Vajon hogyan irányíthat egy települést az, aki egy „rendbontót” úgy fékez meg, hogy lelöki a kukáról, nem pedig úgy, hogy tárcsázza a 158-as számot? Aki így tesz, valószínűleg az élet egyéb területein is agresszív. Vagy falura jó ez? Keleten elmegy? Ha e két, nyilván szónoki kérdésre igennel válaszolunk, máris a veszélyes relativizáció csapdájába estünk, onnan pedig egyenes út vezet vezet oda, hogy emléktáblát kapjon Ján Pješčák. Ja, igaz, hogy véreskezű kommunista hóhér volt, de hát a szülőfalujáért sokat tett, a földműves szövetkezet létrejötte terén elévülhetetlen érdemei vannak.
Pješčák emléktáblájának ügye, megváltoztatva a megváltoztatandókat, a szovjeteket behívó Vasil Biľak mellszobrának ügyét formázza. Utóéletük nem csak ott ér össze, hogy – áldozataikkal szemben, aggkori, természetes – haláluk után ugyanaz a két művész érezte szükségét annak, hogy emlékművüket lefesse. 1988-ban Pješčák volt az, aki elkente Biľak hazaárulási ügyét, hozzásegítve az egykori központi bizottsági főtitkárt, és számos más pártfunkció hordozóját, hogy Slavín alatti villájában, 96 évesen, büntetlenül szenderülhessen örök álomra, mint tisztes állampolgár.
Mindketten – és persze, még sokan mások – egy elnyomó rendszer legfelsőbb szintű kiszolgálói, és ezáltal haszonélvezői voltak. Amikor emlékművet kaptak, nem hallhattuk a kormány hangos tiltakozását amiatt, hogy egy diktatúra két képviselője kap szobrot, illetve emléktáblát. Talán azért, mert a Biľak-szoborállítás idején egyedüli, a Pješčák-táblaállításkor pedig legerősebb kormánypárt tele van volt kommunistával. Sőt, az sem zárható ki, hogy ha nem történik meg a rendszerváltás, a miniszterelnököt akkor is Robert Ficónak hívnák... Ami viszont ennél nehezebben érthető: az ellenzék sem szólalt meg. Valószínűleg a réveteg köldöknézés túlságosan lefoglalta őket. De még Marián Kotleba is hallgat. Talán attól tart, ha Ferdinand Ďurčanský szobrával vágnának vissza, az felesleges bonyodalmakat okozhatna neki.
Negyedszázad történelmi léptékkel mérve nem hosszú idő. A kommunizmus bűneit ugyan törvény ítéli el, az állam ezzel letudta vélt morális kötelezettségét az áldozatokkal szemben, mindez azonban írott malaszt csupán. Hangozzon bár könyörtelenül, de a kommunista rendszer megítélése társadalmilag tán’ akkor lehet árnyaltabb, ha minimum az a generáció kihal, amelyik a kötelező foglalkoztatásra, s a miatta bekövetkező túlfoglalkoztatottságra erényként tekint, cserébe feloldozást adva a rendszer nem teológiai értelemben, hanem szó szerint vett halálos bűneire. (Meg ha az iskolákban nem a közelgő felvételik présében, pár órában lesz tananyag az 1945 utáni időszak.) A hóhéroknak nincs emberi arcuk. Kit érdekel, hogy sokat tettek a jéerdéért, ha közben politikai gyilkosságok fűződnek a nevükhöz? Az, hogy ők egy adott település legnagyobb fiai, inkább az adott település szegénységi bizonyítványa, melyről jobb lenne bölcsen hallgatni a hivalkodás helyett.
Jó lenne valami pozitívat, előremutatót írni ide a végére, de e sorok írójának a botrány mellett legfeljebb az érthetetlen szó jut az eszébe.
