A hírlapíró és a halál

Elkezdődött hát, a tervek szerint, úgy, ahogy azt a véletlenül (?) kiszivárgott főpróbán láthattuk. Tegnap vette kezdetét a világ legjelentősebbnek tartott sporteseménye, a pekingi olimpia.

Legalábbis ezt gondolná a sportvilág iránt mérsékelten érdeklődő ember - mint például e sorok írója -, hogy ez a legjelentősebb. De épp a monarchia hadikikötője felé autóztam, mikor a horvát adókkal hősiesen küzdő Petőfi rádió bemondta, hogy az olimpia iránt csak minden negyedik magyar érdeklődik. Hát, így nehéz lesz a reklámidőt értékesíteni... Tennék is egy javaslatot a játékok marketingigazgatójának, abban bízva, hogy a kínai elvtársak is szemlézik lapunkat. Javaslom, hogy miként az ókori Görögországban, a sportolók meztelenül mérjék össze erejüket. Így a sport iránt hagyományosan jobban érdeklődő férfiközönséget garantáltan megtartanák, sőt, az ingadozókat is stabilizálnák, s gondolom, a hölgyeket is gyakrabban szegezné a tévé elé a tökéletes testek halmaza.

Azt nem tudom, „sportszempontból“ hogy fog alakulni ez az olimpia. Természetesen mindenki aranyat szeretne, hisz hülye az, aki eleve a negyedik helyet tűzi ki célként, bár kétségkívül ilyen is lesz, és a világ élmezőnyében ez sem mondható rossznak. Politikai szempontból viszont az ellentmondások olimpiájaként fogjuk emlegetni. Mikor Kína megkapta a rendezés jogát, az emberjogi szervezetek izmoztak: majd ez is kiváló alkalom lesz arra, hogy rávilágítsanak az emberi jogok lábbal tiprására, mely a kommunizmust a kapitalizmussal sajátosan ötvöző ázsiai óriásnak Mao óta sajátja. Sorra szólították fel az állam- és kormányfőket, hogy ne menjenek el a megnyitóra. Ám ezektől egy-két szolidabb ejnye-bejnyénél többre nem futotta. A béna kacsa évében járó Bush is csak annyit tudott ígérni, szóba hozza az emberi jogok kérdését. El tudom képzelni azt a beszélgetést Hun Csin Taóval...

A milliárdos óriás piacára ugyanis mindenkinek szüksége van. Ezért talán nem az olimpiát kellene kihasználni arra, hogy nyitogassák a kínai pofonosládát. Mindenesetre a lakosság negyedére most izgalmas napok várnak, aki meg a négyből az a három, akit a versengés nem hoz lázba, az menjen el nyaralni, vagy sörözzön. Elvégre mit lehet ilyen melegben csinálni?

(Ezt Fiumében írtam, az Adria partján, mert épp ott voltam, mikor rám került a sor, majd a megnyitót egy kedélyes abbáziai krimóban néztük T.-vel. Amúgy nem érdekel/érdekelt az olimpia. De a horvát sör meggyőző volt.)

Az egy Polival szegényebb bumm bölcseletileg erősít. A
portálon philosopher értekezéseit olvashatjuk. A lényeg: virágozzék minden
virág. Ismeretlenül is sok sikert kívánok a kollégának.

Nem tudom, hogy érdekel-e ez valakit/bárkit, de ez a másfél
hónapos kihagyás nem egy tervezett leállás volt, mint a decemberben bizonytalan
időre bejelentett, utóbb húsvétig tartó szünet. Egyszerűen csak így alakultak a
dolgok, módosultak a prioritások, és két nagy projekt felzabálta a máskor
blogolásra szánt szabadidőmet. De megérte. Legalábbis a 13.

Ez egy régebbi írás.

Ha két vadidegen ember találkozik, általában az időjárásról kezdenek beszélgetni, mert ahhoz mindenki hozzá tud szólni. És ezen a héten lehet is mit mondani róla, a vihar ugyanis szinte elvitte Dél-Szlovákia egy részét. A viharkárokon kívül a hét egyetlen valós híre egy szám volt, melyet az ellenzék, a kormányoldal és az istenadta nép egyaránt kíváncsian várt: 30,126. Erről szólt a hét.

