A hírlapíró és a halál

Temető a faluban, hol gyermekségem töltöttem. Előbb nagyszüleim sírján gyújtunk gyertyát, majd a dédszülők következnek. Takács Géza 1880-1918. Dédnagyapám a frontról hozta haza magában a halálos kórt, mely aztán elvitte, nagyapám 8 éves volt akkor. A felesége alaposan túlélte, 1884-ben született és 1955-ben halt meg. A másik dédapám túlélt két világégést, ahogy a nagyapám is. A mi falunk környékén voltak utóvédharcok 1945-ben. Aztán az ángyi sírjához mentünk. Ő nem tudom, milyen rokonsági fokban állt kivel, kedves öreg néni volt, három rossz gyerekkel verte meg a sors, abból kettő alkesz. A nagyanyám keresztlánya volt. A falu koloritjának jellegzetes alakja volt. Nagyanyám halála után ő vette át a rózsafüzér társulat és a siratóasszonyok vezetését. Másfél évtizeden át a falu minden katolikus halottja mellett virrasztott, majd őt is elhantolták. Majd Jani bátyja halott feleségének, Piri nénjének a sírjára is feltoltunk vagy fél tucat mécsest. Jani bátyja nagyanyám öccse, tíz évvel fiatalabb a mamánál, 1933-as születésű. Vele is összefutottunk a temetőben. Harmadik testvérük, Erzsi nénje – lám, még szabadnapomon is beköszönt a munka, a Beneš-dekrétumok – Nyugat-Csehországban él. Családunknak ezt a részét oda deportálta a csehszlovák államhatalom, s ő férjével már nem jött haza. Nem volt jogbiztonság, s attól tartottak, megismétlődnek a kitelepítések. Közép-európai abszurd: 1948 után egy faluban olcsón megvettek egy szudétanémet házat, aminek a tulajdonosa ki tudja, hova lett, és még ma is élnek… Valószínűleg eltemetve is ott lesznek. Az egyik gyermekük már elfelejtett magyarul. Érteni ért, de beszélni nem tud. Hogy a picsába lehet elfelejteni magyarul, ezt nem értem. Hisz Teller Ede hány évet lehúzott az USA-ban, s még halála előtt is, igaz, kicsit reszketegen, de nagyon választékosan beszélt magyarul. Na mindegy. Lakásom ablakából ellátni a temetőre. Ha majd bealkonyul, szép látvány, ahogy a rengeteg gyertya ég benne. Le kéne fényképezni.

Ilyenkor, mindenszentekkor nagyon kell vigyázni. Nagyon sok „vasárnapi sofőr” van az utakon. Előmerészkednek azok is, akik csak évi 4-5 alkalommal veszik elő a verdát. Míg nagyszüleim harminc kilométerre levő sírjához sikerült eljutni, az ünnepi sofőr számos verziójával találkoztunk. A legdurvább egy arc volt, aki lefékezett az út közepén és megállt. Mögöttem egy Suzuki Grand Vitara jött, mindketten satufékeztünk. Aztán a paraszt visszatolatott egy kicsit, majd állt, majd – épp nekiindultam, hogy megkerülöm balról – hirtelen indexelt, és elkanyarodott balra. Gondolom, nem vezethet gyakran, mert ilyen stílussal Pozsonyban egy utcányit se jutna előre.

Attól, hogy valaki rendszeresen odaszarik egy lap véleményoldalára, még nem lesz publicista.

Ezt még két hete írtam, csak most jutott eszembe. Hiába, mostanában szar vagyok, mint blogger.

Kíváncsian várom, Marek Maďarič kulturális miniszter tartogat-e e hét lezárására is valami jó kis bonmot-t. A hetet ugyanis sikerült vele nyitnunk: a hétfői lapok azzal voltak tele, hogy a kultusztárca őre szerint a második világháborút követően nem is voltak kitelepítések.

Vagy ha voltak, akkor nem úgy. Megéri a Smerben sajtósnak lenni, mert – lám – akár kulturális miniszter is lehet az emberből, s akkor mondhat okosakat. Olyanokat, hogy senkit sem telepítettek ki csak azért, mert magyar volt. Miközben történelmi tény, hogy nem így van. A miniszter azt is bebizonyította, nincs elrettentőbb annál, mikor a butaság szorgalommal párosul. Látván, mekkora felhördülést okozott az általa a mediális térbe beleböfögött állítás, még egy nyilatkozatot is kiadott, melyben kifejti, olvasmányélményei alapján továbbra is kitart kijelentései mellett. El kéne tán néhány, a kitelepítésekről szóló kordokumentumot is olvasni, nemde, miniszter úr?

