A hírlapíró és a halál

A tévétanács hajszálpontosan kinevezése után egy évvel leváltotta Radim Hreha tévéigazgatót. Szeretett miniszterelnökünk a közlekedési miniszterrel – kéz a kézben, olló az ollóban – átadott egy nyúlfarknyi sztrádaszakaszt, kb. minden fel- és kijáratnál átvágták a szalagot, hadd lássa a nép, hogy dübörgünk. Eközben a parlament elfogadta az önálló Szlovákia egyik legszégyenletesebb törvényét. 

A kedden elfogadott jogszabály értelmében a jövőben úgy is lehet autópályát építeni, hogy az állam a tulajdonviszonyokat utólag rendezi. Eddig ugyanis, ha valahol autópályát szerettek volna építeni, a területet meg kellett venni. És előfordul(hatot)t, hogy a tulajdonos nem elégedett meg valami filléres árral, hanem – urambocsá’ – még rá is tett a piaci árra egy lapáttal. Végül is a föld az övé, akinek kell, vegye meg tőle, akár aranyáron is, vagy ha nem, akkor vigye a nyomvonalát oda, ahova akarja. A sztrádaépítéseken végülis sohasem a kiskerttulajdonosok kaszáltak, hanem azok, akik a nyomvonal előzetese ismeretében felvásárolták az arra fekvő telkeket, de – megváltoztatva a megváltoztatandókat – hasonlót már szülővárosom jelese, Jókai Mór Aranyember című regényében is olvashattunk, nincs új a nap alatt. Igen ám, de az alkotmány által is védett magántulajdonnal szembefeszül az államérdek. Mert Robert Fico kijelentette, 2010-ig autópálya kell, bármi áron, akkor is, ha még az unokáink is a PPP-projektek árát fogják nyögni. Mintha Petőfi Sándor Vasúton című versének a múlt rendszer által kisajátított és agyonidézett sorait hallanám (megint csak mutatis mutandis): „száz vasutat, ezeret” Ha ugyanis a parlament által elfogadott jogszabály hatályba lépne, előfordulhat, hogy a nyájas olvasó arra egy napon buldózerek és autódaruk zajára ébred, melyek éppen bontani kezdik a kerítését. (Ki gondolta volna, hogy még örülni is fogunk neki, hogy Dél-Szlovákiában a sztráda ritka, mint a fehér holló…). Odaépítik a sztrádát az állampolgár hálószobája helyére, aztán, ha a bíróság – ez nem kétséges – a tulajnak ad igazat, akkor majd azt mondják: bocs. De ettől a lehet, hogy egy élet munkájával felhúzott ház nem épül újjá a lebetonozott földdarabon. Viszonylag egyértelmű, hogy az alkotmánybíróság szűrőjén nem fog átmenni e jogi horror, mely a múlt rendszer jogviszonyai közé taszítaná az országot; mint ahogy – nagyon helyesen – azt sem engedte a taláros testület, hogy az állam a csúnya, szőrös mancsát rátegye a nevesítetlen földekre. Bár ebben az országban bármi megtörténhet.

 A héten mennie kellett a közszolgálati Szlovák Televízió igazgatójának, Radim Hrehának. Számára rossz ómennek bizonyult a tizenhármas szám – ő volt ugyanis a toronymagas szellemházban székelő intézmény 13. vezérigazgatója. Egy évig melegítette a bőrfotelt. Kész szerencse, hogy elment, mert e jeles férfiú tervei között egyebek mellett az is szerepelt, hogy a tévé magyar híreinek nyolcperces adásidejét öt percre csökkenti. Végül is, elég a magyaroknak annyi is…, elvégre semmilyen törvény nem mondja ki, hogy öt percet vagy nyolc percet kell-e magyarul sugározni. Ha megnézzük, milyen műsorokat küldenek harcba a magyarországi kereskedelmi tévék 19.20-kor, amikor a fent említett program kezdődik, igazából rendkívül szkeptikusak lehetünk a magyar nyelvű hírek nézettségével kapcsolatban. De az STV 2 sok más rétegműsort is sugároz, olyanokat, amilyeneket e sorok írója csak a műsorújságban látott, mert egyszer sem bírta rávenni magát, hogy megnézze. Miért nem ott keresnek három percet? Szerencsére ez a probléma Hreha távozásával megoldódott. A Szlovák Televízió valamiféle különös képződmény az állatkert és a temető között. Megalakulása óta politikai nyomás alatt áll, de míg a múlt rendszerben ez – sajnos, de természetesen – magától értetődő volt, ’89 után már nem kellett volna, hogy így legyen. Mégis így lett, mert csak a rendszer változott, a reflexek és a beidegződések nem, a parlament (nemcsak a jelenlegi, az előzők is) meg tele van volt tsz elnökkel meg járási párttitkárral, ebben a ciklusban csak annyi a különbség, hogy ezúttal a kormány is. A hatalom érdeke az, hogy a tévé, ha lehet, feltétel nélkül kiszolgálja őt, a konkurens kereskedelmi csatornák érdeke, hogy az STV-nek minél rosszabbul menjen, mert nekik annál jobb. Ebben a helyzetben csak egy erőskezű tévéelnök tudná talpra állítani az intézményt. A tévéelnököt a tévétanács választja, ahova viszont javarészt párthátszéllel kerülnek be a tagok. A kör bezárult. Lehet menni tanácsot kérni a BBC-től, nekik hogyhogy megy, már annyi éve…