Robert Fico legszociálisabb kormánya saját sikereként ünnepli a jó átváltási árfolyamot. Így van, ők már a jachton is megmondták, hogy ennyi lesz, így is lett. Az ellenzék - jelesül az SDKÚ - morcos. 29 is lehetett volna, mondta a volt kormánypárt euróügyi megmondóembere. Valami nekik is járna az ünneplésből, hisz a közös európai valuta bevezetése nem a nacionalistákkal - akik bíróságilag nem fasiszták - bratyizó legszociálisabb szociáldemokrata kormány érdeme, hanem a napjainkban egyre szürkébb és egyre témátlanabb Mikuláš Dzurinda nyolcéves kormányzásáé, főleg második reformkormányáé. Szóval járni éppen járna nekik is egy szelet dicsőség, csak nem jut, a Vezér az egészet kisajátította, még koalíciós partnereinek sem adott belőle. Az SDKÚ meg kapálózik, kapálózik, sajtóosztálya még a nyári melegekben sem pihen, ontja a sajtónyilatkozatokat, napszámba szervezi a sajtótájékoztatókat, de valahogy nem megy nekik. Csak azt tudják ugyanis mondogatni, hogy ez a Fico hazudik, lop, csal, nem tartja be az ígéreteit, ebek, illetve pártszponzorok harmincadjára juttatja az országot. Ezt a nem Fico-hívek úgyis tudják, mi több, akkor is így gondolnák, ha Dzurinda nem mondaná nekik. A Fico-hívek meg Dzurindának tuti nem fogják elhinni. Valaki szólhatna nekik, hogy váltsanak kommunikációs irányvonalat, ha nyerni akarnak. Igaz, a miniszterelnök e heti megnyilatkozása után úgy tetszik, háromszor kormányfőnek lenni nem túl trendi dolog. Csoda történt-e, vagy talán a hőség számlájára írható,nemtudni, de a sajtót hírhedten utáló kormányfő önként és mosolyogva ereszkedett le a sajtómunkások közé, s felvázolta a jövőt. Na nem az országét, azt már elmondta a dévényi vár tövében, hogy 2010-ben itt már nagyon jó lesz. Nem a haza jövője felett érzett aggódás tört elő e honfiúi kebelből a szőke riporternőt látva, hanem azt jelentette be, ő már biz' többet nem száll harcba a kormányfői székért, mert ebből elég négy év is. S szívünk mélyén megérthetjük a legnépszerűbb államférfit: ő itt a lelkét kiteszi, hogy nekünk jobb legyen, erre fel a gonosz fél országtól, a náluk is sokkal gonoszabb ellenzéktől, meg azoktól a rohadt újságíróktól egy jó szó nem sok, annyit sem kap érte. Ő inkább a párt útjait egyengetné. Az nekünk, szlovákiai magyaroknak talán jobb is lenne, a Smerben ugyanis vélhetően alulreprezentáltak vagyunk, így a pártelnök jótékony kezének hozadékát talán kevésbé éreznénk meg. Igaz, koalíciós partnerei azt is elképzelhetőnek tartják, hogy nem párt-, hanem köztársasági elnök legyen belőle, s ha jelenlegi preferenciáit nézzük, még akár az is lehet. A funkció betöltéséhez elengedhetetlen nemzeti gondolkodásmód nála nem hiányzik.

Mindenesetre ma délben előbb átad egy játszóteret - minden városban lesz ilyen, ahol a polgármester legalább egy kicsit kormánypárti -, délután pedig újra nemzeti húrokat penget, az nagyon megy neki: a szlovák irodalmi nyelv kodifikálása kapcsán mond beszédet. Mert ahhoz is ért. A HZDS már a sarokba van állítva, részben leszalámizva, népszerűsége a demográfiai mutatók függvénye, s pár ilyen jól szervezett happeninggel a nemzetiek szavazóiból is begyűjt néhányat. Még a végén az utódja egyedül alakít kormányt 2010-ben.

Szép könyv. Nagy. Keménytáblás. Narancssárga.
Az egyik könyvheti szerzeményem. Német szerző munkája. Az írásról szól. Sajnos,
a magyar fordításra nem jellemző a germános precizitás.

Bár ma már bármit,
bármilyen formában ki lehet adni, egy irodalommal foglalkozó könyv esetében
nagyon kínos, ha a fordító nem tudja, hogy a névelő a cím rész-e. Így Franz
Kafka műve egyszer Per, máskor A per formában szerepel a könyvben. Ez utóbbi a
helyes. Efelett még akár szemet is hunyhatnánk, bár emlékszem, annak idején
hasonló esetben szigorú mesterem hatalmas felkiáltójelet vésett szemináriumi
dolgozataim margójára, pedig azokat rajta kívül más nem olvasta.

A fordító
szerint Robert Musil kisregényének címe Törless növendék. Ám a német eredetiben
a Die Verwirrungen des Zöglings Törless címet viselő művet Törless iskolaévei
címmel fordították magyarra. A könyv figyelmünkbe ajánlja Salinger: Fogó a
rozsban című regényét is. Ám ha Holden Caulfield kalandjai iránt érdeklődve a
könyvesboltban a Fogó a rozsban című könyvet kérnénk, valószínűleg rosszallóan
nézne ránk az eladó. A magyar olvasó ugyanis ezt Zabhegyező címmel veheti
kézbe.

S bármilyen nehéz is elhinni, Ernest Hemingway hősének, Francis
Macombernek nem rövid, boldog élete van, ahogy a fordító állítja, hanem rövid
boldogsága, még ha az angol eredetiben az is a címe, hogy The Short and Happy
Life of Francis Macomber. Ezek a műfordítók már csak ilyenek… Edward Albee Ki
fél Virginia Woolftól? című darabjára is nehéz lenne jegyet szerezni, ezt
ugyanis a magyar színházak Nem félünk a farkastól címmel játsszák, még ha angol
eredetiben valóban ez is a címe: Who's Afraid of Virginia Woolf?

Conrad
Ferdinand Meyerrel meggyűlt a bajom a világirodalom szigorlat során, ugyanis a
Pescara megkísértése című regényének kölcsönözhető példányait már kivették
szemfülesebb évfolyamtársaim – 150-en voltunk, s mindössze két kölcsönözhető
példány volt –, így én csak a megyei harmadik emeleti olvasótermében
fellelhető, helyben olvasható példányból ismerkedhettem meg a zsoldosvezér
életével, miközben folyamatosan a nyakamra jártak a hasonló cipőben járó
évfolyamtársaim, hogy mikor fejezem már be. Így egy-két oldalt olykor
átugrottam. Ám a jelen írás tárgyát képező könyv alapján nem tudtam volna
kiírni a könyvtári kérőlapot, a fordító szerint ugyanis Meyer regényének címe
Pescara megpróbáltatása. Ezzel a címmel 1904-ben adták ki utoljára.

Sajnos, a könyvnek csak műszaki szerkesztője
van, „rendes”, akinek az lenne a dolga, hogy az ilyen szarvashibákat kijavítsa,
nincs. A sors iróniája, hogy a kötet címe: Kreatív írás. Nos, valóban kreatív.