A héten egy rendőr bezúzta egy graffitis – hogy a megfelelő terminológiát alkalmazzuk, egy writer – orrát. A legényke Nagyszombatban épp egy szép nagy falfelületre lövellte festékszóróinak tartalmát, amikor arra tévedt egy rendőrjárőr. Azonnal intézkedni kezdett: a falhoz kente a felvételek tanúsága szerint szemmel láthatóan nyüzüge surbankót. Pedig szerencsétlen – a graffitis közösség részéről vélhetően megvetés fogja őt övezni ezért – azon kevés falfirkáló közé tartozott, akik engedéllyel rendelkeztek. Nem egy taggel akart elcsúfítani egy frissen mázolt falfelületet, hanem egy szabadidőközpont kerítésére festett volna mesefigurákat, a lázadó street artból már-már a társadalmi munka kategóriájába emelve át ezt a sokak által elítélt tevékenységet. Ifjúságom egyik meghatározó együttesének egy, lapunkban csak nyomokban idézhető, albumcímadó slágere jut eszembe: „A kopó, ha vérszagot érez, először üt, aztán kérdez.” Hát ennyire kiirthatatlan közép-európai rendőrreflexről volna szó? Nyilván a nyájas olvasó sem örülne, ha egy reggel mondjuk egy gigantikus „Renault-jelet” találna a kerítésén, s ha tetten érné az illetőt, nem kizárt, hogy pillanatnyi felindultságában a falhoz kenné, még akkor is, ha egyébként jámbor természetű, presbiter a helyi egyházközségben, és rendszeresen adakozik a lepramisszió javára. De tenné ezt abban a tudatban, hogy az illetőnek tuti nincs engedélye. Nem így a rend őrei. Nekik hivatalból kérdezniük kellett volna. Hát hiába, a toleranciát még tanulniuk kell a hazai hatóságoknak.

De nemcsak a hazaiaknak, a budapestieknek is. Nem tisztem megítélni, hogy Németh Ilona kiállítása Budapesten páratlan eredményt ért-e el, vagy kudarcba fulladt, abban mindenesetre megegyezhetünk: rövid életűnek bizonyult. Pedig előtte Dunaszerdahelyen vagy három hónapig agyalhattak azon a járási székhelyen lakók vagy oda látogatók, hogy mit is tennének, ha gyermekük szíve választottjaként egy vietnamit mutatna be, netán ha a szomszédjukba egy roma család költözne. A lényegesen több náció által lakott magyar fővárosban a képzőművész arra próbált rákérdezni, hogy is állnak a helyiek/arra járók – akik az „őslakosokon” túl történetesen szintén lehetnek kínaiak, zsidók, romák, határon túli magyarok – a kínaiakkal, a zsidókkal, a romákkal, a határon túli magyarokkal. Provokatív a kérdés? Hát persze! A fiktív pirézekről végzett közvélemény-kutatás bebizonyította, a magyarok tartanak az idegenektől, mert büdösek, lopnak, elfoglalják a munkalehetőséget a hazaiak elől, leverik az ingatlanárakat stb. Egy ilyen installáció jó alkalom lehetett volna arra, hogy ezekre a kérdésekre mindenki választ adjon. Magának. Magában. Esetleg elbeszélgethetett volna egy kisfröccs mellett a szomszéd Józsival: – Te, Józsim, hogy állsz te a kínaiakkal? A paternalista városvezetés azonban kiskorúsította a városkerültek lakóit, és eldöntötte helyettük, mi a jó nekik. A kerületi polgármester szerint a toleranciával ott kell foglalkozni, ahol azzal probléma van. Azt hiszem, mindenki örömmel konstatálhatja, hogy a VII. kerületben nincs. Ez is valami, gratulálunk! Hunvald polgármester úr, ha ilyen jól megoldotta a toleranciakérdést a saját kerületében, esetleg fogadott vagy fogadatlan tanácsadója lehetne a közelgő Fico–Gyurcsány találkozó előtt a magyar kormányfőnek, a két ország viszonyában ugyanis még nincs minden egészen rendben.

