Ha a Szabadság és Szolidaritás jól fogja tematizálni a kommunista rendszer bűneit, akkor esély teremtődhet rá, hogy esetleg Szlovákiában is lezajlik majd egy olyan vita, amelynek 2002 táján Magyarországon lehettünk tanúi.
2002-ben sok minden történt, egyebek mellett, hosszas előkészületek után, nem kis társadalmi animozitás közepette megnyitotta kapuit a magyar diktatúrák emblematikus szívcsakrájában, az Andrássy út 60. szám alatt a Terror Háza Múzeum, a huszadik századik diktatúrák múzeuma. Az eredetileg polgári lakóháznak készült épületben előbb Szálasi Ferenc nemzetvezető pribékjei tanyáztak, előbb pártházként működtetve azt, majd, a sikertelen kiugrási kísérletet követő nyilas hatalomátvétel után börtönként. A világháború után az ÁVO és az ÁVH vette birtokába, egyre bővítve a börtönlabirintust a pincében. Az épületben az elnyomó diktatúrák ezreket kínoztak és/vagy öltek meg.
A múzeum ellen a kommunista utódpárt „érthető” módon, a személyi folytonosság okán ágált. Annál furcsább volt az időközben a politikai süllyesztőben eltűnt, egykor jobb sorsra érdemes liberális párt ellenkampánya, hisz a szabad demokraták alapító atyáit rosszindulattal sem nevezhetjük az elmúlt rendszer haszonélvezőinek. A következetes liberális hozzáállás tehát a diktatúrák története feltárásának támogatása lett volna. Az animozitás elmúlt, a múzeum, minden ellenszél ellenére gyökeret eresztett a közösségi tudatban, és a múzeumi rendszernek is integráns részévé vált, és megszokott, hogy a jegyekért olykor sorban kell állni, ami azért a múzeumokban nem gyakori jelenség.
Eltelt 14 év, és Szlovákiában egy közepesen ismert liberális parlamenti képviselő, bizonyos Branislav Gröhling felhozta – valószínűleg a magyarországi előzmények ismerete nélkül –, ideje lenne a kommunizmus bűneivel is foglalkozni. A március 6. hajnalán nyakunkba ömlött barna lé okozta sokk még nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk arra: a szélsőségesek immár nagyon is érzékelhető előretörésére a fősodorbeli pártok a szlovák félmúlt mélyebb megismerésének szükségességével, egyebek mellett auschwitzi iskolai kirándulások bevezetésével reagáltak. A törekvés helyénvaló, bár azt a sajtó által megszólaltatott szakmai képviselők rögvest elmondták, önmagában egy osztálykirándulás, ha nem szervesül bele mélyebben az oktatási rendszerbe, nem old meg semmit. Ehhez az is kellene, hogy a történelem ne legyen az oktatási rendszer mostohagyereke, de ennek taglalása messzire vezetne. Az egykori politikai foglyok nemrégiben levélben fordultak Andrej Danko házelnökhöz, kérve, hogy az 1996-ban elfogadott, a kommunista rendszer erkölcstelen voltáról szóló törvénynek következetesen szerezzen érvényt, és járjon közben, hogy a diákok a kommunista rendszer politikai fegyházaiba, és internálótáboraiba is eljussanak, illetve – ezt nem írták bele így, de a magyar példához hasonlatosan –, hozzanak létre a kommunizmus bűneit is bemutató múzeumot.
Jó lenne, ha a szlovákok most tanulnának a magyar példából, és elkerülnék azt, hogy rendkívül gusztustalan „tetemkomparatisztikai” vita induljon arról, melyik diktatúra bűnei voltak nagyobbak. Ezt a kört megspórolhatnánk.
Továbbá az is üdvös lenne, ha a szlovák liberálisok nemcsak egy aktuális politikai hullámot szeretnének meglovagolni, hanem következetesen kitartanának elképzelésük mellett, és elérnék, hogy a félmúlttal való szembenézés rendszerszinten is meginduljon. Ezzel hosszú távon többet használnának a szlovák társadalomnak, mint megannyi Bonapárty szervezésével.
