A hírlapíró és a halál

(Január 11-én írtam.) 

Ha a parlament is elfogadja a kormány által
már megvitatott új sajtótörvényt, akkor könnyen lehet, hogy az olvasók ezen a
helyen egy sértődött politikus válaszát fogják olvasni, ha éppen úgy hozza a
sors.

 A
jelenleg is érvényes sajtótörvényt 1966-ban fogadták el, egy bor esetében ez a
tény alaposan megnövelné értékét, ám egy mindannyiunkat - hiszen ha újságot nem
olvas is mindenki, tévét azért néz - érintő norma esetében nem biztos, hogy
előny a kommunista múlt, ráfért hát már a ráncfelvarrás. Ám Robert Fico
kormánya nem éppen a médiával való pozitív kapcsolatáról ismert, így az általuk
kidolgozott törvény is ilyen. Érdemben kommentálni persze csak akkor érdemes,
ha elfogadta a törvényhozás - addig izgalommal várjuk, hogy bölcs honatyáink
milyen módosító javaslatokat fűznek hozzá -, így egyelőre csak egy pontjához, a
feleletre való joghoz csatolnánk némi kommentatív elemet - elöljáróban azt,
hogy ne keverjük össze a helyreigazítással, mert az más tészta. A felelethez
való jog kétélű fegyver. Lehetővé tenné ugyanis a cikkben érintettnek, hogy az
inkriminált írásban szereplő tényállításokra - szerencsére véleményre nem -
azonos helyen, azonos terjedelemben reagáljon. Ha tehát egy lap címlapon közli,
hogy egy miniszter veri a feleségét, és a tárcavezető ezt az állítás jó
hírnevére nézve - ha van még neki, a jelenlegi garnitúrában ez ritkaságszámba
megy -sértőnek tartja, akkor ugyanott kell közölnie a miniszteri választ arról,
hogy nem veri a feleségét, akkor is, ha történetesen az alKaida eddigi
legnagyobb merényletét produkálná aznap, így az kívánkozna főhelyre. De coki,
Oszama, mert ott a miniszteri válasz.

A lapok híroldalait ugyanis nem
valamiféle elvont, ködös koncepció, hanem az élet, az események ilyen vagy
olyan folyama alapján szerkesztik. Így viszont a közélet szereplői
másodállásban újságírói/szerkesztői munkát folytatnának. Szélsőséges esetben
még az is előfordulhat, hogy a lapok példányszáma amiatt csökkenne, mert az
olvasók elunnák holmi izgága politikus állandó feleleteit. Gazdasági igazgatónk
pedig ráncolhatja a homlokát, attól tartva, hogy előbb-utóbb még honoráriumot
is fognak kérni, felbuzdulva a sikeren.

A hét híre számomra kétségkívül az
volt, hogy Ján Slotát jogerősen elítélték. Érdekes mód, ezt a tényt az autók
adójához túlságosan ragaszkodó alkotmánybíróhoz hasonlatosan elfelejtette
feltüntetni hivatalos önéletrajzában. Persze, az vesse rá az első követ, aki
nem akart volna meglépni a szocialista Csehszlovákiából, melegebb éghajlatra,
ám -ha nekem nem is, de - választóinak mindenképpen tartozott volna annyival,
hogy ezt nem mulasztja el közölni. E sorok írója sokkal jobban sajnálja azt a
tényt, hogy visszatért. A rendkívül aktív nemzeti vezér e héten újabb projektet
jelentett be. Bár a mezőgazdasági tárcát a HZDS felügyeli, mégis úgy gondolta,
kötelessége segítő jobbot nyújtani a koalíciós partnernek, és saját kezébe
vette a turulok okozta károk felszámolását. Janónk turulűző kettőskereszteket
szeretne emelni országszerte, különös tekintettel Dél-Szlovákiára, mert nem bírja
már nézni a turulok röptét. Csáky Pált is megleckéztetné a nemzeti solymász,
igaz, őt nem ragadozó madarak illegális tartása miatt, hanem mert az MKP-elnök
azt találta mondani budapesti látogatása során, hogy a Szlovák Nemzeti Párt
szélsőséges és ultranacionalista. A bülbülszavú Anna Belousovová nemzeti
alelnök asszony szerint Csákynak lesz mit csinálnia, hogy ezt az állítását
bebizonyítsa. Erről viszont végképp nem vagyok meggyőződve.