Holnap 10 órakor álljanak meg a lovak! A pozsonyi krematóriumban ugyanis a hazai lovas élet és sportújságírás nagy alakjától vesz búcsút a szakma. Holnap temetik „a pán doktort“, Juraj Gressnert, a hazai sportújságírás öregapját. A pán doktor hétfőn halt meg, decemberben lett volna hetvenéves. A lóversenypálya nyitólapján is kint van a gyászhír.

Juraj Gressner mindent tudott a lovakról, zsokékról, versenyekről. Nem volt nélküle verseny szakmai sajtótájékoztató, lovas esemény. A pán doktor ismerte az egész pozsonyi hippodromot, az igazgatótól a zugbukikon át lovakat felvezető fiúkig/leánykákig. Ha kellett egy jó tipp, mit tegyél meg a következő futamban, hát ő biztosan tudta. De, ha jól tudom, sosem fogadott. De nemcsak a hazai lovas életet figyelte, a külföldiekről is tudott MINDENT. Enciklopédikus tudása volt, épp úgy, mint a héten elhunyt Turczel Lajosnak.

Juraj Gressner megírta a szlovákiai lóversenyzés történetét, és megszámlálhatatlan mennyiségű lovas szakcikket írt, amellett, hogy bűnügyi tudósító is volt. Hatalmas tudása ellenére mérhetetlen szakmai alázattal hegesztette a lófasz rendőrségi híreket is. 

Tavaly, a díjugrató nagydíj sajtóján egy újságíró megkérdezte, hogy mikor kellett utoljára lovat ölni a versenyen szerzett sérülése miatt. Sem a versenyigazgató, sem a lovas szövetség elnöke nem tudta. Ez utóbbi odaszólt neki: Pán doktor, ha esetleg meg tudná mondani, mikor volt ilyen… Juraj Gressner lejjebb tolta fémkeretes szemüvegét, és 5 másodpercen belül megmondta.

Olyan formátumú újságíró távozott, amilyenből egyre kevesebb van. Pótolhatatlan szakmai űr maradt utána. Kedves Pán doktor! Nyugodj békében.

Hans Gert Pötteringgel találkozott a Smer európai parlamenti képviselője, Monika Flašíková-Beňová, hogy megmagyarázza neki, miről van itt szó a Beneš-dekrétumok kapcsán. Az EP-képviselő asszony semlegesíteni szeretné a jelenleg kialakult helyzetet. Semlegesíteni jókat lehet egy vegyi laborban, összeöntünk egy kémcső nátrium-hidroxidot egy kémcső sósavval, és akkor lesz belőle só meg víz, ha jól emléxem középiskolai tanulmányaimból. Az itt kialakult helyzetet viszont elég nehéz semlegesíteni, Beňová asszonynak nem hiszem, hogy sikerülni fog. A dekrétumok kapcsán ugyanis a felek elbeszélnek egymás mellett.

Mert – figyelembe véve mindkét oldal minden valóságon alapuló állítását is – semmi se mentheti azt, hogy ártatlan embereket – a csecsemőktől az aggastyánokig terjedő spektrumon – tereljenek marhavagonba, és vigyenek el akaratuk ellenére Csehországba vagy Magyarországra. A szlovákok azt állítják, hogy a lakosságcserések egy része önként ment bele a dologba. Úgy látszik, ezek még nem hallottak Vadkerty Katalin kiváló könyvéről. Az áttelepítendőkre vaskos nyomást gyakoroltak.

Sokan sokat összeírtak erről. Sok szempontból vizsgálták a kérdést. De egyebek mellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kitelepítésekkel együtt járó vagyonelkobzás ill. kényszerű vagyonvesztés egy hatalmas, egy konkrét népcsoport ellen az állam részéről tudatosan elkövetett, legalizált gazdasági bűncselekmény volt. Persze hogy nem akarnak a kárpótlásról hallani a szlovákok. Mert lenne miért kárpótolni.

Persze, a megvalósítás és a megvalósíthatóság ezer kérdést hagy maga után. A kitelepített nagyapámat nemrégiben eltemettük. Hogyan, mivel tudnánk bizonyítani, vagy tudná bizonyítani ő, ha élne, hogy egy gőzüzemű cséplőgépet itt kellett hagynia, mert csak 50 kg cuccot vihettek magukkal. Nyilván számlája nem volt róla. Akkor? Mennyi zsét kapna 2007-ben, ha élne, egy gőzmasináért? Vagy megint valaki más egy lóért, egy tehénért, egy hízóért? Vagy bármilyen ingó vagyonért, ami nem volt úgy vezetve, mint mondjuk az ingatlan a kataszterben? Szóval mielőtt valaki okoskodni kezd, hogy kárpótlást akar, próbáljon meg válaszolni a fenti kérdésekre.

