Minimum aggályosnak tartom Juhász Dósa János „Újkori rabszolgaság” című jegyzetét, mely az Új Szó november 6-ai számában jelent meg. Az írásban a szerző azt mondja el, hogy megírt egy szakdolgozatot egy gazdag végzős fiatalember helyett, aki képtelen volt erre, vagy csak lusta.
(S itt most nyissunk egy zárójelet. Létezik az úgynevezett publikációs kényszer. Sok újságírónak konkrétan benne van a munkaszerződésében, hogy hetente/havonta ennyi és ennyi kommentárt/jegyzetet/tárcát kell írnia egyéb elfoglaltságai mellett, netán blogot vezetnie az on-line változatban, vagy a print verzió nélküli médiumoknál magán a hírportálon. Ez standardnak mondható hírlapírói berkekben. Nincs is ezzel semmi baj, ma már nem a boldog békeidők Budapestjén élünk, ahol egymásba értek a szerkesztőségek és az irodalmi kávéházak. Nincsenek kávéházi asztaloknál, egy pohár víz mellett, a pincértől kölcsönkért cerkával szédelgő beszélyírók, akik mindent elkövetnek, hogy a délutáni leadási határidőre kiizzadjanak magukból egy átferblizett, átivott éjszaka után egy tárcát, amiért majd kapnak pár koronát, azonnal. Ma már írói szakszervezetek vannak, melyek akár sztrájkolhatnak is, ha úgy tartja kedvük, megfingatva Hollywoodot /ami egyébként számomra nagyon szimpatikus dolog, de ez most nem tárgya ennek a bejegyzésnek/. Így előfordulhat, hogy eljön az a bizonyos nap, amikor a belpolitikai/kulturális/sport vagy akármilyen rovat egy munkatársának „jegyzetnapja” van. Ilyenkor az adott munkatárs leül a billentyűzethez, és megír egy jegyzetet. Ha pedig nincs ötlete, akkor kitalál valamit. Amit aztán az olvasók általában valós történetként olvasnak, vulgo: elhisznek. Tőlem is számtalanszor kérdezték rokonok, barátok, hogy ez meg ez mikor történt velem, és mi lett a folytatása. Ilyenkor elnyomok egy mosolyt, és elmondom, hogy ezt csak kitaláltam, bazmeg. Éppen nem volt ötletem. Mert ugye, a hírek kérlelhetetlenül tényszerű világától eltérően a jegyzetnek nevezett publicisztikai műfajjal szemben nem fogalmazódik meg elvárásként a valós alap. Sutba a referencialitással! Ez az egyik csapásirány. Lehet, hogy a szerző csak publikációs kényszerből írta meg ezt a jegyzetet, kellett neki a zsé, és éppen nem volt más ötlete. Írhatott volna mondjuk a fagyálló vagy az olaj cseréjének szükségszerűségéről, és arról, hogy ezt jobb otthon elvégezni, mert a szervizekben átvágják a hozzá nem értő autótulajdonost, mint szart a palánkon, de nem ezt a témát választotta.
A másik – ó, már látom, hogy ez a zárójel hosszabb lesz, mint az egész bejegyzés, amit írni akartam e jegyzet kapcsán – csapásirány pedig, hogy senki se várhatja el az interpretátortól, az olvasótól – függetlenül attól, hogy az professzionális olvasó-e, vagy sem –, hogy elhiggye azt a szerzői fikciót, hogy „igaz történetet” olvas. Tehát amikor a különböző kereskedelmi tévék szívbemarkoló „igaz történeteket” mutatnak be a fő műsoridő utáni sávban rákbeteg édesanyákról, amin a nagymamák könnyeznek, a háttérben látni kell az amerikai írószakszervezeti tagot, aki most vélhetően szignálta a Pencil down! petíciót. Egyrészt. Másrészt engedtessék meg az olvasónak, hogy egy adott szöveg mögött ne keresse a „valós alapot”, „valóságmagot” /Ó, Fábry Zoltán, tán forognál stószi sírodban, ha ezt olvasnád!/), hanem egyszerűen szövegként tekintsen rá, mely vagy tetszik neki, vagy nem.
Szóval, amit most el fogunk mondani a Juhász Dósa János szerzői funkcióhoz rendelt szövegről, éppen arra az esetre vonatkozik, mikor az olvasó elhiszi, hogy van Juhász Dósa János nevű ember, és amit leírt, az vele történt meg, és úgy igaz, ahogy oda van írva. Az „Újkori rabszolgaság” című jegyzet naiv olvasata következik.)