A héten napvilágot látott egy kutatás is, mely szerint átlag 4824 koronát fordítunk karácsonyi ajándékok vásárlására. Azaz a minimálbér felénél többet. Persze, az ilyen átlagolósdikkal vigyázni kell, mert ha tíz kukás – akarom mondani: hulladékgazdálkodási menedzser – keres havi tízezret, egy multinacionális vállalat vezető beosztású menedzsere meg nyolcvanezret, akkor ők tizenegyen átlag 16 ezret keresnek, de attól még a kukások zsebében nem lesz ott az a plusz hatezer. A lakosság nagy többsége tart attól, hogy a szeretet ünnepe mérhetetlen anyagi terheket ró rá. Főként a kelet-szlovákiai, alacsony végzettségű kisnyugdíjas (a szerkezetben összevontuk a kutatás szerint legelőnytelenebb helyzetben levő csoportokat), aki csak álmodik arról, hogy 4824 koronát költsön karácsonyi ajándékokra. Igaz is, önök bevásároltak már?

Hétfőn felhívott egy magyarországi kolléga. Az egyik országos televízió győri tudósítója, aki szlovákiai illetékességgel is bír. A Pátria rádió igazgatójának  telefonszáma kellett neki.
(Ugyebár, ott most áll a bál, el akarják tőlük venni a középhullámot, amitől behalna  a rádió. Bár az egész nem ennyire tiszta sor, de most a Pátria-kérdésbe nem akarunk belebonyolódni.)
Miután megmondtam neki a számot, megkérdezte: Hogy vagy? Na ez az, amit kurvára utálok. De mégsem akartam neki azt mondani: Tudom, hogy nem érdekel, hogy hogy vagyok, csak úgy kérdezted, mert félév nembeszélés - azaz neked egyéb telefonszám-nemkellés - után furcsa volna úgy lerakni, hogy: Kösz, szia!, pedig nem. A Hogy vagy? egy irritáló panelkérdés. Az emberek nem is várnak választ rá. Annyira nem érdekli őket, mit fogsz válaszolni erre a kérdésre, ott a nyelvükön a panelválasz. Ha azt mondanád, hogy "Sajnos, meghalt az anyám!", arra is azt vágnák rá, hogy "Hát ez nagyszerű!"

Az angolban a How are you? ugyebár egy jó ideje már köszönésnek minősül. A kezdő turistát hülyének is nézik az anyanyelvi beszélők, ha elkezdi fejtegetni, hogy ténylegesen hogy van. Így kéne tenni a magyarban is.

Puha József, a Randevú örökifjú műsorvezetője gyakorta választja jegyzettémájául a buszsofőrök bunkóságát. Nekem eddig szerencsém volt a buszsofőrökkel, talán mert sok helyre autóval járok, ill. távolsági buszokkal közlekedem, ahol lehet, hogy egy fokkal intelligensebbek a sofőrök, mint a faluzó járatokon (persze, ez utóbbit csak úgy gondolom, és nem alapozom semmilyen empirikus vizsgálatra).

Vasárnap viszont úgy alakult, hogy racionális megfontolásból Perbetéről Pozsonyba tömegközlekedéssel utaztam. Perbetéről busszal Hetényre, onnan vonattal Érsekújvárba, s onnan Pozsonyba. Hetényen 2 perc volt az átszállásra. Viszont a perbetei busz késett. Mi lesz, ha nem jön, és én itt ragadok? – gondoltam, miközben feszülten járkáltam fel-alá a buszmegálló előtt. 8.42 helyett 8.45-kor jött a járat, ami nem veszélyes, de az én esetemben… Felszálltam, vettem jegyet, leültem. Vagy tízen lehettünk, nem egy frekventált járat ebben az időpontban. A busz lassan vánszorgott, percenként az órámat bámultam. Hetényen két helyen állt meg, a faluba bevezető bekötőúton, és az állomáson.

A bekötőúti megállónál egy felszálló volt. De a busz nem indult tovább. Az órámat bámultam, mikor felpillantottam, láttam, hogy a sofőr engem néz. Ott nem Hetényig volt a jegy? – szólt hátra. Meglepődtem. Oké, hogy négy napja nem borotválkoztam már, de csak a rajtam levő túrabakancs ára a minimálbért közelíti, faszom, úgy nézek ki, mint aki így akar a buszon lógni?

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy indíts má’, köcsög, mer elkésem a vonatot, nem érek be Pozsonyba, és nem lesz újság, mert én vagyok az ügyeletes.

- Az állomásra megyek – mondtam én

- Azt köllött vóna ám mondanni, mer az má más tarifa – mondta a sofőr.

Erre elindultam felé. Nem azért, hogy fejberúgjam, hanem hogy vegyek jegyet.

- Mosmá hagyja – mondta a sofőr.

Enyhén ciki volt a szitu. A vonatot végül is elértem, újság is lett, csak azt nem értem, honnan kellett volna nekem tudnom azt a többletinformációt, amelyre a fölényes, pökhendi buszsofőr minden utastársam előtt, kioktató módon hívta fel a figyelmemet.