(A szünet alatt sem tétlenkedtünk teljesen. A tetszhalál állapotából most pár, az elmúlt blogmentes negyedévben keletkezett írás közreadásával térünk vissza. Az alábbi január 10-én íródott.)

A mindennapjait a számítógép előtt töltő ember jól teszi, ha időnként felkeresi
a szemorvost. A minap így tettem én is. Szemorvosom gyermekkori legjobb barátom édesanyja – a fiúval
annak idején együtt szívtuk el az első cigarettánkat, s az ilyen barátságok
tartósak – édesanyja, így évente egyszer, amikor rászánom magam a vizsgálatra,
általában odatelefonálok, hogy „Marika néni, mennék…”. Ő erre a legtöbbször azt
mondja: – Gyere, Lacika” – noha már krisztusi korba léptem, de hát a szokás
hatalma…

Így történt most is. Panelkérdés, panelfelelet, ám ezúttal hozzátette: De
hozzál ám beutalót is! Nem csodálkoztam, hiszen tudtam, január elsejétől
szakorvoshoz csak a körzeti orvos beutalójával mehetünk, hála Ivan Valentovič
egészségügyi miniszternek. Így elügettem a város egyik pontján található körzeti
orvosomhoz. Ilyen keskeny folyosón ennyi embert összezsúfolódva utoljára a
sorozáson láttam. Hát persze, influenzaszezon van. A rendelő ajtaja előtt
biztosítási kártyájukat csápként nyújtogató vírushordozók sorfala. Csak a
második ajtónyitásra tudtam átverekedni magam rajta, hogy a nővérnek elmondjam,
nekem csak egy beutaló kellene. Így – Ivan Valentovič bölcs előrelátásának
köszönhetően – mintegy egy órát volt lehetőségem edzeni az immunrendszeremet kb.
30 köhögő, tüsszögő, orrát fújó náthalázas között, mire végül a következő
ajtónyitáskor megkaptam a beutalómat, s indulhattam a város másik pontján
található szemorvosi rendelőbe. Rutinellenőrzés, szerencsére minden rendben
volt. Ha szemorvosom valami rendellenességre bukkant volna, s újabb szakorvoshoz
irányít, mehetek vissza a prüszkölő, lázas tömegbe újabb beutalóért, mivel
specialisták nem küldözgethetik egymás között a pácienseket.

És én még
szerencsés vagyok, mert szüleim ötéves koromban úgy döntöttek, hogy faluról
városba költözünk. A körzeti orvos – szakorvos – körzeti orvos – szakorvos váltó
ugyanis a Komárom–Bátorkeszi útvonalon talán nem is abszolválható egy nap alatt.
Így akinek körzeti orvosa és szakorvosa között tetemes a távolság, az aztán
utazhat kedvére. Betegen.

Bravó, miniszter úr!

 Alfred Tennyson:

A könnyű lovasbrigád rohama

Hosszú, hosszú az út,

mind rajta vágtáz,

s bár az a völgy a Halál,

nyargal a hatszáz.

„Rajta lovasbrigád!

Parancs: az ágyúkon át!" -

s bár az a völgy a Halál,

beront a hatszáz.

„Rajta, lovasbrigád!" -

félnek-e a katonák?

Nem, noha tudja mind,

parancsa: botlás!

Nem dolguk a felelet,

se kérdeni, hogy minek,

dolguk ott halni meg,

s bár az a völgy a Halál:

vágtat a hatszáz.

És ágyú jobb felől

és ágyú bal felől

és ágyú szól elöl,

kartácsa pásztáz,

golyó s repesz között,

szállnak a vakmerők,

tátogat, ím a Halál,

s poklokon átdübörög,

nyargal a hatszáz.

Kard villog meztelen,

ragyogva forogva fenn,

táncol a tüzéreken,

hadra üt - és a világ

bámulva hajráz!

Az ágyúfüstbe csap,

szembe tör át a csapat,

muszka had és kozák

perdül a kard alatt,

dől-hull az ádáz;

s megtér a had, de nem,

nem mind a hatszáz.

És ágyú jobb felől

és ágyú bal felől,

és hátul is ágyú öl,

kartácsa pásztáz,

golyó s repesz között,

míg ló s lovas kidőlt,

bátran küzdöttek ők. -

S bár tátogott a Halál,

pokolból visszajött,

ki megmaradt, de már

nem mind a hatszáz.

