Vasil Biľak szobrát az a Peter Kalmus öntötte le vörös festékkel, aki Esterházy János kassai mellszobrát vécépapírral dobálta meg az avatása napján, blaszfémiába fullasztva az egyébként méltóságteljes ünnepséget, így örömünk nemlehet felhőtlen a „népi igazságtétel” felett.
Szobrok, emlékművek megrongálásáról olvasva a kultúremberben visszás érzések támadhatnak. Eszünkbe juthatnak az afganisztáni Bámijánvölgyben T–72-esekkel szenvtelenül rommá lőtt Buddha-szobrok éppúgy, mint Mária Terézia pozsonyi szobra, amely nem élte túl a találkozást a cseh légiókkal, a román felirattal „kiegészített” kolozsvári Mátyás-szobor, neuralgikus közép-európai térségünkből megannyi példát tudnánk még említeni… Igaz, ezek szobrok voltak. Biľak büsztje meg egy rossz vicc. E sorok írója, minden általános jellegű szoborrongálás-ellenes fenntartását fenntartva ezúttal a földgyaluért kiáltókkal van. Mert vannak dolgok, amiket nemlehet relativizálni. 
Vasil Biľakot jogerősen soha nem ítélte el törvényes szlovák bíróság, simán kapott volna erkölcsi bizonyítványt. Lehet, hogy a kis északkelet-szlovákiai falu polgármestere az államférfit, esetleg az alig négyszáz lelkes település legmagasabbra jutott – még egyszer hangsúlyozzuk, jogi szempontból feddhetetlennek minősülő – emberét látta benne. Ez esetben valószínűsíthetjük, hogy Ján Štefanco talán nem a világ legokosabb embere. A szobor „Az igazság igazság marad” feliratát látva azonban arra kell gondolnunk, a helyzet még ennél is rosszabb. Idegen állam hadseregét az ország területére hívni akkor is hazaárulás, ha ezt a hazai igazságszolgáltatási rendszer töketlensége és/vagy kommunista káderekkel való átszőttsége miatt Biľak életében nem sikerült kimondani. Biľak közvetlenül felelős az 1968 utáni neosztálinista normalizációért. Ennek áldozatai és károsultjai köztünk élnek, szobrot emelni Biľaknak az ő szemberöhögésük, illetve a már elhunytak emlékének meggyalázása.
Ma Szlovákiában, ha fel akarnak állítani egy szobrot, akkor felállítják. Jó példa erre a komáromi Cirill és Metód-szoborcsoport, amelyet az önkormányzat tiltakozása ellenére is felállítottak, kétszer is. De zavartalanul dacol az idővel a hazaárulás miatt kivégzett Jozef Tiso szlovák elnök csekeji szobra is, a vele egy perben távollétében halálra ítélt Ferdinand Ďurčanskýt is szoborba öntötték szülőfalujában. Egy szoborállítás tehát megakadályozhatatlan, főként, ha az önkormányzat hathatósan aszszisztál hozzá. Gátat csupán a félmúlttal való szembenézésből fakadó helyes nemzeti önismeret szabhatna.