Ha az újvári SAD illetékesi közül valaki olvassa ezt a blogot – nem hinném –, gondolkozzon el rajta.

Változás állt be az ellenzék működésében a héten. Változtatna a nyelvtörvényen a kulturális tárca. Változnak az élelmiszerárak. Változtatna az art-rock együttesek felállásán a rendőrség. Változás, csupa változás. Néha kell.

Pozitív imidzskampányba kezdett a belügyi tárca. Tekintve, hogy az utóbbi időben a rendőri szervek sorozatos balfogásai alaposan megtépázták a mundér voltaképpen sohasem túl magas tekintélyét, úgy döntöttek, nyitnak az egyes szubkultúrák felé, felajánlva együttműködésüket. Az egyik túlbuzgó rendőr egyenesen odáig ment a lojalitásban, hogy egy nyitrai koncerten saját puskatusát helyezte a fuvolás szájába, hogy próbáljon meg abból is valamilyen hangot kicsalogatni, hátha az feldobja az összhangzatot. A szerencsétlen flótásnak a durva eszköz felrepesztette a száját. Nem baj, másodszorra már biztos jobban fog sikerülni.

Tegnap ugyanezen az oldalon – a szintén Nyitrán élő – Molnár kolléga vont párhuzamot az ország vezetői és a rendőri vezetés között, arra jutva, hogy az alkalmatlan kormány csak alkalmatlan rendőri vezetést tud kitermelni. Ján Štark a Komáromi Járási Rendőrkapitányságot egész jól elvezette, vagy legalábbis botrányoktól mentesen. Komáromban nem voltak „nagy ügyek“, nem feszültek látványosan egymásnak szervezett bűnözői csoportok érdekei, viszonylag ritkák voltak az autótüzek és nem masíroztak neonáci menetoszlopok a négysávos utat háromsávosra zárva, azt kiabálva: Miénk az utca! Ugyanez a „szlovák városok anyjáról“ már nem mondható el. Lehet, hogy a kerület már túl nagy falat volt Štarknak? Lehet, hogy a nyitrai helyzet (szemlélet)vált(ozá)sért kiált?

Daniel Lipšic igazságügy-miniszterként igyekezett erélyesnek mutatkozni. Úgy látszik, ellenzéki szerepkörben erélyessége – e sorok írója számára nem bizonyosan nyilvánvaló okokból, de egészen nyilvánvaló módon – izgágaságba ment át. Legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet a „heves ifjú“, hogy bejelentette: a Kereszténydemokrata Mozgalom csak a Szlovák Keresztény és Demokratikus Unióval fog egyeztetni a közös ellenzéki köztársaságielnök-jelölt személyéről, az MKP-val nem. Valószínűleg nem a politikai erők nevébe – bizonyos szempontból a szavazatszerzés érdekében – beemelt „keresztény“ főnév mentén bekövetkező ideológia azonosulás volt az, ami e súlyos szavak kimondására ösztönözte az egy időben (rendkívül előnytelen) szakállviselettel is próbálkozó fiatal politikust. Egyre inkább úgy tűnik, a KDH berkeiben is előszeretettel játszanak a magyar kártyával, valószínűleg Ján Slota nemzeti párti szavazóinak egy részére ácsingózva, mert a nacionalizmus a szlovák klérustól nem áll annyira távol, mint azt elvárhatnánk, tisztelet a csekély számú kivételnek. Azonban Slota szavazóbázisa – ha éppen egy, és nem három-négy nemzeti párt van – megingathatatlanul stabilnak mondható, hiába gondolja úgy Vladimír Palko, hogy nemzeti berkekben teremhet babér a KDH-nak is, ahogy a bukott doktriner megfogalmazta politikai vízióját. Nem terem, hacsak Pavol Hrušovský, esetleg František Mikloško nem fog nyílt színen vizelni, vagy trágár kifejezéseket használni, amint előbukkan egy mikrofon. Mert Slota szavazóit csak Slota módszereivel lehet megszerezni. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy éppen a mérsékelt, normális, tisztes, vidéki, templomjáró szavazók – azaz a fő szavazóbázis – fognak tőlük elfordulni, oszt' akkor majd jól megnézhetik magukat. Még szerencse, hogy Lipšic nyilatkozatát saját alelnöke és az SDKÚ prominense is elutasította. Azaz vélhetően hárompárti egyeztetés lesz az elnökjelölt személyéről. Ettől valószínűleg e két párt nem fogja jobban szeretni a magyarokat annál, mint ahogy eddig szerette, de csitulj, te szív, mert ez elsősorban észkérdés. Naivan szeretném hinni, hogy a politikai döntésekben inkább ez utóbbi dominál, de látva a Fico-kormány másfél éve tartó, zsigerekre ható, a racionalitást gyakran mellőző indulatpolitizálását, s a témátlan, reakciókényszerben szenvedő ellenzék hasonlatos válaszlépéseit, ezt legfeljebb az óvodai nagycsoportban lehet komolyan gondolni.