S a hírük élt tovább!

Rohamukért a világ

ámulva hajrá!

Dicső, hogy' vítt csatát!

Dicső a lovasbrigád!

A drága hatszáz!

(Tellér Gyula fordítása)

Nos, eleddig úgy tűnhetett, e sorok írója mérsékelt érdeklődéssel viseltetik a viktoriánus költészet iránt. Mit keres hát itt lord Alfred Tennyson, a XIX. századot csaknem végigélő reprezentatív poéta poémája?

Tennyson verse remekül illik e webnapló profiljába. Ott dolgozik benne a hírlapíró, az esztelen hadműveletet feldolgozó költeményt tudósításként is olvashatjuk, Orosz József haditudósító meg elmehet a ... ... ...ba. 1854-ben, a krími háborúban Balaklavánál a Könnyű Dandár - az elit huszárok - zavaros parancsokat követően Cardigan gróf vezetésével megrohamozott egy nagyon jól védett orosz ágyúállást. Eredetileg 670-en voltak, de az nyilván nem mutatott volna olyan jól a versben. Egy jól védett üteg ellen a lovasságnak már 1854-ben is csekély esélye volt. Az egység kétharmada meghalt vagy megsebesült. A rohamot aztán a Nehéz Dandár hajtotta végre sikerrel. A 93. skót felföldi dandár pedig inkább a halált választotta, de nem adta fel az állását.

A Halál benne létét pedig nem kell különösebben magyarázni.

De nem hadtörténeti okokból választottam. Ez volt az egyet olyan általam ismert vers, melyben sokszor fordul elő a hatszázas szám. Ez azért fontos, mert ez A hírlapíró és a halál blog hatszázadik, s egyben utolsó bejegyzése.

Mivel manierista és pozőr vagyok (óriás thx Bartyik Stevének, akit mindenki utál), nem akartam csak úgy abbahagyni. Úgy gondoltam, a közelgő hatszázadik poszt és az évvége együttállása lesz az ideális alkalom.

A Game Overnek nagyon egyszerű oka van: a blog elfáradt. Amikor egy számomra fontos emberrel erről beszéltem, azt mondta, hogy a blog nem tud elfáradni, csak a szerzője. Végülis mindegy, ki fáradt el. A lényeg, hogy nem tudom úgy vezetni ezt a blogot, ahogy szeretném. Azt meg, hogy olyan legyen, amilyennek nem szeretném, nem szeretném. Úgyhogy most - legalábbis egy időre - kitesszük a pontot.

Ha már ilyen számvetős napot tartunk, akkor álljon itt egy visszatekintés, a blog bő négy éve alatt asszem, sosem írtam ilyent.

Ebben az évben a blognak 17 086 egyedi látogatója volt, az elérések száma 44 135.

2006-ban 6798 egyedi látogatót regisztráltunk, az elérések száma 21 488.

Ebben az évben a TOP20 keresőkifejezés:

Név Látogatás

gázpisztoly 198

dacia logan mcv 131

Kaiser Ede 69

logan mcv 59

demcsák 59

csajos képek 58

móri mészárlás 56

zuzana plhakova 52

cs%C3%Banya 46 (ez mi a franc lehet?)

zuzana plháková 41

gulyás edo 39

mikulas cernak 33

Malina Hedvig 29

plhakova 26

Gyuris Anita 26

kislány 26

Varga Flóra FHM 26

vicc 24

gázpisztolyok 21

Szóval a gázpisztolyos posztnak volt értelme, és a móri dolgokat is szerették olvasni.

A látogatók IP-címeit nem rakom ki, nem vagyok fallosz.

2007-ben a következő országokból látogattak a blogomra:

Ismeretlen 9251 33,09%

Magyarország 8365 29,92%

USA 5847 20,91%

Szlovákia 2076 7,42%

Svédország 496 1,77%

Kína 285 1,02%

Németország 273 0,98%

Nagy-Britannia 190 0,68%

Románia 175 0,63%

Csehország 129 0,46%

Brazília 108 0,39%

Franciaország 83 0,3%

Ausztria 58 0,21%

Hollandia 53 0,19%

Spanyolország 46 0,16%

Korea (Dél) 43 0,15%

Japán 36 0,13%

Jugoszlávia 29 0,1%

Ukrajna 28 0,1%

Luxemburg 27 0,1%

Belgium 27 0,1%

Olaszország 26 0,09%

Lengyelország 21 0,08%

Svájc 21 0,08%

Finnország 20 0,07%

Kanada 19 0,07%

Portugália 18 0,06%

Izrael 16 0,06%

Ausztrália 14 0,05%

Írország 13 0,05%

Törökország 12 0,04%

Szlovénia 11 0,04%

Oroszország 11 0,04%

Irán 9 0,03%

India 8 0,03%

Norvégia 7 0,03%

Mexikó 7 0,03%

Thaiföld 7 0,03%

Malajzia 6 0,02%

Dánia 6 0,02%

Bulgária 5 0,02%

Horvátország 5 0,02%

Egyesült Arab Emirátusok 4 0,01%

Argentína 4 0,01%

HongKong 4 0,01%

Tajvan 4 0,01%

Görögország 3 0,01%

Európai Unió 3 0,01%

Ismeretlen ország 3 0,01%

Lettország 3 0,01%

Mauritius 3 0,01%

Pakisztán 3 0,01%

Pápua Új-Guinea 2 0,01%

Fülöp-szigetek 2 0,01%

Izland 2 0,01%

Kolumbia 2 0,01%

Chile 2 0,01%

Észtország 2 0,01%

Egyiptom 2 0,01%

Szaúd Arábia 2 0,01%

Vietnám 2 0,01%

Dél-Afrika 2 0,01%

Venezuela 1

Dominikai Köztársaság 1

Equador 1

Georgien 1

Ciprus 1

Elefántcsontpart 1

Bahamák 1

Fehéroroszország 1

Örményország 1

Bahrein 1

Jordánia 1

Líbia 1

Moldávia 1

Macedonia 1

Kuwait 1

Új-Zéland 1

Ruanda 1

Szenegál 1

Salvador 1

Szíria 1

2007-ben ezekről a helyekről hivatkoztak a blogomra:

Név Látogatás Arány

http://www.freeblog.hu/ 726 19,64%

http://szlovenszko.blog.hu/ 195 5,28%

http://pacal.lap.hu/ 125 3,38%

http://blog.lap.hu/ 99 2,68%

http://www.freeblog.hu/index.php?app=fblog&page=themelist2&cat_id=18 81 2,19%

http://admin.freeblog.hu/edit/lashee/entries/ 71 1,92%

http://lashee.freeblog.hu/ 52 1,41%

http://www.blogsearch.hu/kereses/A szökés 2. évad 52 1,41%

http://korkep.blogspot.com/ 51 1,38%

http://luxemburgia.blogspot.com/ 41 1,11%

http://www.profibox.hu/forum/upload/index.php?showtopic=285 33 0,89%

http://www.freeblog.hu/?node=category&id=18 33 0,89%

http://blogring.hu/Browse.aspx 31 0,84%

http://www.google.com/custom?q=gázpisztoly&hl=hu&oe=ISO-8859-2&inlang=pl&client=pub-8962558862962174&channel=0296528222&cof=FORID:1;GL:1;S:http://startlap.com;L:http://www.startlap.com/i/logo.v1.gif;LH:43;LW:138;LBGC:4782B5;LC:%230000ff;VLC:%23663399;GFNT:%230000ff;GIMP:%230000ff;DIV:%23336699;&domains=startlap.hu&start=10&sa=N 25 0,68%

http://www.google.com/reader/view/ 24 0,65%

http://webster.freeblog.hu/ 24 0,65%

http://www.freeblog.hu/sziget.html 24 0,65%

http://lashee.blog.hu/2004/04/06/118263/ 18 0,49%

http://kikiroller.nolblog.hu/?post_id=4391 17 0,46%

http://miner.hu/?q=Demcsák Zsuzsa 17 0,46%

http://users.static.freeblog.hu/H/E/M/HEMar/files/07jan_jolinkek.htm 13 0,35%

Ilyen operációs rendszereket használtak látogatóim:

Név Látogatás Arány

Windows XP 12 770 45,67%

Ismeretlen 11 787 42,16%

Windows 2000 1 541 5,51%

Linux 844 3,02%

Windows NT 300 1,07%

Windows 98 269 0,96%

Windows Whistler 148 0,53%

Windows 2003 129 0,46%

Mac OS X 98 0,35%

Windows ME 52 0,19%

Symbian OS 8 0,03%

Mac OS 5 0,02%

Sun Solaris 3 0,01%

FreeBSD 2 0,01%

GNU 2 0,01%

Windows95 2 0,01%

Windows CE 1 0%

Összesítve, 2004. április 29-étől 2007. december 29-éig:

összes látogatás 39 817

elérés 66 249

újratöltés 26 432

link hivatkozás 5 882 (14,77%)

kereső hivatkozás 9 844 (24,72%)

Nézd meg ezt is!

