A hírlapíró és a halál

Ha az állam hozzányúl valamihez, ami egyébként nélküle jól működik, abból ritkán szokott jó kisülni. Ez hatványozottan igaz, ha olyan területekről van szó, melyek az államot látványosan nem érdeklik. Ilyen például a harmadik szektor. Ez, ami a gazdasági részét illeti, úgy festhet, eresztékeiben recseg, ám a – nagy cégek látszatalapítványait leszámítva – permanens anyagi alultápláltság ellenére hihetetlenül jó, rétegprofilokat felvállaló alapítványok, polgári társulások működnek országszerte, látszólag a semmiből.

Ezek az NGO-ok azért tudnak működni, mert áldozatkész emberek szabadidejükben, családjuk, munkájuk, és egyéb elfoglaltságiak mellett térítésmentesen hajlandók többletmunkát végezni, legyen szó várromok rendbetételéről, hajómodellezésről, cserkészetről, amatőr színjátszásról, erdei kisvasutak felújításáról, vagy éppen a sztómával élők életkörülményeinek elviselhetőbbé tételéről.

2011 az önkéntesség európai éve. A magyar EU-elnökség ebből az alkalomból az önkéntességnek honlapot készíttetett, remek konferenciákat szervezett, amelyeken csak a lazacos szendvicsek árából egy kisebb Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei NGO éves költségvetését ki lehetett volna fűteni, de az önkéntességi nagykövetek minden igyekezete ellenére az önkéntesség Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár miatt vált gyakran emlegetetté, s nem éppen a legpozitívabb kontextusban. Az államtitkár asszony törvénytervezete ugyanis 2014-től az érettségi bizonyítvány kiadását önkéntes munkához kötné. Kötelező önkéntesség – oximoron ez a javából. A közfelháborodást követően módosítottak a kötelező önkéntes munka elnevezésén, de ez a lényegen nem változtat, újfent csak az első mondatban alapvetésként leírt maximát tudjuk megismételni.

A szlovák jogszabály szerencsére hasonló kreatív megoldásokkal nem számol. A javaslat kétségtelen pozitívumának tekinthető, hogy törvényi garanciát adna az önkéntes munka végzésére biztosított fizetetlen szabadságra, igaz, csak megengedve ennek lehetőségét. A törvényben említett szerződések azonban csak fokoznák a személyileg gyakran aluldimenzionált szervezetek adminisztratív terheit, s különösen a nagy létszámú NGO-knál tűnnek nehezen kivitelezhetőnek. Az sem feltétlen előnye, hogy a 15 év alatti gyerekek számára nem teszi lehetővé az önkéntes munkát. A büntethetőség alsó korhatára 14 év, Daniel Lipšic, a második Dzurinda-kormány igazságügyi miniszterének büntetőjogi reformja óta. Most ugyanez a Lipšic belügyminiszterként 15 évben határozta meg az önkéntes munka végzésének alsó korhatárát. Ha a 14 éves a Szlovák Köztársaság jogfilozófiája szerint el tudja dönteni, hogy mi a bűn, és mi nem az, akkor azt, hogy akar-e szabadidejében egy kutyamenhelyen kutyákat sétáltatni, nem? Ez a megfogalmazás hátrányos helyzetbe hozza azokat a civil szervezeteket, melyek korosztályos jelleggel végeznek iskolán kívüli oktató-nevelő tevékenységet, úgy, hogy a programot idősebb gyerekek készítik elő a fiatalabbaknak. Ezek, ha a törvényt változatlan formában fogadják el, az egyébként is halálosan merev hazai pályázati rendszerben nem fogják tudni elszámolni a 15 év alattiak által végzett önkéntes munkát önrészként.
Persze, egy ilyen gyenge kormány esetében egy kormánytervezettel még bármi történhet, mire törvény lesz belőle. A parlamenti képviselők nagyobb része vélhetően életében nem végzett önkéntes munkát. A döntéshozatal során legalább arra próbálhatnának ügyelni, hogy annak a több tízezer embernek, aki végez, a törvény ne nehezítse meg a dolgát.