Változtatna a nyelvtörvényen a kulturális tárca. Helyes, hisz az eredeti verziót még 1995-ben fogadta el Vladimír Mečiar harmadik kormánya, épp a napokban 12 éves az első SNS-kormánytagság szellemi gyermeke, felső tagozatos már, ideje, hogy korához méltóan viselkedjen. A jelenlegi – kisebbségbarátnak éppen nem mondható – nyelvtörvény mutánsa szlovákból vizsgáztatná a hivatalnokokat. A közszolgálati sajtóban is csak nyelvvizsga után kaphatna állást újságíró. A leghumorosabbnak viszont azt a részt találta e sorok írója, mely szerint az iskolásoknak nyelvművelő előadásokon kellene részt venni. Előbb talán az iskolákban kellene őket tisztességesen megtanítani a szlovák nyelvre, arra a törvény által oly bőszen követelt irodalmira. S itt nem csak a magyar nebulókra gondolok. Nem is beszélve arról, hogy a irodalmi nyelvhasználat erőltetése a regionális köznyelvi változatokkal szemben már korántsem mondható modernnek. Nekünk már azt tanították az egyetemen, hogy a tájszólásban beszélő diákot nem szabad cseszegetni. Kíváncsi vagyok, hogy szerezne érvényt Maďarič kultuszminiszter a törvénynek mondjuk az Erdőháton vagy Északkelet-Szlovákiában. Merthogy ott nem az irodalmi nyelvet beszélik, az holtbiztos. Majd küldenek oda Pozsonyból irodalmi nyelven beszélő hivatalnokokat?

Változnak az élelmiszerárak is. A változás ilyen esetekben a legritkábban jelent csökkenést. Árkorrekció. Az átkosban így harangozta be a Magyar Televízió bemondója az áremeléseket. Az üzletláncok szerint a világpiaci tendenciák, Robert Fico szerint viszont elsősorban a gonosz multinacionális üzletláncok kegyetlen profithajszája emeli az égbe a mindennapi betevő árát. Remélem – a piaci működés szabályait megcáfolva – miniszterelnökünk felelősen be fog avatkozni, és móresre tanítja a gonosz üzletláncokat. Azok meg majd szétszedik könnyűszerkezetes épületeiket, és felállítják másutt. Ott, ahol kedvezőbb a vállalkozói környezet, ahogy ők mondják. Mert Szlovákiában egyre kevésbé az.

Minimum aggályosnak tartom Juhász Dósa János „Újkori rabszolgaság” című jegyzetét, mely az Új Szó november 6-ai számában jelent meg. Az írásban a szerző azt mondja el, hogy megírt egy szakdolgozatot egy gazdag végzős fiatalember helyett, aki képtelen volt erre, vagy csak lusta.  

(S itt most nyissunk egy zárójelet. Létezik az úgynevezett publikációs kényszer. Sok újságírónak konkrétan benne van a munkaszerződésében, hogy hetente/havonta ennyi és ennyi kommentárt/jegyzetet/tárcát kell írnia egyéb elfoglaltságai mellett, netán blogot vezetnie az on-line változatban, vagy a print verzió nélküli médiumoknál magán a hírportálon. Ez standardnak mondható hírlapírói berkekben. Nincs is ezzel semmi baj, ma már nem a boldog békeidők Budapestjén élünk, ahol egymásba értek a szerkesztőségek és az irodalmi kávéházak. Nincsenek kávéházi asztaloknál, egy pohár víz mellett, a pincértől kölcsönkért cerkával szédelgő beszélyírók, akik mindent elkövetnek, hogy a délutáni leadási határidőre kiizzadjanak magukból egy átferblizett, átivott éjszaka után egy tárcát, amiért majd kapnak pár koronát, azonnal. Ma már írói szakszervezetek vannak, melyek akár sztrájkolhatnak is, ha úgy tartja kedvük, megfingatva Hollywoodot /ami egyébként számomra nagyon szimpatikus dolog, de ez most nem tárgya ennek a bejegyzésnek/. Így előfordulhat, hogy eljön az a bizonyos nap, amikor a belpolitikai/kulturális/sport vagy akármilyen rovat egy munkatársának „jegyzetnapja” van. Ilyenkor az adott munkatárs leül a billentyűzethez, és megír egy jegyzetet. Ha pedig nincs ötlete, akkor kitalál valamit. Amit aztán az olvasók általában valós történetként olvasnak, vulgo: elhisznek. Tőlem is számtalanszor kérdezték rokonok, barátok, hogy ez meg ez mikor történt velem, és mi lett a folytatása. Ilyenkor elnyomok egy mosolyt, és elmondom, hogy ezt csak kitaláltam, bazmeg. Éppen nem volt ötletem. Mert ugye, a hírek kérlelhetetlenül tényszerű világától eltérően a jegyzetnek nevezett publicisztikai műfajjal szemben nem fogalmazódik meg elvárásként a valós alap. Sutba a referencialitással! Ez az egyik csapásirány. Lehet, hogy a szerző csak publikációs kényszerből írta meg ezt a jegyzetet, kellett neki a zsé, és éppen nem volt más ötlete. Írhatott volna mondjuk a fagyálló vagy az olaj cseréjének szükségszerűségéről, és arról, hogy ezt jobb otthon elvégezni, mert a szervizekben átvágják a hozzá nem értő autótulajdonost, mint szart a palánkon, de nem ezt a témát választotta. 