Közeledik az év vége. Ilyenkor illene valami összefoglalófélét írni, de az sok munkával járna, és most nincs időm.

De abban megegyezhetünk, hogy politikai szempontból és a szlovákiai magyarság szempontjából nem tekinthetjük túl jó évnek. Megváltozott ugyanis a hatalom természete. Az alaptörvényként emlegetett Alkotmányra mindenki, még az elnök is magasról szarik. Lehet sztrádát építeni más telkén, mert az elnök is aláírta a koalíció törvényét. Kicsit ilyen volt az egész év. A hatalom mérhetetlen szeretete mozgatta a döntéshozókat, így történhetett, hogy a földalapi botrány után is együtt maradt a koalíció.

Az SNS-es oktatási miniszter felszámolta a nemzetiségi főosztályt.

Az SNS-es régiófejlesztési minisztérium nem ad pénzt a magyar területeknek.

Malina Hedvig ügye alakulásának szűk kronológiája nem fér be egy újságoldalra, csak kép nélkül.

Leégett a Szlovák Paradicsom egy része. Én még két héttel a tűzvész előtt ott jártam…

Majdnem bezárt a Pátria rádió.

Majdnem elvettek 3 percet az STV magyar adásától.

Erőszakos volt a rendőrség, sok állampolgárt fasztatott, saját balfaszságát pedig igyekezett eltusolni. Van azért kivétel is, a Zsolnai Kerületi Rendőr-főkapitányság jobban teljesít az új vezetés alatt, de ebből mi, magyarok nem sokat érzünk.

Az MKP-ban a helyzet a továbbra sem tudott konszolidálódni. Aznap épp csónakházat építettünk, felhívtam a kongresszusról tudósító kollégát, és a környezetemben mindenki hitetlenkedett.

Fico népszerűségi mutatói az egekbe szöktek. Nem értem az embereket. Hogy lehetnek ennyire buták. És ezeknek van választójoguk…

Meghalt Turczel Lajos.

November 10-én a változás szükségszerűségéről értekeztem. Szerencsére az megtörtént.

Azt hiszem, pozitívumot csak a 2007-es év magánéleti történéseiben volna érdemes keresni, mert a közéletben vajmi kevés vidám dolog történt.

Átmentem én is a schengeni határon. Leczo kolléga írta az Új Szóban, hogy először oda kellett figyelnie, hogy ne lassítson a határon. Azértse! Én is így voltam. Mivel nem volt előttem senki, negyvennel száguldottam át a sorompók helyén. (A hídon sebességkorlátozás van.) Visszafelé azonban sajnos, lassítanom kellett, mert egy piros favoritos öreg bácsi nem hitte el, hogy nincs határ, és lelassított vagy tízre. Na jó, azért én is lestem, hogy nem ugrik-e elő valahonnan egy finánc, de tudtam, hogy nem ugorhat. Ezzel együtt olyan furcsa volt.

Ugyanakkor megjelentek a szkeptikusok is, akik azt mondták, hogy lám, itt ez a Seggem, vagy mi, és Komáromban a Kertész utca végéig nyomja vissza a kocsisort a híd túloldalán levő közlekedési lámpa. Ezeknek a fanyalgóknak üzenem, hogy a nyolcvanas évek elején olykor-olykor a kamionsor ért nem a Kertész utcáig, hanem a Vág-hídig. A személygépkocsisor csak azért nem, mert nem lehetett átmenni, csak évente kétszer. Ez a különbség.

***

Mark Ravenhill darabja jut eszembe. A Shopping and Fucking. Má’ úgy értve, hogy mások shoppingolnak, én meg fucking rája. Vajon akarta-e Jézus, hogy az emberek embermagasságúra pakolt bevásárlókocsik mögött őrjöngve kapjanak szívinfarktust?

Ugyancsak röhejes, hogy a lapok karácsonyi meg karácsony utáni depresszióról elmélkednek. Az ember állat.

