E sorok írója mindig is tévesnek és kártékonynak tartotta azokat a demagógba forduló euroszkeptikus hangokat, amelyek a központosító törekvéseket illetően a Szovjetunió és az Európai Unió között szoktak párhuzamot vonni, de amit az uniós belügyminiszterek keddi ülésén láthattunk, arra méltán lehetne büszke akár Brezsnyev elvtárs is haló porában.
A forgatókönyv sajnos megint az volt, amit egyre inkább szokványosnak nevezhetünk: Németország és Franciaország megállapodott, majd véleményük helyességéről „meggyőzték” a többi tagállamot. A menekültkvótákat lenyomták a kisebb államok torkán, amelyek közül csak négy vállalta eltérő véleményét, amivel elsősorban haza akartak üzenni. 
Azzal a tömeggel, amely már Európában van, kell valamit kezdeni, ez minden uniós és nem uniós tagország számára világos. Első lépésben valahova tenni kell őket, a brüsszeli döntéshozók világlátása szerint ezt hivatottak megoldani a menekülktkvóták. De abba vajon belegondoltak-e az Európa demokratikus alapelveire oly büszke eurokraták, mennyire demokratikus a menekültek „kényszerletelepítése”?
A szabad mozgásról szóló demokratikus irányelvek rájuk nem vonatkoznak? Ha menekültek, akkor hallgass a nevük, és nem választhatják meg, hol szeretnének letelepedni? Ezeket a kérdéseket jogosan tehetjük fel, ha a migránsok prizmáján át próbáljuk szemlélni a döntést. Elmentek egy országból, ahol nem akartak élni, és egy olyan országba kerültek, ahol szintén nem akarnak. Az viszont már a célországok szempontjából teljesen legitim kérdés, hogy ők kérnek-e belőlük ekkora tételben…
A kvótarendszer GDP-arányos, így próbálja elkerülni, hogy egy-egy országra túl nagy teher háruljon. De ezeken az oldalakon számtalanszor pertraktálódott az a kérdés, mivel bírják rá a menekülteket a maradásra. Az egyezség szerint csak az adott állam engedélyével telepedhetne át máshova, ha pedig ezt önkényesen teszi meg, elveszítené védett státuszát.
És akkor mi van? Kitoloncolják őt? Hova is? Háborús konfliktus sújtotta övezetbe nem lehet.
A kvótákkal részben a többi EU-s tagállamnak kell megoldani Németország problémáját. A menekültek szemében Kánaánnak tűnő ország betarthatatlan ígéreteivel rásegített arra, hogy akár a háború elől menekülve, akár „csak” a jobb élet reményében újabb és újabb tömegek induljanak útnak, a biztos befogadás tudatában. Most már csak abban lehetnek biztosak, hogy az EU valamelyik tagországában be lesznek fogadva, ami azért nem ugyanaz.
Az uniós belügyminiszterek keddi, illetőleg az uniós vezetők tegnapi találkozója után a kvótapártiak nyugodtan hátradőlhetnek, abban a fals tudatban, hogy megoldották a problémát. A kérdés azonban – most, hogy a menekülttömegek „ideiglenesen itt állomásoznak” – már nem az, hogy mi lesz velük pár hónap múlva, vagy 2016-ban, hanem az, mi lesz velük – és mellettük velünk – 10–20–50 év múlva? Hogy tudja – és akarja-e – integrálni Európa a többségében alacsony képzettségű, eltérő kultúrájukban is heterogén tömegeket? Erre a lényeges kérdése az unió nem látszik keresni a választ. Megelégszik a tüneti kezeléssel, ami ebben a helyzetben mindennek nevezhető, csak felelős magatartásnak nem.