A másik – ó, már látom, hogy ez a zárójel hosszabb lesz, mint az egész bejegyzés, amit írni akartam e jegyzet kapcsán – csapásirány pedig, hogy senki se várhatja el az interpretátortól, az olvasótól – függetlenül attól, hogy az professzionális olvasó-e, vagy sem –, hogy elhiggye azt a szerzői fikciót, hogy „igaz történetet” olvas. Tehát amikor a különböző kereskedelmi tévék szívbemarkoló „igaz történeteket” mutatnak be a fő műsoridő utáni sávban rákbeteg édesanyákról, amin a nagymamák könnyeznek, a háttérben látni kell az amerikai írószakszervezeti tagot, aki most vélhetően szignálta a Pencil down! petíciót. Egyrészt. Másrészt engedtessék meg az olvasónak, hogy egy adott szöveg mögött ne keresse a „valós alapot”, „valóságmagot” /Ó, Fábry Zoltán, tán forognál stószi sírodban, ha ezt olvasnád!/), hanem egyszerűen szövegként tekintsen rá, mely vagy tetszik neki, vagy nem. 

Szóval, amit most el fogunk mondani a Juhász Dósa János szerzői funkcióhoz rendelt szövegről, éppen arra az esetre vonatkozik, mikor az olvasó elhiszi, hogy van Juhász Dósa János nevű ember, és amit leírt, az vele történt meg, és úgy igaz, ahogy oda van írva. Az „Újkori rabszolgaság” című jegyzet naiv olvasata következik.) 

Szóval, Juhász Dósa János az írásból következően nem lehet buta ember, ha képes összehozni egy szakdolgozatot. Csak az írott sajtóban teremhet számára babér, mert raccsol. Budapesten tanult, de nem tudni, hogy szerzett-e diplomát. Én nem kérdeztem tőle, egy régiójabeli munkatársunk viszont azt állította, hogy nem. Ezt az infót egy másik, nem a gömöri régióban élő forrás is megerősítette, aki egy időben volt vele Budapesten. Hónapok óta munkanélküli – írja a jegyzetben. 

Amikor először olvastam az írást, némi keserű ízt éreztem a számban. „Sokszor húsz telefonhívás sem elég ahhoz, hogy a tiszteletdíjamat kifizessék. Ha egyáltalán kifizetik. A telefonszámla pedig anyámra marad” – írja a jegyzet végén (Enyhe Bellick-áthallás a Prison Breakből:-). Ez meglehetősen megalázó érzés. Egyetemista korában e sorok írójának sem fizetett ki fél éven keresztül kb. 11 ezer korona honoráriumot a Kalligram Kiadó. Akkoriban még Hizsnyai Zoli volt a főszerkesztő, persze, ő nem tehetett semmit. Szigeti László kiadóigazgató meg mindig lepattintott, sokszor csak a titkárnőjéig jutottam. Pedig akkoriban már nem Mečiar-kormány volt, amikor a kisebbségi kultúra el volt nyomva, hanem Dzurinda, így a nevezett intézményhez dőlt a lé. Nem jöttek meg a pénzek – pampogta a titkárnő. De amikor megkérdeztem tőle, hogy: És maga kapott fizetést?, akkor erre nem tudott mit mondani, csak hápogott. Pedig 11 000 korona, az még most is jóval több, mint a minimálbér, akkoriban pedig egy egyetemista számára hatalmas pénz volt. Csokonai a mai napig aktuális, az is bolond, aki a szlovákiai magyar kulturális-irodalmi intézményrendszarben bármivel próbálkozik, mert a honoráriumok, ha egyáltalán kifizetik azokat, megalázóan alacsonyak. Nemhogy megélni nem lehetne belőlük, ha esetleg bármilyen naiv fiatalember még ilyesmiben reménykedne, de még mellékjövedelemként sem érnek szart se. Mert egy komoly tanulmány megírására mérhetetlen szellemi energiát kell fordítani, s nagyon alapos előkészületet igényel. Ehhez képest a bevételi oldal rendkívül satnyán alakul. Az is hatalmas késéssel. Általánosságban elmondható, hogy az év végén már nem érdemes kéziratot adni semelyik irodalmi lapnak, mert olyankorra elfogynak a „pénzek” (ez egy szlovákiai magyarizmus a támogatások megnevezésére), és a következő adag támogatás csak a következő tavasszal érkezik, így a szerző hoppon marad. Ha tehát valaki irodalmi babérokra tör, vezessen blogot, és onnan legalább tudja, hogy tuti senkitől nem fog fizetést kapni, következésképpen frusztrált se lesz, és nem kerül megalázó helyzetbe a saját pénze utáni kuncsorgás miatt; vagy válasszon magyarországi irodalmi lapot, de ott is csak a nagyobbakat, ahová viszont eleinte nem árt egy patrónus. (A korrekt tájékoztatás végett el kell mondanom, hogy az ominózus eset után a Kalligramnak nem adtam további kéziratokat, hanem a Szőrös Kőhöz nyergeltem át. Balázs F. Attila mindig korrektül, határidőre fizetett. Aztán ez a korszak is lezárult, amit fentebb leírtam, csak „emlény”, már rég nem foglalkozom irodalommal.) Szóval Juhász Dósa – aki az Attila bácsis időkben a Vasárnap szerkesztője volt, majd Cs. Liszka Györgyi lapátra tette – is megszívta a honoráriumos nagyfaszt, pedig naiv fiatalembernek már egyáltalán nem mondható. Aki valaha is benne volt ebben a brancsban, az tudja, hogy hogy fizetik ki a honorokat Szlovákiában (a szlovák intézmények rendese/bbe/n fizetnek, de ez most nem tárgya ennek az írásnak), és mennyit. Ez persze egyáltalán nem normális állapot, és elég baj, hogy így van, de attól még így van. Már Koncsol László is panaszkodott erre a nyolcvanas években…, ma pedig 2007-et írunk. Nincs új a nap alatt.  