Kormánydöntés a legritkább esetben szolgálhat humorforrásként, azonban a képviselői mentelmi jog korlátozásáról tegnap elfogadott kormányhatározatra akár így is tekinthetünk. A négy párt parlamenti frakcióvezetője által benyújtott javaslat a kihágásokra vonatkozó mentelmi jogot törölné el. Feltéve, ha elfogadná a parlament. Mert próbálkozások eddig is voltak.

Miroslav Abelovský HZDS-ből függetlenedett honatyára valószínűleg már az újságot naponta olvasók is csak memóriájukat megerőltetve emlékezhetnek, nos, ő mondta 2005-ben, hogy „15 évvel a rendszerváltás után az ország és a politikai társadalom még nincs olyan állapotban, hogy a közjogi méltóságok mentelmi jogát szűkíteni lehetne”.

Robert Fico kormánya idején az ember szinte már megsajnálta Pavol Paška házelnököt, aki a négy év során nem győzte hangsúlyozni, eltörölné a képviselői mentelmi jogot, el biz’ ő, de hát mit tehet, ha ehhez még saját soraiban sem talál partnereket. Mert nem talált, a széljobb–bal kormánykoalíció nemhogy szabálysértés, de még bűncselekmény gyanúja esetén is összezárt, és az egyik legfontosabb alkotmányos alapjog, a személyi szabadság korlátozásával gyanúsítható Ján Kvorka smeres képviselőt sem adták ki büntetőeljárásra, így az csak a 2010-es mandátumvesztés után indulhatott meg ellene az eljárás. (A 49 ellenzéki voks mellett egy, csak egy smeres képviselő volt, aki a kiadatás mellett szavazott, megérdemli, hogy ideírjuk a nevét: Renáta Zmajkovičová.)

A mentelmi jogot csak alkotmányos többséggel lehet módosítani, és Iveta Radičová nincs olyan szerencsés helyzetben, mint magyar partnere, ezért erről nem is álmodhat. Tavaly októberben ugyan kísérletet tettek erre, de a szükséges 90 helyett csak 75 szavazat jött össze. (Az SaS által felfuttatott, majd cserbenhagyott népszavazást ne említsük a komoly próbálkozások között.) A kihágásokra vonatkozó mentelmi jog megnyirbálásához vagy eltörléséhez viszont egyszerű többség is elég. Némi bizakodásra adhat okot, hogy első olvasatban akadt 81 támogató szavazat, de innen – kormánytámogatás ide vagy oda – még hosszú az út, mire az államfő aláírása megszárad a törvényjavaslaton. Ha Iveta Radičová kormányának legalább ezt sikerülne elérnie, két évtizedes örökzöld témát venne el mindenkori utódaitól.

Kisebbséginyelvhasználat-enforcementtől hangos a honi magyar sajtó. A somorjaiak elkezdték, a dunaszerdahelyiek és a komáromiak folytatják. Mi most egy pozitív ellenpéldát szeretnénk bemutatni, mely jelzi, a kétnyelvűség törvény nélkül is működhet.

A napokban a komáromi Géringer autóvárosban jártunk. A Suzuki felkent kereskedőjeként és javítójaként hírnévre szert tevő vállalkozás persze még egy sereg más autót is forgalmaz. A csarnokba belépve a magyar mellett szlovák feliratok is fogadják a látogatót. (Nem, nem voltam tudatmódosító szer befolyása alatt.) Magyarországon vagyunk, nincs nyelvtörvény, semmi sem kényszerít egy magáncéget arra, hogy a magyar államnyelv mellett bármilyen egyéb nyelven kiírjon bármit is. És mégis, azt, hogy autóértékesítés, munkafelvétel, szerviz stb, mind elolvashatjuk szlovákul is. Persze, nem tudom, mi történne, ha egy szlovákiai szlovák az olvasáson túl mondjuk beszélni is akarna, de lehet, hogy erre is van emberük.

Géringer úr kereskedő. Ha megnézzük, mire vitte 1984-től, nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, jó kereskedő. Úgy gondolta, miért érné be a magyar ügyfélkörrel, ha a szlovákot is megszerezheti. És nosza, kirakta a szlovák feliratokat. Ugye, mennyire normális (kellene hogy legyen) ez egy határvárosban? És most tökmindegy, hogy szereti-e a szlovákokat, vagy sem. Meg akarja értetni magát velük. Mert el akarja nekik adni a cuccát. Mert kereskedő. Azok a szlovákiai – gyakran szlovmagy – boltosok, akik meg egynyelvű felirattal nyomulnak kirakataikon, cégtábláikon, nem olyan jó kereskedők, mint ő.