Egy egykor dicső, történelmünk szempontjából jelentős, ma azonban elsöprő többségében szlovákok által lakott közép-szlovákiai településen esett meg velem a következő történet nemrégiben:

- Új Szó si prosím – mondtam az újságosnak.

- Tíz korona – mondta az újságos.

Hát igen, érik még meglepetések az embert.

Ma azon az úton, amelyiken munkába járok, két újabb neontéglalap volt. Nem, ezeket a sorokat nem LSD hatása alatt írom. A rendőrök felfestésére gondolok. Már jó ideje – az utólagos, könnyebb bizonyíthatóság végett – az autók helyét felfestik neonszínű, narancssárga vagy zöld festékkel. Beleírják a rendszámot is. Azok a felfestések tegnap még nem voltak ott. Ez azt jelenti, hogy egy nap alatt négy ember/család lett szerencsétlen. Mert a kocsija mindenkinek drága. Vajon a kaszás is járt arra? Majd megkapom a rendőrségi összefoglalót, és abban benne lesz. De ezek az összefoglalók, s persze a piacvezető kereskedelmi rádió útinformja is elég személytelen. Azt mondják, hogy itt meg itt egy ilyen és egy ilyen autó összeütközött. Ám ezek mögött mindenütt sorsok vannak.

A kérdés: miért?

Az egyik dolog, hogy az emberek balfaszul vezetnek. Azt gondolják, hogy az utakon bármit megtehetnek, abszolút nem figyelnek a másikra. Aki nekedmegy a szupermarketben egy bevásárlókocsival, az valószínűleg az úton is megtenné ugyanezt. Figyelmetlenségből, nemtörődömségből, csak úgy.

Egy további szempont lehet az ellenőrzés hiánya. Legyünk ezúttal személyesek. Az elmúlt egy évben Pozsonyon kívül – belföldön – nem állított meg rendőr, sőt, nem is láttam rendőrt, pedig elég sokat vezetek, éjszaka is, frekventált és kevésbé frekventált útszakaszokon egyaránt. Persze, nekem se hiányzik, hogy a rendőr baszogasson, de talán ha a frekventált útszakaszok mellett gyakoribb lenne az ellenőrzés, kevesebb baleset lenne.

Gyenge az oktatás színvonala az autósiskolákban. Hála a Jóistennek, a rendszer nálunk nem olyan beteg és rothadt, mint Magyarországon, más miatt szar. Sok az egyautós, komolytalan autósiskola. A végső szűrő a rendőr, bízzunk benne, hogy a kretének legalább ott fennakadnak, de ez korántsem biztos.

És nem elhanyagolható szempont az autók száma. Az aktuálne.sk egy cikke  szerint csak ebben az évben 53 578 jegyeztek be Szlovákiában. Pontosabban ennyi személyautót és kishaszongépjárművet 3,5 tonnáig. Démoni. Ha ez az autó mind Skoda Fabia lenne, melynek hossza 3992 mm, és egymás mögé állítanánk őket, akkor 213 883 méteres sort kapnánk. Ez azt jelenti, hogy a járműoszlop Pozsonytól Šínkovóig érne  Vagy, ha úgy tetszik, Komáromtól Pozsonyig mindkét sávot leállnák, és a kocsisor még Pozsonyban is jó soká kígyózna. Persze, ez csak egy becslés, a valódi hossza lényegesen nagyobb lenne. Ezzel a gyermekded, bár vérfagyasztó szemléltetéssel arra akartam rávilágítani, hogy kibaszott sűrű a forgalom az utakon. És ez az 53 ezer csak az idei első félév. És akkor még nem beszéltünk a többi, már regisztrált autóról, meg a teherautókról, meg a buszokról, meg a köcsög kamionosokról. Meggyőződésem, hogy az előbb elmondottak, és az általunk e csekély értékű blogbejegyzésben figyelembe nem vett szempontok mellett ez egy nagyon is valós probléma. Az utak extrém telítettsége nagyban felelős az egyre romló balesetei statisztikák és a halálesetek növekvő száma miatt.  Ezek mögött pedig emberi sorsok vannak. Nem akarok taknyatba fulladni, de a fára csavarodottakat is várták valahol.