Mivel JDJ szellemi embernek tartja magát, s mivel hónapok óta nem volt munkája, és nem akart elmenni mondjuk a Hornbachba polcfeltöltőnek 80 koronás órabérért, úgy döntött, megír egy szakdolgozatot. „…, s egyre nehezebben tudtam előteremteni a pénzt a pozsonyi albérletre, így habozás nélkül igent mondtam. Tettem úgy, hogy a szakdolgozat témája nem is állt közel se a szakmámhoz, se az érdeklődési körömhöz.” Egyszer az indexen interjút olvastam egy pornószínésznővel. A „filmcsillag” azt nyilatkozta, hogy az első forgatás „nem volt könnyű, de a kislányomra gondoltam közben.” Ehhez a szerző kommentatív elemként annyit fűzött hozzá, hogy el lehet ám menni takarítani is. Ezt a dolgot lehet méltósággal is csinálni – mármint a szakdolgozat-bérírást. JDJ igyekszik mentegetni a szituációt, nehéz szociális helyzetére hivatkozva, rabszolgaként minősítve magát. Ez a jegyzet egyik lehetséges olvasata. Tényleg szar lehet, ha egy többre hivatott embernek nincs munkája és nincs pénze. (Bár itt mindig ott van az a fucktor is, hogy ha valaki többre hivatott, akkor miért van éppen abban a pozícióban/társadalmi helyzetben, amelyben éppen van. Nem lehet, hogy éppen annyira hivatott?)  

Az írást T. is elolvasta. Ő valamivel fiatalabb nálam. Még soha nem kellett kuncsorognia a saját pénzéért. Eddig csak non profit kiadványokban publikált, lelkesedésből. Tudta, hogy nem fog érte pénzt kapni, de a kiadványok, folyóiratok céljaival való magas fokú azonosulás miatt ezen könnyedén átlibbent, illetve egyéb okokból kifolyólag erre nem is volt rászorulva. Így ő tudta a nálam az utolsó öt sor miatt jelentkező keserű szájíz nélkül is olvasni a cikket. Ő nem találta annyira megrázónak, nem érzett benne annyi megalázottságot, amennyi az én naiv olvasatomban átjött. Azt mondta, hogy ő inkább a nem fizető munka- és megbízásadók felé tett fricskát érezte ki belőle. És könnyen lehet, hogy neki van igaza. JDJ zseniális marketingszakember!!! 

Magam is ismertem/ismerek két bérszakdolgozat-írót. A bérszakdolgozat-írás a Btk. szerint nem bűncselekmény, legfeljebb az, ha az érte kapott pénzt nem adózzák meg. Csak az egyetem büntetheti meg a bérszakdolgoztató diákot. Ez azonban szinte lehetetlen, ui. sose derül ki. Ha valaki könnyen mag akar úszni egy szakdolgozatot (netán kandidátusi értekezést – ne röhögj, nem viccelek!), több dolgot is tehet.

a, Beszerez egy régebbit, amit máshol írtak. Ha a téma nem olyan, hogy csak pár szakértője van, hanem kellően általános; a dolgozat nem volt publikálva; nem volt tanármigráció a két felsőoktatási intézmény között, az opponensek szintjén sem, akkor a dolog működhet. A forrás lehet az eredeti diplomamunka írója, vagy az egyetemi könyvtárban dolgozó ismerős, mert ugye a bekötött szakdolgozati példányok az egyetemi vagy kari/tszk.-i könyvtárakba vándorolnak, s aztán ott porosodnak bezúzatásukig. Miért ne járjon valaki jól vele, nem igaz? Vagy ha tanárok vagyunk, ellophatjuk egy diákunkét is, ha észreveszik és kidobnak onnan, még mindig lehetünk könyvtárvezetők egy másik egyetemen…

