Átmentem én is a schengeni határon. Leczo kolléga írta az Új Szóban, hogy először oda kellett figyelnie, hogy ne lassítson a határon. Azértse! Én is így voltam. Mivel nem volt előttem senki, negyvennel száguldottam át a sorompók helyén. (A hídon sebességkorlátozás van.) Visszafelé azonban sajnos, lassítanom kellett, mert egy piros favoritos öreg bácsi nem hitte el, hogy nincs határ, és lelassított vagy tízre. Na jó, azért én is lestem, hogy nem ugrik-e elő valahonnan egy finánc, de tudtam, hogy nem ugorhat. Ezzel együtt olyan furcsa volt.
Ugyanakkor megjelentek a szkeptikusok is, akik azt mondták, hogy lám, itt ez a Seggem, vagy mi, és Komáromban a Kertész utca végéig nyomja vissza a kocsisort a híd túloldalán levő közlekedési lámpa. Ezeknek a fanyalgóknak üzenem, hogy a nyolcvanas évek elején olykor-olykor a kamionsor ért nem a Kertész utcáig, hanem a Vág-hídig. A személygépkocsisor csak azért nem, mert nem lehetett átmenni, csak évente kétszer. Ez a különbség.
***
Mark Ravenhill darabja jut eszembe. A Shopping and Fucking. Má’ úgy értve, hogy mások shoppingolnak, én meg fucking rája. Vajon akarta-e Jézus, hogy az emberek embermagasságúra pakolt bevásárlókocsik mögött őrjöngve kapjanak szívinfarktust?
Ugyancsak röhejes, hogy a lapok karácsonyi meg karácsony utáni depresszióról elmélkednek. Az ember állat.
***
Vannak furcsa csengőhangok. És vannak buta emberek, akik a kórházakban, koncerttermekben, színházakban, templomokban nem halkítják le a tellájukat. A csúcs az egyik ismert komáromi vállalkozó, aki az Álom c. Shakespeare: Szentivánéji álom adaptáció Jókai színházbeli premierjén meg fel is vette a telefont. Advent negyedik vasárnapján a templomban egy kiscsajnak megszólalt a tellája. Egy hívásod van, drágaságom, ezt hörögte egy férfihang. Ő gyorsan kirohant. Erről jutott eszembe egy vidám történet, mely velem esett meg. Mivel olvasóim egy bizonyos köre számára a történet könnyen azonosítható lenne, ezért a konkrétumokat mellőzöm a leírásból. Szóval…
Egy nem nyugat-szlovákiai nagyvárosban történt. Egy történelmi évfordulón. A megemlékezés előtti estén többen italoztunk egy kocsmában, és ott mutatta Péter (nevezzük így), hogy milyen csengőhangja van. Na ki a faszom ez már megint?! – mondta a telefonba egy frusztrált férfihang, a faszom szót [fasszom]-ként ejtve, rendkívül mívesen artikulálva. Hatalmasat röhögtünk, s aztán egész este ez volt a sláger, egyfolytában csörgettük, ittunk, és röhögtünk.
A megemlékezésre másnap került sor. A település történelmi székesegyházának közepén kaptunk helyet. Tele volt a templom. A prédikáció alatt síri csend volt, a Magyarországról meghívott főcelebráns főpap a prédikációban a történelmi sérelmekről, és azok megbocsátásáról, a békés egymás mellett élésről, meg ilyesmiről beszélt. A nép szájtátva hallgatta. Egyszer csak mit hallok? Na ki a [fasszom] ez mér megint?! Döbbent csend, mindenki felénk bámul. Na ki a [fasszom] ez mér megint?! – hallom még egyszer. Ekkorra már Péter (nevezzük így) is feleszmélt, de mire a kabát alatt sikerült benyúlni a nadrágzsebébe, a karcos férfihang harmadszor is megkérdezte: Na ki a [fasszom] ez mér megint?!
Happy end nincs, a tele templomot nem lehetett elhagyni, az emberek bámultak, ujjal mutogattak és rosszalló megjegyzéseket tettek.
