Ahogy közeledünk a február hetedikei népszavazáshoz, úgy válik a róla szóló vita egyre indulatosabbá a közbeszédben és a közösségi médiában. A vita hőfokával önmagában nem is lenne probléma, ha a megszólalások nem nélkülöznék a racionalitást.
Nehezen megy, mivel érzékeny területről van szó, amely mindenkit érint, hiszen családja mindenkinek van, így mindenki feljogosítva érzi magát a véleménynyilvánításra.

Sokak a referendum árát kifogásolják. A legdemagógabbak már-már azt is kiszámolják, mennyi „lélegeztetőgépet” lehetne venni belőle. De a demokrácia már csak egy ilyen drága államforma. A választások is sokba kerülnek. Akkor ne válasszunk helyi és megyei önkormányzatot, parlamentet, köztársasági elnököt? Döntsön mindenről a Nagy Népi Hurál? Vagy állítsuk vissza a királyságot? A népszavazás legitim törekvés, aki teljesíti a törvényi feltételeket, annak az eszméjéről (vagy rögeszméjéről) népszavazást lehet tartani. Vagy vessük ki jogrendünkből teljesen ezt az intézményt, beletörődve abba, hogy mindenben választott képviselőink fognak dönteni – ahogy egyébként eredményessége esetén a népszavazás további sorsáról is a jelenlegi szabályozás mellett –, vagy, ha szeretnénk, hogy legyen ilyen, akkor ne kapkodjunk levegő után, hogy ez drága. 

Sokan feleslegesnek tartják a referendumot. Nos, az előző bekezdésben foglaltak miatt egy népszavazás nem lehet felesleges, de az megfontolandó, hogy egy oktatási kérdés miatt érdemes-e népszavazást kezdeményezni, az nem oldható-e valamilyen más, szűkebb, szakmai platformon. A másik két kérdés ugyanis már jelenleg is szabályozva van. Pont úgy, ahogyan azt a kezdeményező Szövetség a Családért szeretné. Az, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata, benne van az Alkotmányban, a Smer és a KDH közös módosításának gyümölcseként. A 41. cikkely 1. bekezdésének első mondata így hangzik: A házasság egy férfi és egy nő egyedi köteléke. Ezen felül a Családjogi Törvényben is ez áll. Tehát nem két férfié, nem két nőé, nem egy nőé és egy kentauré, nem egy férfié és egy sellőé. Egy férfié és egy nőé. Ha benne van az alaptörvényben, akkor minek szavaztatunk róla? Attól jobban benne lesz?

Szintúgy a családtörvény szabályozza az örökbefogadás intézményét. Ennek 100 paragrafusában pontosan le van írva, kik fogadhatnak örökbe gyermeket. „Kiskorú gyermeket házastársak, vagy a házastársak egyike, aki a szülők valamelyikével házasságban él, vagy a kiskorú gyermek szülőjének vagy örökbefogadójának özvegy házastársa fogadhat örökbe. Kiskorú gyermeket kivételes esetben egyedülálló személy is örökbe fogadhat, ha az örökbefogadás a gyermek érdekét szolgálja.” Lát itt valaki említést „azonos nemű párokról vagy csoportokról”, ahogy a népszavazás második kérdésében áll? A helyzet ugyanaz, mint fentebb: ha van már róla törvény, kell-e népszavaztatni?

Marad tehát a harmadik kérdés, melyben arra válaszolhatunk, egyetértünk-e azzal, hogy az iskolák ne követelhessék a gyerekek részvételét a szexuális nevelésről vagy az eutanáziáról szóló oktatáson, ha a szülők vagy a gyerekek nem értenek egyet az oktatás tartalmával? Jelenleg szabad iskolaválasztás van, ami lehetőséget biztosít a szülőknek, hogy a saját értékrendjüknek leginkább megfelelő oktatási intézmény válasszák gyermeküknek. Ennek persze lehetnek gátjai, például, ha az adott településen nincs olyan intézmény, és a család körülményei nem teszik lehetővé, hogy oda költözzenek, ahol van. Jelenleg az állami berendezkedés azon a vélelmen alapszik, hogy az egyes minisztériumok – így az oktatási is – apolitikus háttérintézményeiben a megfelelő szakemberek vannak, akik a lehető legjobb döntéseket hozzák. Persze, tudjuk, hogy nem a legjobb szakemberek vannak ott, hanem a legsmeresebbek, így a szép elmélet, s vele államberendezkedésünk alapjai is borulni látszanak. Mindazonáltal ez az oktatásba való szülői belebeszélés főként elvi síkon érzékeny téma. Mint mondtam, a jelenlegi oktatási rendszer alapja, hogy azt gondoljunk, a tanagyagot a leginkább hozzáértők állították össze, a gyermekek szükségleteit leginkább szem előtt tartva. Ha ez nem így van, akkor lehet az utcára vonulni, de ha ezt vélelmezzük, akkor mit fogunk csinálni, ha a kötelező oltások ellenzői gyűjtenek össze 350 ezer aláírást, vagy éppen azok, akik szerint Petőfi nem Segesvárnál halt meg, hanem hadifogolyként Szibériába hurcolták? Akkor az ő gyerekeik azokról az tanórákról fognak hiányozni? Ad absurdumig víve ezt a gondolatmenetet, így akár a közoktatási rendszer egészét alá lehet ásni.

Mindezekre is gondoljunk, amikor elmondjuk véleményünket.