciaszavazatot kapott, ezzel kormánytagokat és veterán politikusokat is maga mögé utasított, és egy 6,62 százalékos párt élén sétálhat be a parlamentbe. Ha mindezt hatéves, koncepciózus pártépítő munka eredményeként érte volna el, senki sem lepődne meg (igaz, a szombaton döntő trendeket figyelembe véve be sem jutott volna). Ám most mindazok, akik más – jobb híján használjuk ezt a szót –, standard pártokban évekig alapszervezeti tagként szívtak, majd járási, megyei szinten politizáltak, hogy végre felkerülhessenek a parlamenti listára, előbb esélytelen, utóbb, egy következő választás során már befutó helyekre, csikorgathatják a fogukat. Kollárnak ugyanis sikerült reprodukálni Igor Matovič és családja 2010-es bravúrját, politikusi múlt és párt nélkül berobbanni a politikai életbe, s mindezt nem heccpártként, mint a Pali Búcsúpohara Vidám Politikai Pártnak. A nagybajuszú mozdonyvezetőre ugyanis a kampány zárultával már emelhettük is a búcsúpoharunkat, Kollár meg a most bejutott pártok közül az egykor kormánytényező Most-Hídat is maga mögé utasította.

Kollár persze bejáratott márkanév, igaz, nem politikusként, és nem is kétségkívül létező gazdasági érdemeivel került a (bulvár)lapok címoldalára, hanem buja szerelmi életével. Az ismertséget tehát nem nulláról kellett felépíteni. A bulvár multiapukának nevezte el őt, érdekes módon a hálószobabeli káderrotáció ellenére a hölgyválasztók körében is rendkívül népszerű volt. Celebpárttal korábban is próbálkoztak már parlamentbe jutni, a szlovák zsurnalisztikába örökre beírta magát például Nora Mojsejová sajtótájékoztatója, melyen, miközben az asszony beszélt, Braňo Mojsej egy gorillajelmezben ugrált. A sajtóesemény sokáig az alulmúlhatatlan kategória fokmérője maradt. A választásokon mégsem sikerült a botrányossággal arányos eredményt produkálni.

Kollár politikailag üres, pártjának nem volt választási programja, így győzelme valamelyest az irracionalitás diadala is, azt mutatja, hogy a választónak valóban a szívében van a döntés, a racionalitás hajlamos háttérbe szorulni a paraván mögött. Korábban voltak választások, amelyek az ország irányultságáról, és a társadalmi értékekről szóltak. Az első szabad mellett kétségkívül ilyennek tarthatjuk az 1998-ast, a 2002-est, és a 2010-est is. Ebben a mostaniban az értékek nagyban háttérbe szorultak, kiszorították őket a felszínes lózungok. Ennek az össztársadalmi értékválságnak a nyertese Kollár, a nem politikus. De most már az. Ne írjuk le élből, meglátjuk, a rendszeren belül mit tud majd mutatni. Annyi biztos, hogy itt a nulláról indul.