***

Vannak furcsa csengőhangok. És vannak buta emberek, akik a kórházakban, koncerttermekben, színházakban, templomokban nem halkítják le a tellájukat. A csúcs az egyik ismert komáromi vállalkozó, aki az Álom c. Shakespeare: Szentivánéji álom adaptáció Jókai színházbeli premierjén meg fel is vette a telefont. Advent negyedik vasárnapján a templomban egy kiscsajnak megszólalt a tellája. Egy hívásod van, drágaságom, ezt hörögte egy férfihang. Ő gyorsan kirohant. Erről jutott eszembe egy vidám történet, mely velem esett meg. Mivel olvasóim egy bizonyos köre számára a történet könnyen azonosítható lenne, ezért a konkrétumokat mellőzöm a leírásból. Szóval…

Egy nem nyugat-szlovákiai nagyvárosban történt. Egy történelmi évfordulón. A megemlékezés előtti estén többen italoztunk egy kocsmában, és ott mutatta Péter (nevezzük így), hogy milyen csengőhangja van. Na ki a faszom ez már megint?! – mondta a telefonba egy frusztrált férfihang, a faszom szót [fasszom]-ként ejtve, rendkívül mívesen artikulálva. Hatalmasat röhögtünk, s aztán egész este ez volt a sláger, egyfolytában csörgettük, ittunk, és röhögtünk.

A megemlékezésre másnap került sor. A település történelmi székesegyházának közepén kaptunk helyet. Tele volt a templom. A prédikáció alatt síri csend volt, a Magyarországról meghívott főcelebráns főpap a prédikációban a történelmi sérelmekről, és azok megbocsátásáról, a békés egymás mellett élésről, meg ilyesmiről beszélt. A nép szájtátva hallgatta. Egyszer csak mit hallok? Na ki a [fasszom] ez mér megint?! Döbbent csend, mindenki felénk bámul. Na ki a [fasszom] ez mér megint?! – hallom még egyszer. Ekkorra már Péter (nevezzük így) is feleszmélt, de mire a kabát alatt sikerült benyúlni a nadrágzsebébe, a karcos férfihang harmadszor is megkérdezte: Na ki a [fasszom] ez mér megint?!

Happy end nincs, a tele templomot nem lehetett elhagyni, az emberek bámultak, ujjal mutogattak és rosszalló megjegyzéseket tettek.

Ma éjfélkor leomlanak a határok. Annyi minden jut eszembe.

Pl. Debuisier Lutze, a belga pali, aki 2 vagy 3 éve áthajtott a komáromi határátkelőn, mert azt hitte, már itt is Schengen van. Aztán Pesten vették őrizetbe, bár nem értette, miért üldözik.

Aztán. A kilencvenes évek második felében, az évre pontosan nem emlékszem már, visszakereshetném az eseménynaplóból, de nem fontos, Attilával úgy döntöttünk, hogy nem a szövetségi busszal megyünk a tornai AKI-ra, hanem Magyarországról. Ő Pest, én a tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyváros felől támadtam Miskolcra. Innen egy helyiérdekű 2 óra alatt vitt el a hatvan kilométerre levő Tornanádaskára. Mire a faluból kigyalogoltunk, bezárt a határ. Ott ui. nem nonstop határátkelő volt. 10 perccel később értünk oda. Próbáltuk a magyar elvtársat meggyőzni, hogy ne baszakodjon, engedjen át, egy gyerekszervezet munkatársai vagyunk, és este jelenésünk van, de nem engedett. Azt mondta, hogy ha ő át is engedne, „a cseszkó mélységi járőrök úgyis elkapnak, és akkor azoknak mit mondotok.”  Láttuk, hogy a bácsi hajthatatlan, a falu meg kutya messze volt, így úgy döntöttünk, a közeli kiserődben éjszakázunk. Letáboroztunk, de elkezdett szemeregni, utóbb szakadni az eső. Mivel visszamenni tényleg nem volt kedvünk, előttünk meg a határ, a szántóföldön át a forgalomból kivont trianoni vasútállomásra ólálkodtunk. Mindenhol rács, lakat, volt ugyan nálam egy rohamkés, aminek volt lemez- és drótvágó áttétele, de nem akartunk balhét. Egyedül a WC volt nyitva. Képzelj egy el ocsmány, körbehugyozott vidéki vasúti klozetot. A szerencsére már jó ideje nem használt, de még mindig embertelenül BÜDÖS húgymarta hugyozóároktól minél messzebb igyekeztünk lerakni polifoamjainkat, hálózsákjainkat. Nem lámpáztunk, nem telefonoztunk. A reggelt vártuk. 2x elment mellettünk a határőrség Nivája, egyszer ránk is reflektorozott, akkor kicsit megijedtünk, de nem jöttek oda. Reggel nyitották a határt. Ugyanaz a rohadt köcsög volt szolgálatban, aki előző este nem engedett át.

