Kezdetben vala az egyszerűsített honosítás avagy a kettős állampolgárság, ki hogy szereti. A Magyar Országgyűlés 2010. május 26-án, az 1993. évi LV. törvény módosításával vezette be az egyszerűsített honosítást. A dátum azért fontos, mert a kormány csak három nappal később alakult meg. De Martonyi János kijelölt külügyminiszter még ennél is korábban járt Pozsonyban, hogy tájékoztassa jövendő szlovák kollégáját arról, mire készül Magyarország. Martonyi látogatása, ha nem is diplomáciatörténeti jelentőségű, de semmiképp sem tekinthető szokványosnak, hiszen a hivatalban levő magyar külügyminiszter még Balázs Péternek hívták, az pedig nem nagyon dívik a sima szájú diplomáciában, hogy egy „egyszerű ember”, ugyan táskájában a marsallbottal, de hát mégis csak hivatalos mandátum nélkül elmenjen egy másik ország külügyminiszteréhez, és őt tájékoztassa valamiről, akármiről, bármiről.
Ugyanígy nem tekinthető szokványosnak Szlovákia reakciója. A szlovák törvényhozás szintúgy május 26-án fogadta el az ellentörvényt, a parlamenti választásokat június 12-én tartották. A választások előtt három héttel még Botswanában sem gyakran fogadnak el nagy horderejű törvényeket, gyorsított eljárásban, jobbára csak „világítanak és fűtenek”, hogy a klasszikust idézzük.
A magyar törvény Szent István napján, a szlovák törvény a függetlenség napján lépett hatályba. Hogy Baudelaire-rel szóljunk: „Jelképek erdején át visz” e törvény útja. Az elmúlt hat évben – amely alatt volt jobboldali kormány is, melynek a Híd is része volt – nem sikerült dűlőre jutni ezzel az igazából ártalmatlan, sokkal inkább szimbolikus, semmit gyakorlati jelentőséggel bíró jogszabállyal, miközben a mindennapi életre összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorló jogszabályok tömkelegét fogadták el, imitt-amott még egy alkotmánymódosítás is belefért. Csak ez a fránya állampolgársági törvény, ez maradt változatlan formában. A Radičová-kormány idején a kormányoldal nem tudott teljes mellszélességgel a döntés mögé állni, utána pedig Ficóék utasították el rendre az ellenzéki módosításkísérleteket, melyekből több is volt. Az évek során csupán csak annyit visszakoztak, hogy egyedi elbírálás alapján visszaszerezhető a szlovák állampolgárság, igaz, ez pont az egyszerűsített honosítás hatálya alá esőket nem érinti, akik miatt az ellentörvény született.
Amikor az állampolgárság törvény körüli hercehurca elkezdődött, ugyanezeken a hasábokon már leírtuk, a magyar állampolgárság felvétele olyan szimbolikus döntés, amely az azt meghozónak sokat jelenthet, Szlovákiának pedig semmit sem árt. Kis kezdeti nagyvonalúsággal könnyűszerrel kezelni lehetett volna a kialakult helyzetet, a nemzetállami keménykedés azonban (eddig) hatéves állóháborúhoz vezetett. Éppen ezért nincs most irigylésre méltó helyzetben a Most-Híd. Ha egy adótörvényt, vagy bármi mást nem szavazva meg, azt szavazói vélhetően elnéznék nekik. De az, hogy a pár évvel korábbi saját törvényükre kell most hatalomtechnikai okokból nemet mondani, valószínűleg a magyar szavazóik és szimpatizánsaik sem fogják jó szemmel nézni. Mivel a kettős állampolgárság ügye az identitásról is szól. Pontosan úgy, ahogy a Most-Híd által most védekezésképpen felhozott kisiskolák és a vasúti kétnyelvűség kérdése is. Hiába a racionális érveléspróbálkozás, a szimbolikus jelentőségű dolgok esetében ez a lehető legritkábban szokott működni, mert az identitás nem racionális kérdés.
De van az ügynek egy másik olvasata is, ez pedig a koalíción belüli viszonyokról szól. Még alig van kormány, de Fico már egy sallert és egy kokit kiosztott a Most-Hídnak. Elvette tőlük a talán még a kettős állampolgárságnál is szimbolikusabb Malina Hedvig-ügy megoldásának lehetőségét, azzal, hogy Tomáš Borec távozó igazságügy-miniszter már tényleg szó szerint papírdobozok között, hatalma végnapjaiban aláírta, az ügy Magyarországra kerülhet. Pedig ezt aztán lehetett volna a kormánytagság legitimációját soroló érvek közt lobogtatni. Most pedig arra kényszeríti őket, hogy egy korábbi saját törvényüket ne szavazzanak meg. Akár a szalámigyárban.
