Az álmatag, állóképszerű, nem túl izgalmas kampány ma reggel hét órakor a teljesen értelmetlen kampánycsendbe fulladt. Szombaton választunk, és azt már látatlanban is kimondhatjuk, hogy a jelenleginél csak jobb jöhet. Az Andrej Kiska elleni röplapozást, és a rá legalább kétszer lesújtó uzsorabunkót nem számítva unalmas, jellegtelen kampány zárult le ma.
(Itt nyissunk egy zárójelet: sokan ostorozzák a Smert és Róbert Kaliňák belügyminisztert, hogy a szuperválasztási évben nyúlt hozzá a választási törvényhez. Az időpontválasztás valóban szerencsétlen, azonban a törvénymódosítás felettébb szükséges. Teljesen abszurd, hogy a törvény betűje szerint a választások előtti két hétben lehet kampányolni, ennek ellenére az elnökjelöltek már hónapokkal korábban óriásplakáterdőbe borították az országot, úgymond tájékoztató jelleggel, és mindez ellen a Központi Választási Bizottságnak nincsen eszköze, akinek nem tetszik, az az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ami e hazában kb. azzal egyenértékű, mint ha nem tenne semmit. Ugyanígy teljesen felesleges és betarthatatlan a kampánycsend intézménye, amellyel csak a hazai nyomtatott és az elektronikus sajtót korlátozzák, de semmilyen eszközük nincs a közösségi média megregulázására – nem mintha erre szükség lenne. Abban is jó lenne már zöldágra vergődni, hogy a rabok melyik választáson szavazhatnak, és melyiken nem; miért nem lehet az összes választáson külföldről szavazni; a XXI. században miért gördítenek akadályokat az elektronikus szavazás elé stb.)
Az elnökjelöltek jobbára úgy viselkedtek, mint a rossz kocsmai verekedők: mindenki egy ellen. Azaz, azt 14-ből 13 elnökjelölt deklarálta, hogy Robert Fico legyőzője akar lenni, ám azon túl, hogy magukat alternatívaként kínálták a biztos befutónak mért jelölttel szemben, arra alig törekedtek, hogy a többi jelölthöz képest meghatározzák magukat. Márpedig ha az ország durván harmada egy jelöltet támogat, nehéz úgy nyerni, ha a maradék szimpátiájára tizenhárman ácsingóznak. Értelemszerűen minden jelölt mindenki államfője szeretne lenni, na de hát, nem is tehet másként. Éppen ezért talán bátrabban kellett volna vállalni a jelölteknek a választói célcsoportjaikat. Volt olyan jelölt, akinek ez nem jelentett problémát, Bárdos Gyula esetében például eleve adott volt. Talán ennek is köszönhető, hogy a többi államfőjelölt ebben a kampányban – sem! – törte össze magát, hogy a magyar szavazókat megszólítsa, ahogy Bárdos sem plakátolt nagyban mondjuk Zsolna megyében. Mert ez így, egy évszázadnyi, új közös államalakulatban élés után is még túl korai. A futás edzéstervek immár közhellyé vált, gyakori bevezetője, hogy a maratonfutás is az első lépéssel kezdődik. És ezzel az első lépéssel a szlovákiai magyar érdekképviselet az első közvetlen elnökválasztás óta, tizenöt éve adósunk. A szlovák portálokon folytatott online beszélgetésekből látszik, mennyire nem természetes többségi polgártársainknak, hogy egy magyar is indulhat az állam első emberének székéért – ők ennél némileg durvábban fogalmaztak. Ha Bárdos nem az első, hanem a negyedik magyar államfőjelölt lenne, ezeken a körökön már valószínűleg túl lennénk. Korábban e hasábokon már kifejtettük, a magyar jelölt egyik nagy hozadéka lehet, hogy a „magyar témákat” hosszú időn át képes kiemelt sajtófigyelmet kapó pozícióból kommunikálni. Bárdosnak ez sikerült, és ezzel, pártállástól függetlenül, az összes felvidéki magyar érdekeit szolgálta.
Meggyőződésem, hogy ezt a tevékenységét az elnöki székből is tudná folytatni.
Az Államfőválasztás 2014 sorozat minden posztja.
Ha tetszett a poszt, szeress bennünket a Facebookon, kövess a Twitteren, vagy RSS-ben.