Egyszer egy magyarországi túrán, egy kiadós felhőszakadás folyományaként átázott a Patagónia 80-as, egyébként kiváló, megbízható hátizsákom. A sapkájában ott volt az útlevelem. Sajnos, felázott az utolsó lapot fedő fólia is. Emiatt aztán rengeteget szívtam. Valahányszor hazajöttem a tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyvárosból, buzeráltak a határon, hogy mutassak más igazolványt is. Így ment ez hetekig-hónapokig, aztán egyszer az egyik szlovák leüvöltötte a fejemet, hogy mit képzelek, és beleütött egy bélyegzőt, hogy már csak egyszer használhatom. Mivel egy útlevél kiadása soká tart(ott), én meg nem hiányozhattam az iskolából két-három hetet, kérvényeznem kellett, hogy gyorsított eljárásban kapjam meg, péntekről hétfőre. Ez ma sem olcsó, akkoriban meg kb. annyi pénzbe került, amennyiből egy hónapig szoktam megélni a tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyvárosban, koleszdíjjal együtt.

Egy időben szakállat viseltem. Mert úgy gondoltam, hogy nekem az jól áll. Mivel az útlevelemben viszont borotvált orcájú képem volt, a személyimben pedig körszakállas, a határon rendre fasztattak emiatt a szlovák fináncok. Hogy én vagyok-e az ott a képen, meg mikor borotválkozom már meg végre; volt, aki vicces próbált lenni, ezeket utáltam a legjobban.

Amikor egy évre külföldi ösztöndíjjal távoztam a tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyvárosból, a nem olyan fontos, elsősorban nyelvészeti könyveimet otthagytam bedobozolva a kóterban, egy másik részét viszont hazavittem. Mivel akkor még kisfiú voltam, nem volt autóm, és nem is álmodtam róla, hogy valaha is lesz, ezért fogtam a már fentebb említett Patagónia 80-as kiváló hátizsákomat, az oldalára szereltem három, a tetejére meg egy oldalzsebet, tele(r/gy)aktam könyvekkel, és vagy öt forduló során hazahoztam megközelítőleg 8 méter könyvet. Nehéz volt. A határon sorozatos vegzálásnak voltam kitéve, kétszer kirakatták velem félig. Pedig igen nehéz volt úgy bepasszítani, hogy ne sérüljenek a kötetek. De gondolom, a határőrök és a vámosok keveset olvasnak.

Ezeket az engem (is) szétszopató fináncokat fejbepörgőrúgásozza Chuck Norris! Ma már nem haragszom rájuk, a megalázottságérzet is elmúlt, bár most, hogy ezeket leírtam, szar volt újra átgondolni. Miért nem tudták méltósággal, tartással végezni a munkájukat, miért kellett egy egyetemistába (tehát egy relatíve alacsony érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoport tagjába) beletörölni a lábukat? Ha tudnám, kik voltak ők, ma éjszaka felkeresném mindet, és arcon röhögném. De nem tudom. Hatalomszerető, sikertelen apparatcsikok voltak, akik az életben valszeg’ nem vitték sokra. Csak azért, mert este nem adott nekik az asszony, vagy mer reggel nem startolt a Zsiga, több száz ember életét tudták megkeseríteni egy nap alatt. Ennek vége. (Megint csak nem általánosítunk, mert a szomszéd lépcsőházból is ott szolgált egy srác, és ő normális volt. Szóval nem a határőrök és vámosok általában voltak faszparasztok, hanem egy részük. Sajnos, a nagyobb.)

