Egykori óvodámban a karbantartó volt a Mikulás. Bár botja és puttonya is volt, akkurátusan magára öltötte a süveget és a piros köntöst, mégsem az az alól elővillanó „monterkanadrágról” lehetett azonosítani, hanem abból is, hogy penetráns Zora-szagot árasztott. (A fiatalabb olvasók kedvéért: ez egy füstszűrő nélküli cigarettamárka volt, amelyet a Čárdával együtt – ez utóbbit zétényi nagyapám szívta – három koronába került, és a belépő szintet jelentette a dohánytermékek világába az öt koronáért árult, már füstszűrős Mars előtt. Ma már csak múzeumokban látható.) Abban az időben – a nyolcvanas évek elején járunk – a december 6-ai ünnep kapcsán a mürai püspököt nem sűrűn hozták szóba. A karbantartót inkább Télapóként tisztelték. Később, az alapiskola alsó tagozatán néhány keményvonalas kommunista napközis még arról is megpróbálta meggyőzni gyermeki lelkünket, hogy a Szovjetunióból érkezik, de azt nem nagyon tudtuk, hol van. Na de akár Télapó, akár Mikulás, abban az időben csak egyszer járt. Aki hatodikán nem volt oviban, lemaradt róla, és várhatott egy évet.
Napjainkban, amikor a karácsony már októberben kezdődik – legalábbis a boltokban, amelyek a fenyőfáról a december végi leltár után azonnal átszerelnek a húsvéti nyúlra – a Mikulás is korábban, vagy többször érkezik. A nagyszakállú számára én már sajnos, nem vagyok célcsoport, pályakezdő szülőként azonban, több mint két évtizedes kihagyás után újra foglalkoznom kell vele.
Nejemmel karöltve két és fél éves Anna lányunkat a fokozatosság elvét betartva kezdtük el felkészíteni arra, hogy vasárnap érkezik a Mikulás. A naptárt már úgy-ahogy ismeri, számolgattuk a napokat, mennyit kell még aludni; lerajzoltuk a Mikulást; gyakoroltuk a kiscsizma kisuvickolását, hogy „éles helyzetben” jól menjen. Már-már úgy tűnt, minden sínen van, amikor kedden, az egyik bevásárlóközpont előcsarnokában elénk toppant a Mikulás. Elkerülni már nem lehetett. Hát ez meg mit csinál itt? – hasított belém, de töprengésre nem volt idő. Anna némileg megijedt a dörmögő hangú bácsitól, és a kabátomba temette arcát, így időt nyertem. Később megegyeztünk, hogy a Mikulás bácsi biztosan elnézte a naptárt. Igen ám, de csütörtökön a nyílt utcán láttunk egy újabb Mikulást. Sietett. Közben mobiltelefonált, ráadásul cigizett is. Ez már nehezen menthető szituáció volt. Szerencsére, a gyerek még nem tud olvasni, így nem látta egy üzletközpont hirdetését, amelyben időpontot lehet előjegyeztetni a Mikulásnál, aki egészen karácsonyig ott fog tanyázni.
Napjainkban arra törekszünk, hogy minden elérhető legyen, lehetőleg mindig. Ha ma adnák a Rabszolgasorsot, Isaura kalandjai nem szegeznének keddenként a tévé elé egy országot, sokan on demand néznék, amikor éppen van rá idejük. Ez az élet sok területén jó lehet. Vannak viszont területek, ahol a rákészülés és a várakozás periódusának kiiktatása inkább árt. Mert épp a felkészülés varázsa veszik oda. Sajnálom, hogy a mai gyerekek már nem várhatják úgy a Mikulást, mint annak idején mi a karbantartót. Mert ha lemaradnak róla, majd jön helyette egy másik, kedden, vagy szerdán, vagy csütörtökön.