A matricázók akcióját figyelve akár legyinthetnénk is: nem kell ez, srácok, a piac diktál, és majd oda megyünk lakni, ahol tejet kapni, és van magyar felirat is hozzá. De sajnos, a szlovmagyok birkábbak ennél. Nem fogják erőltetni a magyar feliratot – mely egyébként a kereskedőnek sem kerülne semmibe, hisz két kirakatüvegre ugyanazt kiírni kétszer szlovákul, vagy egyszer magyarul és egyszer szlovákul ugyanannyi festék –, csak békesség legyen, nem igaz? Pedig amíg a passzív többség oda nem áll az aktív, matricázó kisebbség mellé, addig nehéz lesz egyről kettőnyelvű feliratra jutni.

Ivan Gašparovič folytatja múlt héten megkezdett ellenzékieskedését. Az államfő múlt héten ködképekbe borította a szlovákiai magyarok kedélyének láthatárát, amikor nem írta alá a kisebbségi nyelvtörvényt.

Valószínű, a fogadóirodák alacsony szorzóval kínálták volna az egyéb lehetőségeket. Kedden az államfő két újabb törvényt nem látott el kézjegyével, a sajtótörvény módosítását és az ügyészségi törvényt.

Az államfő tehát továbbra is támogatja, hogy érvényben maradjon a Marek Maďarič által kidolgozott sajtótörvény válaszadásra vonatkozó passzusa. Az egész annál humorosabb, hogy az államfő a „jó erkölcs“ definiálhatatlanságára hivatkozva vetette el a törvényt. Az indoklást olvasva az elutasítás szimpla gáncsoskodásnak tűnhet. Ugyanezen a napon Gašparovič visszadobta az ügyészségi törvényt is, mely a sajtótörvénynél szélesebb rétegeket érint. A köztársasági elnök egykor maga is főügyész volt, igaz, nem töltött ki egy teljes megbízatási időszakot, csak 1990-92 között látta el a tisztséget, így az elutasításának indokai közt a mundér becsületének védelme is ott lehet. Az államfő azt javasolta a törvényhozásnak, a Lucia Žitňanská igazságügyi miniszter valóban radikális javaslatából a parlamenti vita után elfogadott, némileg felpuhult jogszabályt vessék el. Ivan Gašparovič öt pontban foglalta össze kifogásait az ügyészségi törvény ellen, ezek közül három az ügyészek kiválasztására, az ügyészségi fogalmazók asszisztensekké való átminősítésére és a fegyelmi bizottságok tagjainak összeállítására vonatkozik, s nyilvánvaló öncéllal elegy. Két további kifogása azonban, úgy véljük, valós hiányosságokra utalhat. Žitňanská törvénye elvenné a lehetőséget az ügyészégi feljebbvalóktól, hogy az alárendelt ügyészeknek negatív utasítást adjanak.

Az elnök erre a lehetőségre mint a törvénytelen eljárás megakadályozásának eszközére tekint. A probléma sokkal inkább abban áll, hogy ezzel a lehetőséggel visszaéltek. Az államfő szerint csorbítja a főügyész hatáskörét és alkotmányos pozícióját az is, hogy a kötelező érvényű állásfoglalásait ezentúl nem önállóan, hanem egy bizottsággal egyeztetve hozhatná meg. A probléma sokkal inkább abban áll, hogy a törvényalkotónak baja volt Dobroslav Trnka egyes állásfoglalásaival. Azaz, a törvényeket nem az általános jelleg szem előtt tartásával hozták, hanem egy bizonyos, konkrét személyi helyzetre reagálva, ami nem feltétlenül helyes.

Bár hihetnénk, hogy az államfőt is ez a felismerés vezette a törvény megvétózásakor. Hisz neki már mindegy, harmadszor nem indulhat az elnökválasztáson, nem kell senki kegyeit keresnie, lehetne akár jó elnök is. De valahogy nem akar...