Szóval, Juhász Dósa János az írásból következően nem lehet buta ember, ha képes összehozni egy szakdolgozatot. Csak az írott sajtóban teremhet számára babér, mert raccsol. Budapesten tanult, de nem tudni, hogy szerzett-e diplomát. Én nem kérdeztem tőle, egy régiójabeli munkatársunk viszont azt állította, hogy nem. Ezt az infót egy másik, nem a gömöri régióban élő forrás is megerősítette, aki egy időben volt vele Budapesten. Hónapok óta munkanélküli – írja a jegyzetben.
Amikor először olvastam az írást, némi keserű ízt éreztem a számban. „Sokszor húsz telefonhívás sem elég ahhoz, hogy a tiszteletdíjamat kifizessék. Ha egyáltalán kifizetik. A telefonszámla pedig anyámra marad” – írja a jegyzet végén (Enyhe Bellick-áthallás a Prison Breakből:-). Ez meglehetősen megalázó érzés. Egyetemista korában e sorok írójának sem fizetett ki fél éven keresztül kb. 11 ezer korona honoráriumot a Kalligram Kiadó. Akkoriban még Hizsnyai Zoli volt a főszerkesztő, persze, ő nem tehetett semmit. Szigeti László kiadóigazgató meg mindig lepattintott, sokszor csak a titkárnőjéig jutottam. Pedig akkoriban már nem Mečiar-kormány volt, amikor a kisebbségi kultúra el volt nyomva, hanem Dzurinda, így a nevezett intézményhez dőlt a lé. Nem jöttek meg a pénzek – pampogta a titkárnő. De amikor megkérdeztem tőle, hogy: És maga kapott fizetést?, akkor erre nem tudott mit mondani, csak hápogott. Pedig 11 000 korona, az még most is jóval több, mint a minimálbér, akkoriban pedig egy egyetemista számára hatalmas pénz volt. Csokonai a mai napig aktuális, az is bolond, aki a szlovákiai magyar kulturális-irodalmi intézményrendszarben bármivel próbálkozik, mert a honoráriumok, ha egyáltalán kifizetik azokat, megalázóan alacsonyak. Nemhogy megélni nem lehetne belőlük, ha esetleg bármilyen naiv fiatalember még ilyesmiben reménykedne, de még mellékjövedelemként sem érnek szart se. Mert egy komoly tanulmány megírására mérhetetlen szellemi energiát kell fordítani, s nagyon alapos előkészületet igényel. Ehhez képest a bevételi oldal rendkívül satnyán alakul. Az is hatalmas késéssel. Általánosságban elmondható, hogy az év végén már nem érdemes kéziratot adni semelyik irodalmi lapnak, mert olyankorra elfogynak a „pénzek” (ez egy szlovákiai magyarizmus a támogatások megnevezésére), és a következő adag támogatás csak a következő tavasszal érkezik, így a szerző hoppon marad. Ha tehát valaki irodalmi babérokra tör, vezessen blogot, és onnan legalább tudja, hogy tuti senkitől nem fog fizetést kapni, következésképpen frusztrált se lesz, és nem kerül megalázó helyzetbe a saját pénze utáni kuncsorgás miatt; vagy válasszon magyarországi irodalmi lapot, de ott is csak a nagyobbakat, ahová viszont eleinte nem árt egy patrónus. (A korrekt tájékoztatás végett el kell mondanom, hogy az ominózus eset után a Kalligramnak nem adtam további kéziratokat, hanem a Szőrös Kőhöz nyergeltem át. Balázs F. Attila mindig korrektül, határidőre fizetett. Aztán ez a korszak is lezárult, amit fentebb leírtam, csak „emlény”, már rég nem foglalkozom irodalommal.) Szóval Juhász Dósa – aki az Attila bácsis időkben a Vasárnap szerkesztője volt, majd Cs. Liszka Györgyi lapátra tette – is megszívta a honoráriumos nagyfaszt, pedig naiv fiatalembernek már egyáltalán nem mondható. Aki valaha is benne volt ebben a brancsban, az tudja, hogy hogy fizetik ki a honorokat Szlovákiában (a szlovák intézmények rendese/bbe/n fizetnek, de ez most nem tárgya ennek az írásnak), és mennyit. Ez persze egyáltalán nem normális állapot, és elég baj, hogy így van, de attól még így van. Már Koncsol László is panaszkodott erre a nyolcvanas években…, ma pedig 2007-et írunk. Nincs új a nap alatt.
