A politikai élet történéseit életvitelszerűen követők valószínűleg emlékeznek még Mikuláš Dzurinda második, dicső reformkormányának dicstelen végnapjaira, amikor is az Új Polgári Szövetség szétesése, és a csoportocskaügy miatt távozott SDKÚ-s képviselők okán többségét vesztett kormánykoalíció vezetője időről időre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat és a Szlovákia Kommunista Pártját elhagyók által tudta csak biztosítani fennmaradását. Alkalmi segítőinek Dzurinda fűt-fát, de legalább egy víztisztítót ígért. A kormánynak a kegyelemdöfést a Kereszténydemokrata Mozgalom csak látszatkeresztényi távozása adta meg, először lökve az országot Robert Fico karjaiba. De mindez a sokatpróbált kormányfővel második kormányzati ciklusa vége felé történt. Robert Fico harmadik kormánya még ama bizonyos száz napján sincs túl, ám dezintegrációjának foka lassan elkezdi megközelíteni a dzurindai szintet. A szebb jövőre hivatott, tavaly ilyenkor még az jobboldal új lehetséges vezérének vélt, a választási harcba csatadöntő ambíciókkal induló, majd nagyot koppanva elhallgató Sieť a szemünk láttára, szappanoperaszerűen esik szét. E furcsa, technikai koalícióba már eleve némileg meggyalult formában sikerült csak belépnie, most pedig a képviselők egy része fordult Radoslav Procházka pártelnök ellen. Azt ugyan deklarálták az elégedetlenek, hogy továbbra is ezt a kormányt kívánják támogatni, de azt már most kijelenthetjük, hogy a hamarosan tisztújítást tartó párt számára a nyár heves lesz. De míg Mikuláš Dzurinda, a nagy sakkmester a koalíciós pártokban történő folyamatokat is ellenőrzés alatt tudta tartani, egyesek szerint tán’ túl jól is, Robert Fico feje felett most mintha összecsapni látszanának a hullámok. Önnön pártja számára saját második embere, és legszorosabb szövetségese, Robert Kaliňák válik lassan, de mára biztosan vállalhatatlanná, akiről szinte naponta derül ki valami újabb, kellemetlen terhelő információ. És miközben a belügyminiszter egyre inkább profilját veszti, a hivatalos kormányzati kommunikáció az üzembentartási díjakat próbálja tematizálni, mely által a nagyobb koalíciós partner, a Szlovák Nemzeti Párt próbálgatja oroszlánkörmeit, úgy néz ki, egyelőre sikeresen. Hol van már az első Fico-kormány fejbólintó Jánosokkal teli látszatnyugalma.
Ebben a helyzetben az ellenzék, ha szervezett lenne, súlyos csapást mérhetne a koalícióra. De nem az. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek és a Szabadság és Szolidaritás koordinálja a lépéseit, ám Boris Kollár „családja” hasonló cipőben jár, mint Radoslav Procházka pártja, Kotlebáék meg inkább ne koordináljanak semmit… A jelenlegi ellenzéki pártok ideológiailag összeférhetetlenek, így legfeljebb egy kormánykoalícióhoz hasonlatos, technikai érdekszövetségbe tömörülhetnének, ehhez viszont hiányzik a kellő külső nyomás. Így a koalícióval szembeni küzdelem „negyven dühös emberre”, és a függetlenekre korlátozódik.
Robert Ficóra a szintén nem egyszerű európai uniós elnökség kapujában teljes embert kívánó belpolitikai teendők várnak. Mihamarabb zöld ágra kell vergődnie Robert Kaliňákkal. Akár úgy, hogy megerősíti annak látszatát, egyeseknek mindent lehet ebben az országban, vállalva ennek következményeit, akár úgy, hogy elengedi szövetségese kezét, nem különben vállalva ennek következményeit. Fel kell készülnie a parlamenti frakció szintjén már jelenleg sem létező Sieť teljes szétesésére, vagy „procházkátlanítására” (a kettő majdnem ugyanaz), és le kell törnie Andrej Danko szarvát, ahhoz, hogy legalább az elnökség fél évére biztosítani tudja az üzemképes állapotokat. Nem elképzelhetetlen, hogy a megroggyant egészségű miniszterelnök már csak erre a fél évre játszik, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.