E blogon időről időre előkerül a sajtó és a blogok viszonyának kérdése. A Magyar Távirati Iroda alábbi lapszemléje látszólag nem kapcsolódik a témához, végig kell olvasni, hogy eljussunk a poénig. Persze, mást jelent (pol)bloggernek lenni az USA-ban, és mást Szlovákiában...

Nagyobb nyomozati hatáskört kap az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) mintegy 14 ezer ügynöke a bűnöző- vagy terroristagyanús személyek megfigyelésében - jelentette hétfői lapszámában a The Washington Post.

Ez egyebek között kiterjed a számítógépes adatbázisok és a háztartási hulladék átkutatására, valamint arra, hogy a gyanús személyek életét megfigyelőcsoportok tartsák szemmel. Az új irányvonalakat az FBI a hamarosan kiadandó, belföldi nyomozásokra és műveletekre vonatkozó kézikönyve tartalmazza.
A nyomozás szabályainak módosításával kapcsolatban az FBI-nak nem kell külön engedélyt kérnie, ha azok nem ütköznek az igazságügyi miniszter elvi előírásaiba. A változások elsősorban a nyomozások kezdeti, "felbecsülési" szakaszát érintik. A 2008-ban létrehozott kategória megengedi, hogy az ügynökök bizonyítékok hiányában is "proaktív" módon vizsgálódjanak bűncselekménnyel vagy terrorista tevékenységgel gyanúsított személyek és szervezetek körül.
A jelenlegi szabályok szerint az ügynököknek hivatalos vizsgálatot kell indítaniuk, ha valakivel kapcsolatban üzleti vagy bűnügyi nyilvántartásokban kívánnak utánanézni. Erre a jövőben nem lesz szükség. Eltörlik azt az előírást is, amely az előzetes vizsgálat elindításához köti a háztartási hulladék átkutatásának, vagy a hazugságvizsgáló gép alkalmazásának engedélyeztetését.
Az új szabályok szerint a gyanús személyeket a jelenlegi egy alkalom helyett többször is követhetik az ügynökök a "felbecsülési" szakaszban. Az új rend szerint egy ügynök, vagy egy informátor öt alkalommal vehet részt titokban valamely szervezet találkozóin, mielőtt részvételét közölni lenne köteles.
Az új kézikönyv szerint "kényes nyomozati ügynek" azok az eljárások számítanak, amelyek folyamán azok folytatásához elöljárói engedélyre van szükség, mert érintettjei köztisztviselők, a média dolgozói vagy tudományos munkatársak. A bevezetendő előírások értelmében az FBI különleges védelem biztosításakor a vezető blogok (internetes naplók) szerzőit is a sajtó törvényes képviselőinek fogja tekinteni.
A készülő jogkörbővítéssel kapcsolatban az FBI több jogvédő szervezetet értesített.

Csak nehogy Katol Mitrík vérszemet kapjon...

Oké, ne poénkodjunk azon, hogy valakit hátbalőnek, mint például ezt a szíriai rendőrt, aki egy elit egységnél szolgál. Melyiknél is? Ha ezt Howard Gordon látná...

Aki azt gondolja, hogy itt most a Ki a f@..m az a Jan Slota című dalocskához talál akkordos kottát, az menjen inkább a legnagyobb videómegosztó portálra, vagy egy Fradi-meccsre. A fenti mondatot színházban hallottam. Magyar színházban. Felvidéki magyar színházban. Egészen pontosan a Komáromi Jókai Színházban, A hentessegéd című darabban mondta az egész évad - igen, hosszú idő után újra szerencsénk volt látni egy teljes évadot - során egyenletes teljesítményt nyújtó, ZSENIÁLIS Bandor Éva, a hentes felesége. Ilyet mondani a deszkákról akár nagy magyar tett is lehetne, ám aki talpig fellobogózva menne a teátrumba, ne tegye: a darabot szlovák szerző, az ipolysági származású Ladislav Ballek érdemes művész írta, és a fia rendezte.

A hentessegéd számunkra, magyarok számára érzékeny témához nyúl, a II. világháború utáni szlovák betelepülések/betelepítések (nem a prídelek, hanem a hegyekből érkezők) szolgálnak kulisszaként egy család felbomlásának tragédiájához.

