Polgármester a markológép előtt, ledöntött kerítés, kővel megdobált munkagépek. Érsekújvárban megmozdult valami. A helyiek radikálisan keltek kedvelt kirándulóhelyük, a Zúgó védelmére, ahol továbbra is a méhek zümmögését szeretnék hallgatni a turbináké helyett.
Aki már látta a Zúgó parkerdő névadóját, a vízesést, egyetért azzal, hogy a természeti képződményt kár lenne csak azért szétbarmolni, mert a folyónak ott van esése. E sorok írója vízitúrázóként, és a természetvédelem elkötelezett híveként szomorúan látja, a törpevízerőmű lobbi hogyan telepedik rá kisebb folyókra is, elsősorban a haszonszerzést tartva szem előtt. A Duna csodálatos ártéri élővilágára a bősi Dunaszaurusz mért csapást, a Vág felső és középső szakaszát a nagy, szocialista, állami erőművek tették élvezhetetlenné, a Garamot meg a kisebbek. Aki már vízitúrázott és szembesült azzal, hogy akár napjában többször is ki kell pakolni a kenuból, majd azt nem ritkán kilométereken át cipelni, szúnyogfelhőben, derékig érő csalánban, aztán visszapakolni, könnyen gondolhatja, hogy rohadjon meg, aki ezt az erőművet iderakta. Így van ezzel e sorok írója is, így nem is próbálná meg a pártatlanság látszatát kelteni, ha erőműépítésről akarna írni.
De nem arról akar, hanem az általánosítható tanulságokról. Jelesül, hogy a beruházó nem az éj leple alatt, suttyomban kezdte meg a tereprendezési munkákat. Egy erőmű megépítéséhez kicsivel több papírt kell elintézni, mintha a garázst szeretném megtoldani, hogy az asszony kocsija is beférjen. Az erőműépítésről először 2010-ben szavaztak az érsekújvári önkormányzati képviselők, így a folyamat hivatalosan is legalább öt éve tart. Aki tehát naivan rácsodálkozik, hogy „Jé, mit keresnek itt ezek a munkagépek?”, az az elmúlt öt évben valószínűleg nem olvasott újságot, nem nézett hírportálokat, de még a piacra se járt. Az érsekújváriak elnézőek voltak az erőműépítést támogató képviselőkkel, némelyikük most is ott ül a testületben.
Mindez azt is mutatja, az önkormányzati tevékenység állampolgári ellenőrzése gyenge és erőtlen. A szlovák országos sajtónak délen gyengék a struktúrái, jobbára valahonnan „fentről” vezényelnek át valakit, ha történik valami; az önkormányzati lapokra nem tekinthetünk a kritikus nyilvánosság fórumaiként; a helyi kezdeményezések, portálszerűségek, blogok gyakran néhány lelkes ember által, munka és család mellett, az illetők „térdén”, hobbiból készülnek, ennek megfelelő színvonalon. Az állampolgárok túlnyomó többsége pedig az önkormányzatot kipipálja azzal, hogy négyévente elmegy szavazni, ha elmegy… Az európai parlamenti választásokról lehet azt mondani, hogy Brüsszel messze van. A parlamenti választásokat is lehet negligálni, Pozsony messze van felkiáltással. Azt viszont már senki nem állíthatja, hogy a helyi önkormányzat messze van. Az dönt a közvetlenül bennünket érintő dolgokról, és, mivel helyben van, sokkal könnyebben elszámoltatható. Azaz elszámoltatható lenne, ha figyelnénk arra, amit csinál.
A lévai járásbeli Palást példája mutatja, hogy ha csak egyetlen elszánt erőműellenző akad – írjuk ide a nevét, mert megérdemli: Hojsza Zoltán –, akkor is meg lehet akadályozni az építkezést, ha idejében kezdik a tiltakozást. Ha viszont minden a helyiek orra előtt történt, egy nyilvános önkormányzati ülésen, minden „le van papírozva”, akkor ott már nem segít a kerítésborogatás. Az pedig, hogy a helyiek dobjanak össze arra, amit az önkormányzat elrontott, nemcsak naiv, hanem felháborító elképzelés. A történet végkifejletének ismerete nélkül mármost elmondható: a Zúgó-ügy egyik nagy, általános, a KOMVAK-os Komáromban, vagy a 349 ezer eurós Ipolyságon éppúgy érvényesíthető tanulsága, hogy szép dolog a bizalom, de jobb az ellenőrzés, különösen, ha politikusokról van szó.