b, Az internetről letölt egyet, vagy többet, és összeollózza azokat. Régebben, egy rövid ideig, amikor a net már kellően tele volt, de plágiumkeresők még nem voltak, ez működhetett. Szerintem olyan 3-5 évig. De mikor anno egy doktoranduszkonferencián összefutottam egy szülővárosomból való közgázos haverral, aki akkoriban a BKE-en PhD-zett, elmondta, hogy szabadidejében írt egy haverjával egy progit, ami egyidejűleg keresett a Hotboton, az Altavistán, az Altavizslán és a Google-n. A kolléga lemezen is bekérte a hallgatói szemináriumi dolgozatait, éjszakára berakta egy nagy közös adatbázisba, majd gonosz mosollyal az arcán elindította a térdén hegesztett kváziholisztikus keresőt, becsukta az irodája ajtaját, és mikor reggel bement, a gép kidobta neki, hogy mi az, ami megjelöletlenül az internetről érkezett. Erről aztán elbeszélgetett a pironkodó hallgatókkal. Ma már a sztaki.hu-n is van egy, ennél gondolom, sokkal profibb internetes plágiumkereső szoftver, meg még sok más hasonló termék is van a piacon, és a legtöbb egyetem vagy főiskola elektronikus formában is kéri a szakdogákat. Nem azért, mert a témavezető tini fia a nyakába akarja aggatni a cd-ket a szombati diszkóban, hanem mert ezeket bizony átfuttatják a gonosz plágiumkeresővel, így a downloadoló diák nagyon könnyen megszívhatja, és úgy kell neki, megérdemli. Szóval aki nem akar magának felesleges kellemetlenséget, az nem választja ezt a megoldást, mert ilyesmiért akár ki is zárhatják az egyetemről.

c, Itt jön JDJ! Írat egyet magának. A lebukás veszélye – ha a szerző nem az a, vagy a b, pontokban leírtaknak megfelelően szerzi be a szakdolgozatot, hanem valóban maga produkálja – minimális. Ha a megrendelő meg tud egyezni a szakdolgozatot íróval, még az is összejöhet, hogy részletenként kapja meg a dolgozatot, így még konzultálni is tud róla a témavezetőjével. A problémát csak a meg nem adózott jövedelem okozhatja, tehát a legrosszabb esetben Al Caponeként végezhetik, a sciencia sacrán tett csúfságot viszont nem szankcionálja Jusztícia kedves.  

Én is ismertem/ismerek két embert, aki ilyesmivel foglalkozik. Egy egyik egy másik tanszék doktorandusza volt a magyarországi nagyvárosban, ahol egykor magam is koptattam az univerzitas padjait. 60-80 ezerért írt egy diplomamunkát, ami kicsivel több volt, mint egy havi PhD-ösztöndíj akkoriban. Egy szezonban hármat vállalt. Azt mondta, nem a pénzért, hanem a szórakozás, a tudományos kihívás miatt csinálta. Végül is mindegy, hogy miért. Azóta a kolléga már nem foglalkozik irodalommal, a versenyszférába távozott, nem tudom, hogy folytat-e még ilyen üzelmeket, szerintem nincs rászorulva. Hacsak nem a tudományos kihívás végett:))

A másik egy közgazdász anyuka. Egy éve van otthon a gyerekkel, még van két éve, és az eltompulást megelőzendő megírt egy diplomamunkát egy könyvelőirodai idősebb, családos, a munka mellett levelezőn tanuló kolléganőjének. Mindketten jól jártak. Az előbb említett cimbi nem verte nagydobra – ami egyébként egy csúnya perverzió, nem? – a dolgot, de páran tudtuk a környezetében. Nem magyarázta nehéz szociális helyzetével, mert egy ötödéves angolszakos lánnyal járt, akinek a szülei vettek egy lakást, így nem kellett albérletre vagyonokat kidobnia, és egyáltalán nem volt nehéz szociális helyzetben. A pénzért csinálta. Mert szerette a pénz. Ki nem? És nem szégyenkezett, pironkodott miatta, mint JDJ, csak a nagydob maradt el.

Az anyuka pedig kifejezetten büszke rá, és a vele együtt kocsizó anyukáknak is elmondja, hogy a household management mellett még egy diplomamunkát is megírt egy könyvelési problémáról, és kapott érte annyit, mint háromhavi anyasági. Lehet, hogy a büszkeség mondatja vele, lehet, hogy új kuncsaftokat keres közeli környezetében.  

Hát ez az, bazmeg! Ez senkinek nem esett le? Juhász Dósa János egy zseniális marketingszakember, nem pedig egy tengődő tollnok! Az Új Szóban kb. 1/8 oldal terjedelmű hirdetést adott fel, melyért nem hogy nem ő fog fizetni 20 ezer koronát, hanem még honoráriumot is kap, és a hirdetése 24 000x 3 vagy 4 emberhez ér el. Tehát olyan 80 ezer emberrel tudatja ingyen és bérmentve, hogy ha esetleg szakdolgozat kell, nem baj, ha nem áll közel „se a szakmámhoz, se az érdeklődési körömhöz”, határidőre leszállítom, ha jól és pontosan megfizetsz érte. Bár a lapot egyetemisták nemigen olvassák, mert a szlovákiai magyar egyetemi hallgatók jellemzően semmit, ill. semmilyen sajtóterméket nem olvasnak, a szülők, azok igen. Így majd ha egy dunaszerdahelyi olajos vagy egy bajcsi fóliás ötödéves csemetéje a kínok kínját állva fogja rágni a tollszárat a családi hacienda harmadik emeletén, Ecóval téve fel a kérdést, hogy Hogyan írjunk szakdolgozatot?, belibben az aggódó atya vagy a gondos anya, és azt mondja: Ne aggódjál, gyermekem, felhívom az Új Szót, a november 6-i számban írt valami Dózsa arról, hogy ő csinál ilyet, csak megadják a számát…  

És én még majdnem beszoptam a keserédes maszlagot. Gratulálok, János!

