Eljárás indult Vasiľ Špirko speciális ügyész ellen, hivatali jogkörrel való visszaélés gyanújával. Az e sorok írója által gyakorta ostorozott, hiányos igazságügyi kommunikáció miatt kevés ügyészt (és bírót, de róluk ma nem lesz szó) ismerünk név szerint. Nálunk nincsenek Falconék, noha igény, az volna rájuk. Špirkót a szűk szakmai közegén kívül legfeljebb ha a sajtó bűnügyekkel foglalkozó része ismerte. Eddig. Most valami barbárat mondtak róla. Azt, hogy a Büntető Törvénykönyv 326 paragrafusának 1. bekezdése a pontja, és a 2. bekezdés b pontja alapján eljárás indult ellene.
Ha a gondolat megrontja a nyelvet, akkor a nyelv is megrontja a gondolatot – írja George Orwell A politika és az angol nyelv című, 1946-os, korszakos esszéjében. Orwell hat szabályt állít fel, nemcsak kora íróinak, hanem a nyelv használóinak általában, amelyek közül az utolsó az, hogy az előző ötöt inkább szegjék meg, mintsem hogy valami kifejezetten barbár dolgot mondjanak. Mint például, hogy eljárás indult ellene a Büntető Törvénykönyv 326 paragrafusának 1. bekezdése a pontja, és a 2. bekezdés b pontja alapján. Hát nem feltűnő, hogy – miként Malina Hedvig esetében – még azt sem akarják megmondani, mit csinált ez a Špirko?
Boldogan írnánk le azt, hogy a politikumtól független rendőrség majd jól kivizsgálja az ügyet, és ha történt bűncselekmény, akkor vádemelési javaslattal továbbítja a politikumtól szintén független ügyészségnek, hogy az végül a független bíróság elé kerüljön, ahol majd elfogulatlan, pártatlan ítélet születik. De hát a helyzet nem ez. Éppen a Bašternák-ügy, amely miatt most Špirko bajszát is húzogatják, döbbentheti rá mindazokat, akiket a Gorilla-ügy, vagy az intézményesedő korrupció más vadhajtásai eddig még nem, hogy ebben az országban élnek a „mi embereink”, és a többiek. Az, hogy az országban kialakult büntethetetlen emberek egy csoportja, Vladimír Mečiar vívmánya. Az pedig, hogy ez az állapot az ő bukása után ennyi évvel is fennáll, rendszerhiba. A még csak most kezdődő, és ki tudja, hogy folytatódó Špirko-ügy újabb bizonyítéka annak, hogy a hatalom célja a hatalom, a kényelmetlen emberek félreállításáért pedig bármire hajlandók. A nem a „mi embereink” kategóriába tartozó köztisztviselőknek ilyenkor lenne igazán szükségük arra, hogy érezzék a társadalmi támogatottságot. Ehhez az kell, hogy a politikai nyelve ne rontsa meg gondolatainkat, és továbbra is inkább a saját, józan paraszteszünknek higgyünk, és annak, amit látunk, nem annak, amit akarnak, hogy lássunk. Akár a rendszerszintű változás is elérhető, ha van társadalmi akarat. Ha erről a lehetőségünkről lemondunk, az „ő embereik” nyertek.