Mivel a premier ma lesz, helytelen lenne ennél többet mondani, de súlyos darab, és Bandor Éva mellett Mokos és Fabó is nagyon jó benne. Kötelező! (Ipolyságiaknak főként.)

Hétfőn újra sikertelen volt a Koalíciós Tanács ülése – e mondat hírértéke csekély, ha mérleget vonnánk, valószínűleg a sikeresek képeznék a kisebbséget (de már számtalanszor leírtuk, hogy a jelenlegi kormány legnagyobb pozitívuma, hogy nem az előző) –, harmadszorra sem sikerült megválasztani a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBÚ) igazgatóját.

Juraj Kliment elbuktatásának dramaturgiája az előző két béna próbálkozáshoz képest annyira profi volt, hogy Aaron Sorkin, Az elnök emberei című, hét évadot megélt kultikus politikai drámasorozat vezető írója is megirigyelhette volna: a Koalíciós Tanács ülése idején került ki egy hazai hírportálra a legfelsőbb bírósági bíró egy 2003-as emberi – nem politikai – gyengeségből adódó botlásának híre, és éppen a Koalíciós Tanács ülése idején meszelték el őt a polgári konzervatívok (OKS). El is állt a jelöltségtől, az ülése befejeződött.

Az államnak vannak fontos és kevésbé fontos intézményei. Azt kevesen vitatják, hogy az NBÚ az első csoportba tartozik. S bár leggyakrabban az elektronikus aláírással hozzák összefüggésbe, ez hivatott őrködni az államtitkok védelme, az ország ipari és információs bizottsága felett is. Ez adja ki az átvilágítási bizonylatokat, ennek hiányában politikus vagy köztisztviselő nem kerülhet kapcsolatba államtitkokkal, cég nem kereskedhet fegyverrel és hadianyaggal stb.

A koalíciós egyezség értelmében az NBÚ a Szabadság és Szolidaritás pártjának „jár”. Richard Sulíkot az NBÚ-igazgató ügyében mindhárom partnere cserbenhagyta. Az első jelöltet, Ján Stanót a kereszténydemokraták fúrták meg azzal, hogy Ivan Lexa igazgatósága idején a Szlovák Információs Szolgálatnál dolgozott. Az indok sántít, ilyen alapon Lexa után az egész SIS-t – illetve a rendszerváltás után az állami erőszakszervezetek teljes állományát – le kellett volna cserélni. Peter Paluda bíró esetében az SDKÚ nem fárasztotta magát okok keresésével, azt mondta: a bíró tapasztalatlan, és nem tetszenek a sajtónyilatkozatai. Kliment esetében az ittas vezetés bárkinek jól jöhetett volna, végül a Híd frakciójában politizáló OKS hátrált ki mögüle, etikai alapokra – a Cervanová-gyilkosság ítéletére – hivatkozva, mely nekik még jól is áll, és hitelesnek is tűnik, mert a téma korábban sem volt számukra közömbös.

Sulík az ország egyik legtájékozottabb embere. Házelnökként megkapja az SIS jelentéseit, az ő minisztere felügyeli a két katonai titkosszolgálatot – a Katonai Hírszerzést és a Katonai Elhárítást –, a koalíciós egyezség értelmében az NBÚ igazgatóját is ő javasolhatná. A négy hazai titkosszolgálat – bár az NBÚ nem tipikusan az – közül hármat ő felügyel, a negyedik tevékenységét pedig átlátja. A politikában zöldfülű üzletember kezében olyan titokmonopólium összpontosul, melyet a már két évtizede a politikából élő, deresedő halántékú partnerei is irigyelhetnek. És amíg Sulík nem tudja a hozzá hű személyt pozícióba juttatni – ezen a területen az SaS-nek kevés kádere és kapcsolata van, ezért már csak rosszabb jelöltek jöhetnek –, addig marad a hivatal élén a Vladimír Mečiar által jelölt František Blanárik vezérőrnagy. Hogy ez kinek jó? Mindekinek, aki az eddigi viszonyok konzerválásában érdekelt. Érdemes lenne megnézni, melyik párt holdudvarában van a legtöbb hadiipari érdekeltség...