Ki ölne meg egy fizikust? És itt most nem arra gondolok, hogy melyik diák ölné meg a fizikatanárát, mert ilyenből kétségkívül sok van. Ki ölne meg egy, az akadémia kutatócsoportjában ténykedő fizikust. És ha igen, miért? Erre, és még sok minden másra keresi a választ Jan Klíma: Halál és költészet című krimije. Címéből és profilunkból adódóan foglalkoznunk kell vele.

A könyv eredeti címe: A halál szereti a költészetet, és 1966-ban jelent meg a Československý spisovaťelnél Prágában, a magyar változatot a pozsonyi Madách adta ki, 1969-ben, Czagány Iván fordításában. A könyv a szocialista Csehszlovákiában 17 csehszlovák koronába került, s láss csodát – habent sua fata libelli – én a napokban egy antikváriumban 20 jó szlovák koronáért jutottam hozzá.

Michal Pavlíček, a Tudomány és Kultúra Világa című lap munkatársa riportot akar írni a fizikusokról. S hogy e különös – éppen az Csehszlovák Tudományos Akadémia podlesíi kastélyában szimpóziumra készülő, az újságírók szagát se bíró – nép ne vesse ki őt, orientalistának adja ki magát. Az is bölcsész, azt is utálják, de talán nem annyira, mert mégis akadémikus. Doktor Pavlíček odaérkeztének másnapján halva találják – na nem Bárczi Benőt, hanem – Vladimír Lamač akadémikust. Kiugrott vagy kiesett az ablakon, esetleg kidobták. A kastélyban a gondnok volt, az álorientalista újságíró, meg hat fizikus. Ki s miért killálta le a mezonok tudorát? Ennek ered nyomába a hírlapíró és – az egzakt tudományok képviselőjeként – egy matematikus kollégája, szimultán egy rendőr századossal.

Több lehetséges megoldás is felmerül. Ugye – azzal nem követek el papjancsiságot, ha elmondom –, az öngyilkosságot kizárhatjuk, mert egy fifikás öngyilkosságról nem írnak krimit, mert az ki a szart érdekel. A krimi egyetlen méltó témája ugyanis – éppen irreverzibilitása folytán – a gyilkosság. Visszacsinálni nem lehet, és elő sem kerülhet a cucc, mint a lopásokról, rablásokról szóló krimikben (amelyek egyébként lehetnek nagyon jók, mint pl. a Thomas Crown-ügy). Kiderül, hogy a kastély ajtaja nem volt zárva, ahogy azt eredetileg gondolták, így a kör némileg kitágul. A kollégákon kívül másokat is vizsgálnak. De vajon fajulhat egy kutatócsoporton belüli ellentét odáig, hogy… Hisz olvasóim között bizonyára sok olyan van, aki nem kedveli maradéktalanul valamennyi kollégáját, mégsem dobja ki őket a munkahely ablakából. A megoldáshoz az út egy újságcikken keresztül vezet. Lamač akadémikus egy amerikai lapnak adott interjút. Az abban elhangzottak fogják aztán végül nyomra vezetni a nyomozókat, de addig sok víz lefolyik a Moldván.

Ha valaki netán véletlenül rábukkanna egy antikváriumban, érdemes megvenni. Jó fogású kis könyvecske, nagyon okosan van megírva, és szinte az utolsó fejezetig nem lehet sejteni, ki tette…

A TA3 szinte minden hírblokkban tökig adagolja a külpolitikai témákat. Ezek szerint idehaza nem történt semmi. Miközben ezt a bejegyzést írom, a háttérben halkan megy, de tele van Pakisztánnal. Megint hírínség volna? Talán csak ez a hétvége bágyadt bele a temetői csendbe.

A következő nehéz időszak az a karácsony környéke lesz. Szabadságolnak a politikusok és a sajtóosztályok. Előtte, alatta, és utána gyakorlatilag vízkeresztig jönnek a különböző áltémák. Hideg van/meleg van az évszakhoz képest, hogyan karácsonyoznak/szilvesztereznek a politikusok, szívbemarkoló tudósítások az árvagyerekek karácsonyáról, hajléktalanszállókról. Talán még tisztességesebb út év végi összefoglalókkal kihúzni a jelzett periódust. Ilyenkor az emberek otthon ülnek begubózva, ha nem muszáj, még a boltba se mennek ki, így csökken az eladott példányszám is. Szívás.

Ferike mozgékony, három-négyévesforma kisfiú. Anyukájával, nagymamájával és nagypapájával látogatott ki a temetőbe. Ferike mit sem tud a holtak furcsa világáról. Önfeledten szaladgál, körbe-körbe egy sír körül.

- Ferike, gyere ide! – mondja neki anyukája, de Ferike nem megy.

- Ferike, ne szaladozz (sic!)! – mondja az anyuka, de Ferike szaladozik tovább, felrúgva a nagymama retiküljét.

- Ferike, ne futkoss, mert kinyúl a bácsi, és elkapja a lábadat! – mondja az anyuka, és asszem, Ferike összeszarja magát…

Azt hiszem, sikeresen megalapozták a világképét.