Az erős magyar érdekképviselet legnagyobb ellensége a közöny. 1990-ben, a bársonyos forradalom utáni eufóriában, az első szabad választások 23 magyar képviselő jutott be a Szlovák Nemzeti Tanácsba. Remélem, ülve tetszenek olvasni e sorokat: öt párt listáján! A most végződő parlamenti ciklus során tíz magyar tagja volt a törvényhozásnak, egy párt színeiben. A különbség még akkor is fajsúlyos, ha a negyedszázaddal ezelőtti politikai viszonyokat nem lehet összehasonlítani a maiakkal.
Az idei választásokkal kapcsolatban már nehéz újat mondani. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, sokan, sok helyen hoztak különféle szempontokat ahhoz, hogy a hétvégi, év végén még szürkének gondolt voksolás legalább ötven árnyalata feltáruljon. A politikai pálya azonban bizonyos szempontból a csatamezővel, bizonyos szempontból a futballpályával is rokon terület. Tavaly még nagyon úgy tűnt, lejátszott meccs az egész, amelyben a Smer+valaki képletben legfeljebb ha a valaki személyéről dönthetünk, részben azért, mert a Smer-választók nem olyan finnyásak, mint a jobboldali pártok támogatói, és jóval többet elnéznek kedvencüknek. A Szlovákiát valósan (még) nem fenyegető migránsválság puskapora azonban kifogyott a kampánymordályokból, a nővér- és tanársztrájkot a Smer kommunikációs szempontból totálisan félrekezelte, s ehhez társultak még a párt valódi arcát megmutató botrányok. Ez így együtt már a smeres szavazók ingerküszöbét is elérte. A bár a HZDS örökül hagyott bástyái nem valószínű, hogy tömegével fognak átszavazni jobboldali vagy liberális pártokra, az egykori, negyven százalékos, vagy afeletti támogatottság a tavalyi hóval olvadt el. Remény tehát van: szombaton esély mutatkozik rá, hogy az ország más irányba mozdulhat.
Szlovákia már több ilyen „restartot” megért. Ilyennek tekinthetők értelemszerűen a szabad választások, az 1998-as Mečiar-váltás, vagy éppen 2010. Mindegyik kisebbségi szempontból is fontosnak tekinthető, mivel vállaltan kisebbségellenes rendszerekre mondott nemet a többség, nem azért, mert annyira szerette a kisebbségeket, hanem mert a fennálló rend neki sem volt jó. Dél-Szlovákia, a magyarok lakta régió azonban ezekből az újrakezdésekből sosem tudott annyit profitálni, mint az ország egyéb részei. Az itt élők apátiája, politikumtól való elfordulása, vagy éppen politikusellenes dühe ilyen szempontból, emberileg, akár még érthető is. És akkor jönnek síppal, dobbal, nádi hegedűvel a kampánycsapatok, meg az okostojás újságírók, és választásra buzdítanak. Az előbbiek egy konkrét párt mellett, az utóbbiak, jobb esetben, általánosságban. Nem másért, azért, mert ha mi nem változtatunk, ezt senki más nem fogja megtenni helyettünk, senki más nem fog kiállni a mi érdekeinkért.
Igen, akad egy-egy Ondrej Dostál vagy Rudolf Chmel. Eredetileg többes számban szerettem volna leírni: akadnak Ondrej Dostálok vagy Rudolf Chmelek. De ez így nem lett volna helytálló. Az a narratíva, hogy más nemzetiségű képviselők és kormánytagok is képviselhetik jól a kisebbségek érdekeit, tetszetős bár, de fedezet nélküli, pusztán elméleti konstrukció. A fentebb említett két úr inkább a kivételt erősítő szabály. Ha a szlovák pártok annyira szívükön viselnék a kisebbségek érdekképviseletét, legalább egy-egy „díszkisebbségit” befutó helyre tettek volna a listájukon. A választási listák már minden háztartásban ott vannak, átböngészhetők, láthatjuk, nem ez a helyzet. Vagy, kérjük számon a voksunkra ácsingózó pártokon a kisebbségi programot. Van-e nekik egyáltalán? Nem sokat fogunk találni.
Természetesen ki-ki a saját értékrendjének megfelelően döntsön, akinél nem a kisebbségi terület kisebb súllyal esik latba, szlovák pártok bőséges kínálatából választhat. De az etnikai szavazás billogától se féljünk, hisz valamelyest ugyanezt teszik a nem magyar pártot választó szlovákok is. A lényeg, hogy vasárnap elégedetten ébredjünk!
