A hírlapíró és a halál

Polgármester a markológép előtt, ledöntött kerítés, kővel megdobált munkagépek. Érsekújvárban megmozdult valami. A helyiek radikálisan keltek kedvelt kirándulóhelyük, a Zúgó védelmére, ahol továbbra is a méhek zümmögését szeretnék hallgatni a turbináké helyett.
Aki már látta a Zúgó parkerdő névadóját, a vízesést, egyetért azzal, hogy a természeti képződményt kár lenne csak azért szétbarmolni, mert a folyónak ott van esése. E sorok írója vízitúrázóként, és a természetvédelem elkötelezett híveként szomorúan látja, a törpevízerőmű lobbi hogyan telepedik rá kisebb folyókra is, elsősorban a haszonszerzést tartva szem előtt. A Duna csodálatos ártéri élővilágára a bősi Dunaszaurusz mért csapást, a Vág felső és középső szakaszát a nagy, szocialista, állami erőművek tették élvezhetetlenné, a Garamot meg a kisebbek. Aki már vízitúrázott és szembesült azzal, hogy akár napjában többször is ki kell pakolni a kenuból, majd azt nem ritkán kilométereken át cipelni, szúnyogfelhőben, derékig érő csalánban, aztán visszapakolni, könnyen gondolhatja, hogy rohadjon meg, aki ezt az erőművet iderakta. Így van ezzel e sorok írója is, így nem is próbálná meg a pártatlanság látszatát kelteni, ha erőműépítésről akarna írni.

Bár a törvényhozás keddi tárgyalási napjáról a közéleti történéseket követő embernek elsősorban a sokat vitatott hulladéktörvény jut az eszébe, ezen a napon a parlament összeférhetetlenségi bizottsága is ülésezett.
A testület két meghatározó smeres káder ügyéről határozott. Mindkét esetben úgy döntött, hogy a bizottság nem fog vizsgálódni sem Peter Pellegrini házelnök, sem Pavol Pavlis gazdasági miniszter ügyében. „Péter és Pál (tudjuk) nyárban/ Összeférnek a naptárban”, na meg a bizottsági ülésen is.

Peter Pellegrini

A Szlovák Nemzeti Párt megkezdte a felkészülést a jövő évi parlamenti választásokra. Az apolitikus vagy azzá lett olvasókat irritálhatja, ellenkezőleg, a közélet történései iránt (még) érdeklődőket felvillanyozhatja a tudat, hogy már csak kevesebb mint egy évet kell várni a következő parlamenti választásra. Így tehát, ha politikusokat látunk felbukkanni falunapokon, sporteseményeken, fesztiválokon, bálokon, tulajdonképpen bármilyen rendezvényen, amelyen az előző három esztendőben nem láttuk őket, az már választási előkészületnek tekinthető. A slotátlanított Szlovák Nemzeti Pártról és esélyeiről, lehetőségeiről korábban is írtunk e hasábokon, a vulgarizmus nélküli nemzeti pozíció elfoglalásának esélyeit latolgatva.

Egy parlamenti képviselőnek kell odacsapnia az asszonynak, hogy a családon belüli erőszak a közbeszédbe kerüljön. Szomorú látlelet.
A képviselői mandátumáról és a Smerben viselt tisztségéről szokatlan gyorsasággal lemondó Vladimír Jánoš felesége már 2005-ben feljelentést tett a rendőrségen amiatt, hogy férje bántalmazta. A feljelentést május 30-án tette, június 1-jén visszavonta. A szociális ügyekkel foglalkozó szakemberek számára ismerős forgatókönyv. A bántalmazott fél általában az agresszor nyomására áll el a feljelentéstől, ami azt is jelenti, hogy minden marad a régiben. Ennek függvényében el tudjuk képzelni, hogyan telhetett az elmúlt tíz(!) év Jánošéknál.

Vladimír Jánoš a Smer újabb fekete báránya. Az egyébként nem túl aktív, így nem is nagyon közismert – egy a nyolcvanháromból típusú – honatya azzal szerzett napok alatt sajnálatos ismertséget, hogy állítólag terrorizálta családját.
A vizsgálat most kezdődött, így Jánošt is megilleti az ártatlanság vélelme, pálcát törni felette így korai volna, bár ha csak a fele is igaz annak, amit a családja állít, akkor a helyzet elég szörnyű, főleg, hogy ilyen háttérrel a parlamentbe lehet kerülni.

Miniszterelnökünk, aki nem vette észre a bársonyos forradalmat, az oktatási minisztériumban tartott ellenőrző napot is arra használta fel, hogy a múltba révedjen. Ezúttal azt állapította meg, hogy 1989 előtt a felsőoktatás is jobb volt. Szerencsére azért az arányérzékét nem vesztette el teljesen, hozzátette: ha az ideológiai ballasztot félretesszük.

Az 1989 előtti rendszer iránti sóvárgást csak a generációváltás oldhatja fel, bár feltételezhető, hogy akik a háromkoronás tejet sírják vissza, azok sem akarnának újfent szarukeretes szemüvegű, gumitalpú, makkos cipős ideológiai titkárokat vagy munkásőr-alakulatokat minden járásba, a volt rendszer látszatstabilitása az, ami negyedszázad után feledteti velük az árnyoldalakat. Ezzel együtt sem várnánk egy demokratikus ország kormányfőjétől, hogy fátyolos szemekkel gondoljon egy totalitárius rendszerre, de Robert Ficótól ezt már megszokhattuk.

(ez még egy múlt pénteki)

Pénteken volt 69 éve, hogy Magyarország és Csehszlovákia aláírta a lakosságcsere-egyezményt, melynek keretében mintegy 90 ezer magyar embert kényszerítettek lakhelye elhagyására. 

Vasil Biľak szobrát az a Peter Kalmus öntötte le vörös festékkel, aki Esterházy János kassai mellszobrát vécépapírral dobálta meg az avatása napján, blaszfémiába fullasztva az egyébként méltóságteljes ünnepséget, így örömünk nemlehet felhőtlen a „népi igazságtétel” felett.
Szobrok, emlékművek megrongálásáról olvasva a kultúremberben visszás érzések támadhatnak. Eszünkbe juthatnak az afganisztáni Bámijánvölgyben T–72-esekkel szenvtelenül rommá lőtt Buddha-szobrok éppúgy, mint Mária Terézia pozsonyi szobra, amely nem élte túl a találkozást a cseh légiókkal, a román felirattal „kiegészített” kolozsvári Mátyás-szobor, neuralgikus közép-európai térségünkből megannyi példát tudnánk még említeni… Igaz, ezek szobrok voltak. Biľak büsztje meg egy rossz vicc. E sorok írója, minden általános jellegű szoborrongálás-ellenes fenntartását fenntartva ezúttal a földgyaluért kiáltókkal van. Mert vannak dolgok, amiket nemlehet relativizálni.