Mivel JDJ szellemi embernek tartja magát, s mivel hónapok óta nem volt munkája, és nem akart elmenni mondjuk a Hornbachba polcfeltöltőnek 80 koronás órabérért, úgy döntött, megír egy szakdolgozatot. „…, s egyre nehezebben tudtam előteremteni a pénzt a pozsonyi albérletre, így habozás nélkül igent mondtam. Tettem úgy, hogy a szakdolgozat témája nem is állt közel se a szakmámhoz, se az érdeklődési körömhöz.” Egyszer az indexen interjút olvastam egy pornószínésznővel. A „filmcsillag” azt nyilatkozta, hogy az első forgatás „nem volt könnyű, de a kislányomra gondoltam közben.” Ehhez a szerző kommentatív elemként annyit fűzött hozzá, hogy el lehet ám menni takarítani is. Ezt a dolgot lehet méltósággal is csinálni – mármint a szakdolgozat-bérírást. JDJ igyekszik mentegetni a szituációt, nehéz szociális helyzetére hivatkozva, rabszolgaként minősítve magát. Ez a jegyzet egyik lehetséges olvasata. Tényleg szar lehet, ha egy többre hivatott embernek nincs munkája és nincs pénze. (Bár itt mindig ott van az a fucktor is, hogy ha valaki többre hivatott, akkor miért van éppen abban a pozícióban/társadalmi helyzetben, amelyben éppen van. Nem lehet, hogy éppen annyira hivatott?)
Az írást T. is elolvasta. Ő valamivel fiatalabb nálam. Még soha nem kellett kuncsorognia a saját pénzéért. Eddig csak non profit kiadványokban publikált, lelkesedésből. Tudta, hogy nem fog érte pénzt kapni, de a kiadványok, folyóiratok céljaival való magas fokú azonosulás miatt ezen könnyedén átlibbent, illetve egyéb okokból kifolyólag erre nem is volt rászorulva. Így ő tudta a nálam az utolsó öt sor miatt jelentkező keserű szájíz nélkül is olvasni a cikket. Ő nem találta annyira megrázónak, nem érzett benne annyi megalázottságot, amennyi az én naiv olvasatomban átjött. Azt mondta, hogy ő inkább a nem fizető munka- és megbízásadók felé tett fricskát érezte ki belőle. És könnyen lehet, hogy neki van igaza. JDJ zseniális marketingszakember!!!
Magam is ismertem/ismerek két bérszakdolgozat-írót. A bérszakdolgozat-írás a Btk. szerint nem bűncselekmény, legfeljebb az, ha az érte kapott pénzt nem adózzák meg. Csak az egyetem büntetheti meg a bérszakdolgoztató diákot. Ez azonban szinte lehetetlen, ui. sose derül ki. Ha valaki könnyen mag akar úszni egy szakdolgozatot (netán kandidátusi értekezést – ne röhögj, nem viccelek!), több dolgot is tehet.
a, Beszerez egy régebbit, amit máshol írtak. Ha a téma nem olyan, hogy csak pár szakértője van, hanem kellően általános; a dolgozat nem volt publikálva; nem volt tanármigráció a két felsőoktatási intézmény között, az opponensek szintjén sem, akkor a dolog működhet. A forrás lehet az eredeti diplomamunka írója, vagy az egyetemi könyvtárban dolgozó ismerős, mert ugye a bekötött szakdolgozati példányok az egyetemi vagy kari/tszk.-i könyvtárakba vándorolnak, s aztán ott porosodnak bezúzatásukig. Miért ne járjon valaki jól vele, nem igaz? Vagy ha tanárok vagyunk, ellophatjuk egy diákunkét is, ha észreveszik és kidobnak onnan, még mindig lehetünk könyvtárvezetők egy másik egyetemen…
b, Az internetről letölt egyet, vagy többet, és összeollózza azokat. Régebben, egy rövid ideig, amikor a net már kellően tele volt, de plágiumkeresők még nem voltak, ez működhetett. Szerintem olyan 3-5 évig. De mikor anno egy doktoranduszkonferencián összefutottam egy szülővárosomból való közgázos haverral, aki akkoriban a BKE-en PhD-zett, elmondta, hogy szabadidejében írt egy haverjával egy progit, ami egyidejűleg keresett a Hotboton, az Altavistán, az Altavizslán és a Google-n. A kolléga lemezen is bekérte a hallgatói szemináriumi dolgozatait, éjszakára berakta egy nagy közös adatbázisba, majd gonosz mosollyal az arcán elindította a térdén hegesztett kváziholisztikus keresőt, becsukta az irodája ajtaját, és mikor reggel bement, a gép kidobta neki, hogy mi az, ami megjelöletlenül az internetről érkezett. Erről aztán elbeszélgetett a pironkodó hallgatókkal. Ma már a sztaki.hu-n is van egy, ennél gondolom, sokkal profibb internetes plágiumkereső szoftver, meg még sok más hasonló termék is van a piacon, és a legtöbb egyetem vagy főiskola elektronikus formában is kéri a szakdogákat. Nem azért, mert a témavezető tini fia a nyakába akarja aggatni a cd-ket a szombati diszkóban, hanem mert ezeket bizony átfuttatják a gonosz plágiumkeresővel, így a downloadoló diák nagyon könnyen megszívhatja, és úgy kell neki, megérdemli. Szóval aki nem akar magának felesleges kellemetlenséget, az nem választja ezt a megoldást, mert ilyesmiért akár ki is zárhatják az egyetemről.