Aztán. 1988-ban úttörőtáborban voltam Balatonberényben. 4 vagy mennyi oldalas nyilatkozatot kellett kitölteni arról, mit viszek, mit hozok, mennyi zsé van nálam, viszek-e ki ékszert. Az egész család két napig töltötte, hogy jó legyen… Mivel visszafelé, szaros gyerekként esélyem se lett volna önállóan kitölteni, az anyukám kitöltötte a visszafelé szólót is, csak a lelkemre kötötte, hogy a finánc bácsinak nehogy azt mutassam meg. Oda- és visszafelé egyaránt kirakatták a táskánkat, megtúrták, mit viszünk, mit hozunk. Féltem, hogy elveszik a Pokolgép kazettámat, melyet asszem, 300 forintért vettem, az Éjszakai bevetést. De nem érdekelte őket.

There was a time, when csak kétszer lehetett átmenni Magyarországra. Gyerekként emlékszem erre az időszakra. Aztán meg volt idő, mikor ezt-azt nem lehetett átvinni vagy áthozni a határon. Nálunk pl. olcsóbb volt a cipő. A magyarok ezért átjöttek mindeféle szarfos cipőkben, vettek egy új „cseszkó” cipőt, a régit pedig levetették, és otthagyták a parkban. Egyszer láttam egy idősebb nénit, amint a vadiúj csukáját földel dörzsölte a híres zeneszerző szobrának tövében, hogy ne látsszon újnak.

A két világháború között, az általában demokratikusként emlegetett Csehszlovákiába nem lehetett Magyarországról könyveket behozni. Németországból lehetett, ezért egy berlini kiadó magyar részlege nyomta a magyar könyveket. Egyszer egy tanulmányomban hivatkoztam rá, hogy melyik, de most máshonnan írok, nemtom’ megnézni.

És végül: amikor a harmincas években Móricz Zsigmondot felvidéki felolvasókörútra hívták, a magyar-csehszlovák határon ELVETTÉK tőle a saját könyvét, amiből felolvasni kellett volna. Ennyire komolyan vették, hogy nem lehet magyar könyvet behozni. Az esetet a Prágai Magyar Hírlap, a két világháború közötti legjobb magyar (nemcsak csehszlovákiai magyar) napilap is figyelemmel kísérte.

Hát ez (is) volt a határ, ami 1918 óta itt éktelenkedik. Most vége. Ez az én Schengenem.

Fuck off Border!

Tegnap a postán álltam sorba. Miért is ne, elvégre karácsony van. Vagy hárman lehettek előttem, de az első pasi sokat faszakodott egy tértivevényes küldeménnyel, így a sor hirtelen megnőtt mögöttem. Egyszer csak megszólít egy néni, olyan anyám korabeli:

- Elnézést, fiatalember, látom, hogy képeslapokat ad fel, feladná az enyéimet is, nekem csak kettő van.

És még mielőtt bármit mondhattam volna, kezembe nyomott két tízest, meg két képeslapot. Én hirtelen megnéztem a tenyerem, nehogy úgy járjak, mint David Palmer a 24 második szériája utolsó részének utolsó percében, de semmi. A néni tényleg csak azt akarta, hogy adjam fel a képeslapjait. S ha már így a kezembe nyomta, ugyan el nem olvastam, de a nevet megnéztem rajta. A lap – természetesen – szlovákul volt megírva. Rodina Mészárosová – így volt aláírva. Lehet, hogy valaki magyar is volt a családban, csak hát… Fasszimilálódunk, fasszimilálódunk, kérem.

*** 

Tegnap volt az utolsó nap, amikor a Szlovák Posta garantáltan vállalta, hogy kézbesíti péntekig a lapokat. Ma már csak első osztályú küldeményt érdemes feladni, már csak az ér oda péntekig. Aztán szerdáig megáll az élet az országban, a hibaelhárítók, a mentő- és erőszakszervezetek ügyeletesein kívül se kép, se hang. S persze az elektronikus médiaipar proletárjainak sincs se karácsony, se szilveszter, mert a népek ilyenkor bámulják a tévét, meg hallgatják a rádiót főzés közben.

Tegnap, mikor tíz képeslapommal sorakoztam a postán, arra gondoltam, hogy egykor – régen – az egyetemi tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyvárosban volt, hogy 40 lapot is feladtam. Akkor még nem volt webkettő, webegy is alig, és az e-cardok még gyerekcipőben jártak. És különben sem lett volna kinek küldeni, hisz a baráti körből alig pár ember jutott nethez. 17-18-án már fel kellett dobni, ha azt akartam, hogy átérjen a zord a határon karácsonyig.