Csütörtökön az Alkotmánybíróság döntött Jozef Čentéš megválasztott, de ki nem nevezett főügyész ügyében. Sok köszönet nincs benne. Ha Petőfivel feltennénk a kérdést, van-e, ki e nevet nem ismeri?, a válasz vélhetően „nincs” lenne. 2011. június 17-i megválasztása óta csak az Új Szó több mint 200 cikkben foglalkozott Čentéš kálváriájával, melynek végére most úgy került pont, hogy az az állampolgárokban tovább erősítheti az igazságszolgáltatás impotenciájáról, és úgy általában az ország következmények nélküliségéről kialakított elképzelést.
A taláros testület döntésével kimondta, hogy Ivan Gašparovič államfő megsértette Jozef Čentéš választott funkciónak gyakorlásához való jogát, amelyet az alkotmány garantál, ahogy a közszolgálathoz való jogot is. Ez az egyetlen pozitívum, amelyet elmondhatunk a döntésről. „A többi, néma csend.”
Ez az első alkalom az önálló Szlovákia 21 éves történetében, hogy kimondják: az ország első számú közjogi méltósága alkotmányos jogot sértett. Pedig ezt az embert kétszer is megválasztották. Akik rá adták voksukat, legalább utólag gondolkozzanak el azon, kit támogattak.
Jozef Čentéšnek a bíróság 60 ezer eurós, nem vagyoni kártérítést ítélt meg, valamint 2222 euró perköltséget. Ezt azonban nem a hibázó, alkotmányos jogot sértő Ivan Gašparovič fogja kifizetni a saját zsebéből, hanem a közpénzekből – adóinkból – gazdálkodó Köztársasági Elnöki Hivatal. Nem horribilis összegről van szó, ennél hetente többet lopnak el a közbeszerzéseken, az ország 5 417 750 lakosa fejenként körülbelül 0,011 euróval fog hozzájárulni a volt elnök (pártukázra történt?) bűnös passzivitásához. Ennyiért ma már semmit nem lehet venni, de az elv…
A legrosszabb az egészben a következmények nélküliség. Kimondták, hogy Jozef Čentéšnek sérültek a jogai. Most már papírja van róla. Apróra váltva: megválasztották főügyésznek, de nem lett belőle főügyész, kap érte 60 ezer eurót, főügyész továbbra sem lesz. És ennyiben maradtunk. A döntés ugyan minden bizonnyal jogszerű, etikai szempontból azonban nem helyeselhetjük, hogy egy állami tisztséget az alkotmányosság felett őrködni hivatott testület kilóra megvesz, az adekvát elégtétel ebben az esetben a főügyésszé való kinevezés lenne. Ezt azonban az Alkotmánybíróság lehetetlenné tette azzal, hogy nem utalta vissza a köztársasági elnöknek további eljárásra az ügyet. Az egyetlen, vállalható megoldás az lett volna, ha a parlament az új főügyész megválasztásával megvárja az alkotmánybírósági döntést. Ám minden ilyen irányú bölcselkedés akadémiai jellegű, egyben hiábavaló.
Az alkotmánybírósági döntések tárháza egy újabb, nesze semmi, fogd meg jól típusú döntéssel bővült. Most már csak az a kérdés, minek nekünk ilyen Alkotmánybíróság?
