A „tervek“ szerint ma állt volna bíróság elé Zsák-Malina Hedvig. 2006. augusztus 26. óta kilenc év telt el. Ennyi évet tettek tönkre (egyelőre!) egy ember, egy fiatal nő életéből. Ez a születéskor várható élettartammal számolva egy nő statisztikailag valószínűsíthető élethosszának több mint egytizede. Ennyi idő alatt sikerült - hathatós főügyészségi „közreműködéssel“ - bírósági szakaszba juttatni egy banálisnak induló ügyet.
A per, melynek nyitánya most a vádlott édesanyai teendői miatt elmaradt, a szlovákiai igazságszolgáltatás helyzetét ismerve bármeddig eltarthat, hazai, majd esetleg nemzetközi fórumokon. Igazából, az eddigi fejlemények ismeretében azon se lepődhetnénk meg, ha már az ítélet is meg lenne írva valahol… A Nyitrai Járásbíróságon valószínűleg egy koncepciós perre számíthatunk. Azonban, az ötvenes évektől eltérően, ebben most talán - a körülményekhez képest, persze - van valami jó is. Szlovákiában a büntetőperek nyilvánosak, így a védelemnek újfent lehetősége lesz rámutatni az egész vizsgálat fonákságaira, célzatosságára, koncepciós voltára és ellentmondásaira. Mindebből akad jócskán, ám kilenc év távlatából ezek megkopnak, elvesznek az összefüggések. Ki emlékszik már rá - természetesen a szenvedő alanyon és „társterhelt“ családján kívül -, hogyan zajlottak az első kihallgatások; mi került a jegyzőkönyvekbe és mi nem; hogyan és milyen fotóalbumot lapozgattak ismeretlen nők Hedvig mellett a buszon; csak az orvos szakértői eredmények körül milyen hosszú, évekig tartó, zavaros, sosemvolt szakértőket is megszólaltató huzavona zajlott stb. A hatnaposra tervezett tárgyalás lehetőséget teremt ezek újbóli, strukturált összefoglalására és kommunikálására. Kb. ennyi a jó, ami eszünkbe jut a tárgyalásról.
Ettől elvonatkoztatva Szlovákia szégyene, hogy erre a tárgyalásra valamikor egyáltalán sor kerül. Szégyen, hogy áldozatból gyanúsítottat, majd vádlottat csináltak. Szégyen, hogy Zsák-Malina Hedvignek kell a vádlottak padjára ülnie, miközben bántalmazói azóta is szabadon járnak-kelnek, azt se tudjuk, kik azok. Szégyen, hogy az egész államgépezet összezárt egy, még csak a felnőtt lét kapujában álló lány ellen. Szégyen, hogy az üggyel kapcsolatba kerülő rendőrök és ügyészek között egy sem volt, aki azt mondta volna, hagyjuk ezt az egészet, mert marhaság. Szégyen, hogy a miniszterelnök - aki azóta megint miniszterelnök lett - egyenes adásban rágalmazta őt (azóta hány, folyamatban levő büntetőügy kapcsán tartott sajtótájékoztatót?). Szégyen, hogy a zaklatásoknak utóbb családja, gyermekei is szenvedő alanyai lettek. Szégyen, hogy mindez odáig fajulhatott, hogy Hedvig hazát kényszerült váltani. És hogy mindez azt követően történt, miután az állam elismerte, Zsák-Malina Hedvig alapvető jogai sérülhettek az eljárás során (azt nem voltak hajlandók elismerni, hogy sérültek, csak hogy sérülhettek). És azért pironkodjunk mi, szlovákiai magyarok is, hogy 2014. április 30-áig kellett várni, amíg közösen kiálltunk érte.
Valószínűleg az sem véletlen, hogy a tárgyalást, hogy, hogy nem, éppen akkorra tűzték volna ki, amikor a parlamenti választások már az ajtón kopogtatnak. A téma 2006-ban is jól jött a politikai hatalomnak, akkor hatalma megszilárdításához használta a nacionalista húrok pengetését, a magyarellenes indulatkeltést, most pedig a vágyott hatalom újbóli megszerzéséhez jöhet jól, amolyan segédeszköz gyanánt. Hát még ha 2016 márciusa előtt ki lehetne jelenteni Hedvigről, legalább első fokon, hogy bűnös. Arra remek kis, „mi már kilenc éve megmondtuk“ kampányt tudnának építeni, és valószínűleg mindent meg fognak tenni, hogy ez így történjen. A hatalom saját, alantas céljai érdekében eszköznek használja ZsákMalina Hedvig életét. Amelyből neki is csak egy van, amelyet neki „eközben“ élnie kell, és amelyből már megterheltek kilenc évet. A bírósági ítélet ebből a szempontból irreleváns, még akkor is, ha nem a kaliňákok igazát, hanem Hedvig igazát mondaná is ki. Hedvig már kilenc éve ártatlanul bűnhődik, és ezt semmilyen pecsétes papír nem tudja visszacsinálni.
