Aki nem kér menedékjogot, az nem menekült. Rövid, tömör, lényegre törő, faék egyszerűségű mondat. Ha egy kép alá lenne írva a Facebookon, valószínűleg rövid időn belül „szétlájkolnák” a világ dolgait egymondatos szentenciákkal átlátni szeretők. A mondat egyébként Robert Kaliňák szlovák belügyminiszter száját hagyta el a hétvégén, akivel viselt dolgai miatt nem szívesen kerülnénk közös platformra, de ezzel az állításával nem nehéz egyetérteni.
A helyzet persze a maga bonyolultságával nem egyszerűsíthető le ennyire. De minden rendpárti olvasóban valószínűleg felmerült már, vajon ő hány percig gyalogolhatna az autópályán? „Ha az illegális bevándorló illegálisan átlépi a határt, akkor vagy illegális bevándorló akar maradni és elfogják, vagy menedékjogot kér, és bekerül a menekültügyi folyamatba. 
Ezek az emberek arról spekulálnak, Görögország, Törökország, Ausztria vagy Magyarország nem biztonságos a számukra, akkor milyen menekültekről beszélünk?
Arról spekulálnak, hova akarnak menni, és mit akarnak ott csinálni, miközben semmilyen menekültügyi szabályok nem érdeklik őket” – mondta a belügyminiszter. Kaliňák legitim kérdéseket vetett fel, amelyek egy útkaparó vagy egy agysebész fejében egyaránt megfordulhattak volna, hiszen a menekültáradat egyik lényeges vonatkozására kérdeznek rá. Amikor azt halljuk, a migránsok azt mondják: a magyaroknak nem adunk ujjlenyomatot, csak egy kérdés helyénvaló: mi van?
Naponta arról olvashatunk, a Keleti pályaudvar mellett a menekülthullám legnagyobb terheit viselő Csongrád megyében hány ezer határsértőt tartóztattak fel naponta, így teljesen jogos az a törekvés, hogy a hatóságok megpróbálják megtudni, kik ezek az emberek. Bár nem minden vonatkozásában helyes a párhuzam, de gondoljuk csak meg, a nappalinkba, vagy akár a garázsunkba beengednénk-e bárkit, akiről fogalmunk sincs, kicsoda? Igen, ez nem rövid folyamat. Lehet, hogy ujjlenyomatot kell adni hozzá. Elviselni a hatóságok „zaklatásait”. De ennél sokkal kevesebbért sokkal többet kértek korábban. Mindenki, aki még az EU-csatlakozás előtt kezdte meg magyarországi tanulmányait, emlékezhet arra, milyen érzés volt, amikor, annak ellenére, hogy a szomszédos országból, törvényes határátkelőhelyen, lepecsételt útlevéllel érkeztünk – ráadásul még hatumák is voltunk –, el kellett bandukolni a KÖJÁL-ba, egyebek mellett lepravizsgálatra is, az AIDS-szűrés, és még ki tudja, mi mellett. Miért gondolja bárki is, hogy ha – az átkelés előtt eldobott – papírok nélkül lép egy idegen ország területére, akkor ott azt tehet, ami neki tetszik, anélkül, hogy vizsgálnák, ki ő, és mit akar?
Függetlenül attól, hogy valaki valóban háborús menekült-e, vagy „csak” gazdasági bevándorló, minimumként elvárható, ha azt akarja, hogy menekültként bánjanak vele, akkor viselkedjen menekültként.
