Tíz éve jelentette be a trencséni Pohoda fesztiválon Juraj Liška akkori SDKÚ-s (akkor még volt SDKÚ) védelmi miniszter a sorkatonai szolgálat megszüntetését, így valószínűleg a rendszerváltás óta eltelt időszakban ő a legnagyobb tapsvihart magáénak mondható politikus.
Előtte legfeljebb Csehszlovákia Kommunista Pártja kongresszusain járt a vezérszónokoknak olyan vastaps, amilyet ott, akkor Liška kapott. Most tekintsünk el attól, hogy réveteg tekintetű fesztiválozók előtt felolvasni egy parancsot közjogi értelemben nulla relevanciával rendelkezik – elég lett volna a Törvénytárban megjelentetni, de hát amióta politikai marketing is van a világon, azóta semmin sem szabad meglepődni –, s a dolgot őt magát nézzük.
E sorok írója abba a generációba tartozik, amelyet még az utolsók közt, reálisan fenyegetett a kék sávos boríték – az újabb nemzedékek kedvéért: a területi hadkiegészítő parancsnokságok így leveleztek az állampolgárral, hogy már akkor tönkre legyen téve a napja, amikor kinyitja a postaládát, illetőleg az egész falu megtudja, hogy XY behívót kapott –, s csak nagy találékonysággal sikerült kitérnie előle. Így az egész hercehurca lezárása saját kulturális tapasztalat, egyben nemzedéki élmény is, természetesen azzal együtt is, hogy a rendszerváltás után az egyre rövidülő katonásdi, melynek végén már hétvégente hazazavartak mindenkit, csak hogy ne kelljen etetni őket, az 1989 előtti állapotokhoz képest már inkább a humor kategóriájába tartozott. A kemény világ az volt, amikor a hetvenes évek elején Királyhelmec mellőli szülőfalujából úgy vitték el apámat a német határra két évre, hogy először egy év után mehetett haza.
Volt ennek értelme? – kérdezhetnénk. A Csehszlovák Néphadsereg szempontjából nyilván, hiszen kiképzési szempontból alapcél volt, hogy a fiatal otthoni környezetétől minél távolabbra kerüljön, így a megszokott, biztonságot nyújtó közegtől távol könnyebben volt „kezelhető”. A szocialista tervgazdálkodás sem sínylette meg, hogy munkaképes fiatalok százezrei vonódnak ki két évre a rendszerből, hiszen eleve így volt tervezve (lásd még: Tervhivatal). Az meg, hogy apáink, nagyapáink nemzedéke számára ez mit jelentett, nem nagyon érdekelt senkit. Természetesen az idő mindent megszépít, és a mai ötvenesek, hatvanasok nosztalgiával gondolnak vissza katonaéveikre. Ennek oka persze nem az, hogy ott olyan jó volt nekik, inkább a mundérral eltűnt fiatalság hiányzik…
A kötelező sorkatonai szolgálat megítélését az sem segíti, hogy annak jelentős része a nem demokratikus, szocialista rendszer idején zajlott, ahol a legénység politikai oktatása, a PŠM is aktív eleme volt a folyamatnak. Erre akár egyfajta agymosásként is tekinthetünk. A sorkatonasághoz a kisebbségiek esetében még egy további szívatási lehetőség is társult, így mi külön örülhettünk eltörlésének.
Pedig a sorkatonai szolgálat nem ördögtől való. Például a szomszédos Ausztriában 2013-ban népszavazáson, 59,8 százalékos támogatottsággal döntöttek amellett, hogy maradjon a kötelező, hat hónapos fegyveres vagy kilenc hónapos polgári szolgálat. De van sorkatonaság más, diktatórikusnak rosszindulattal sem nevezhető államokban is, mint Norvégia, Finnország, Dánia. Litvániában 2008-ban ugyan eltörölték, de idén tavasszal az orosz fenyegetettség miatt ideiglenes jelleggel visszaállították.
Ennek kapcsán a szomszédos Csehországban készítettek egy felmérést, amiből az derült ki, hogy a csehek 63 százaléka támogatná a sorkatonai szolgálat visszaállítását, sőt, ami meglepő, a támogatottság a fiatal generáció esetében, akiket ez elsődlegesen érintene, az országos átlagnál magasabb, hetvenszázalékos volt!
A kötelező sorkatonai szolgálat egy a lehetséges honvédelmi modellek közül. Nem eredendően rossz vagy marhaság, arról, hogy mindenki ott tanult meg lógni vagy kitérni a feladatok elől, nem maga a rendszer, hanem szocializmusbeli implementációja, majd ennek rendszerváltás utáni továbbélése tehet. A katonai szolgálat egyebek mellett a hazához való viszonyról is szól. Szabályozásakor elsősorban ezt érdemes újragondolni.
/2015. 7. 23./
