Február hetedikén az önálló Szlovákia történetének nyolcadik népszavazására kerül sor. Az előző hét közül egy, azaz egy volt érvényes, az európai uniós csatlakozásról szóló. Az is nagyon lécrezgető módon, 52,15 százalékos részvétellel. Jobb bele se gondolni, mi lett volna, ha az a 2,15 százalék akkor is inkább a kertészkedést választja.
A maradék hat referendumból egyet az akkori HZDS-es belügyminiszter, Gustáv Krajči hiúsított meg, következmények nélkül (szép kis ország), kettő kimondottan és vállaltan rövidtávú pártpolitikai célokat szolgált: 2000-ben és 2004-ben az akkori ellenzéki pártok kezdeményezésére előrehozott választások kiírásáról szavazhattunk. Ugyancsak pártcélú marketing-népszavazás volt a Szabadság és Szolidaritás 2010-es, hatkérdéses voksolása, amely mögül végül a párt is kihátrált, magára hagyva 7,2 millió euróba kerülő szellemi gyermekét. Az 1998-as, a stratégiai vállalatok privatizációjáról szóló, egyébként nem alacsony, 44,25 százalékos részvétel mellett zajló referendumot pedig a kezdeményező HZDS helyezte törlésjel alá. Mečiarék ugyanis vélhetően csak azért akarták megakadályozni a stratégiai vállalatok privatizációját, hogy később maguk privatizálhassák azokat.
Mindebből akár következtethetnénk is a februári referendum sikerére, bár a kezdeményezők mozgósító erejét botorság lenne alábecsülni. Egy pártalapításhoz vagy köztársasági elnöki választásokon való induláshoz szükséges 10 vagy 15 ezer támogató aláírást viszonylag könnyű összegyűjteni, néha még futóbolondoknak is sikerül. 350 ezer szignó viszont már komolyabb tétel. Kérdés, hogy viszonylag korlátozott anyagi eszközökkel, profi szervezőcsapat híján tudják-e úgy pozicionálni a népszavazást, hogy a „nép” azt fontosnak tekintse? Mert ezen fog múlni a dolog.
Ha a jövőben nem szeretnénk, hogy minden népszavazás előtt az határozza meg a diskurzus túlnyomó részét, érvényes lesz-e a referendum, azon egyetlen módon változtathatunk, azzal, ha február 7-én rászánjuk azt az öt percet a népszavazásra. Aki egyetért vele, az szavazzon igennel, aki nem, az nemmel, aki szerint pedig felesleges a népszavazás, az írja oda a lap aljára: tiszta hülyeség az egész – ezzel érvénytelen szavazatot ad le. Jelenleg a népszavazásról annyi mondható el, hogy van egy – nem olcsó – intézményünk, amellyel nem tudunk, nem akarunk élni. A politikusok bizalmi indexe jelenleg történelmi mélyponton van, a pártokból, pártpolitikából, s talán az oligarchikus demokrációból való általános kiábrándultság miatt. Ha a politikusokban nem bíznak a választók, legalább magukban bízzanak, bízhatnának. Vagy az is egy megoldás lehet, hogy a jövőben eltekintünk ettől az intézménytől, kivetve jogrendünkből. Így megkíméljük magunkat az össztársadalmi frusztrációtól, hogy képtelenek vagyunk az akaratnyilvánításra, és megakadályozzuk azt is, hogy demagóg politikusok élhessenek vissza ezzel az intézménnyel. Ezzel azonban biztosan szegényebb lenne demokráciánk.