c, Itt jön JDJ! Írat egyet magának. A lebukás veszélye – ha a szerző nem az a, vagy a b, pontokban leírtaknak megfelelően szerzi be a szakdolgozatot, hanem valóban maga produkálja – minimális. Ha a megrendelő meg tud egyezni a szakdolgozatot íróval, még az is összejöhet, hogy részletenként kapja meg a dolgozatot, így még konzultálni is tud róla a témavezetőjével. A problémát csak a meg nem adózott jövedelem okozhatja, tehát a legrosszabb esetben Al Caponeként végezhetik, a sciencia sacrán tett csúfságot viszont nem szankcionálja Jusztícia kedves.
Én is ismertem/ismerek két embert, aki ilyesmivel foglalkozik. Egy egyik egy másik tanszék doktorandusza volt a magyarországi nagyvárosban, ahol egykor magam is koptattam az univerzitas padjait. 60-80 ezerért írt egy diplomamunkát, ami kicsivel több volt, mint egy havi PhD-ösztöndíj akkoriban. Egy szezonban hármat vállalt. Azt mondta, nem a pénzért, hanem a szórakozás, a tudományos kihívás miatt csinálta. Végül is mindegy, hogy miért. Azóta a kolléga már nem foglalkozik irodalommal, a versenyszférába távozott, nem tudom, hogy folytat-e még ilyen üzelmeket, szerintem nincs rászorulva. Hacsak nem a tudományos kihívás végett:))
A másik egy közgazdász anyuka. Egy éve van otthon a gyerekkel, még van két éve, és az eltompulást megelőzendő megírt egy diplomamunkát egy könyvelőirodai idősebb, családos, a munka mellett levelezőn tanuló kolléganőjének. Mindketten jól jártak. Az előbb említett cimbi nem verte nagydobra – ami egyébként egy csúnya perverzió, nem? – a dolgot, de páran tudtuk a környezetében. Nem magyarázta nehéz szociális helyzetével, mert egy ötödéves angolszakos lánnyal járt, akinek a szülei vettek egy lakást, így nem kellett albérletre vagyonokat kidobnia, és egyáltalán nem volt nehéz szociális helyzetben. A pénzért csinálta. Mert szerette a pénz. Ki nem? És nem szégyenkezett, pironkodott miatta, mint JDJ, csak a nagydob maradt el.
Az anyuka pedig kifejezetten büszke rá, és a vele együtt kocsizó anyukáknak is elmondja, hogy a household management mellett még egy diplomamunkát is megírt egy könyvelési problémáról, és kapott érte annyit, mint háromhavi anyasági. Lehet, hogy a büszkeség mondatja vele, lehet, hogy új kuncsaftokat keres közeli környezetében.
Hát ez az, bazmeg! Ez senkinek nem esett le? Juhász Dósa János egy zseniális marketingszakember, nem pedig egy tengődő tollnok! Az Új Szóban kb. 1/8 oldal terjedelmű hirdetést adott fel, melyért nem hogy nem ő fog fizetni 20 ezer koronát, hanem még honoráriumot is kap, és a hirdetése 24 000x 3 vagy 4 emberhez ér el. Tehát olyan 80 ezer emberrel tudatja ingyen és bérmentve, hogy ha esetleg szakdolgozat kell, nem baj, ha nem áll közel „se a szakmámhoz, se az érdeklődési körömhöz”, határidőre leszállítom, ha jól és pontosan megfizetsz érte. Bár a lapot egyetemisták nemigen olvassák, mert a szlovákiai magyar egyetemi hallgatók jellemzően semmit, ill. semmilyen sajtóterméket nem olvasnak, a szülők, azok igen. Így majd ha egy dunaszerdahelyi olajos vagy egy bajcsi fóliás ötödéves csemetéje a kínok kínját állva fogja rágni a tollszárat a családi hacienda harmadik emeletén, Ecóval téve fel a kérdést, hogy Hogyan írjunk szakdolgozatot?, belibben az aggódó atya vagy a gondos anya, és azt mondja: Ne aggódjál, gyermekem, felhívom az Új Szót, a november 6-i számban írt valami Dózsa arról, hogy ő csinál ilyet, csak megadják a számát…
És én még majdnem beszoptam a keserédes maszlagot. Gratulálok, János!
