Ma nemzeti ünnep van. Ez nem ok arra, hogy ne legyen poszt, de most tényleg csak egy bővebb twitternyi tisztelgő bejegyzés.
Augusztus 20-án minden évben állami kitüntetésekben részesítenek a mindenkori hatalom által arra érdemesnek gondolt közszereplőket, tudósokat, művészeket, sportolókat, egyházi személyeket, pedagógusokat stb. S mivel a kitüntetéseknek mindig a mindenkori hatalom szab irányt, lehetnek kétségeink azok jogosságát, netán jogosulatlanságát illetően, politikai beállítottságunk és szájunk íze szerint. Gondoljunk csak Sólyom László emlékezetes "nem-kézfogására" a kádárista főközgazdásszal…
A magyar állam a kitüntetésekkel a határokon is átnyúl. Itt, a kis szlovmagy (ad notem BeJó-vírus: leírta valaki ezt a szót 2008 . 11. 23. előtt, vagy ezen a blogon jelent meg először?) pocsolyában meg aztán mindenki ismer mindenkit, így véleménye is van arról, hogy ki kapott megérdemelten, avagy éppen érdemtelenül, pártvonalon kitüntetést. E sorok írójának is.
Fotó: Somogyi Tibor/Új Szó
Abban viszont, szeretném hinni, hogy általános a konszenzus: Burián László nyugalmazott esperes plébános az idei nemzeti ünnep alkalmából megérdemelten kapta a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést.
A hivatalos indoklás szerint a felvidéki magyarságért történő példaértékű kiállásáért, a hit a nemzeti öntudat erősítése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként adományozták neki. Hogy pontosítsunk, azért, mert híveivel együtt vállalta a kitelepítést. Ez a lépés messze nem volt egyértelmű minden paptársa számára…
Tisztelet Burián Lászlónak!
Álljon itt egy rövid részlet abból az interjúból, amelyet Gulyás Zsuzsa készített vele, még 2012-ben. Az interjú az Új Szóban jelent meg.
Nyilván a deportálásokra, a jogfosztottság éveire gondol.
Bizony szomorú idők voltak azok. Mikor tudomást szereztem a deportálásról, úgy éreztem, hogy nem ülhetek tétlenül, tennem kell valamit. Levelet írtam hát a püspöknek, hadd menjek szolgálatot teljesíteni Csehországba a kitelepített magyarokhoz. Ő azt válaszolta, hogy rám itt van szükség. Erre én azt írtam neki, hogy addig, amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy a szögesdróttal körbetekert marhavagonokban elhurcolt, rabszolgaként eladott magyaroknak van támaszuk, nem nyugszom. Hiszen tőlük elvették a hazájukat, a családjukat, a barátaikat, a vagyonukat, még az Istenüket is el akarják venni? Erre a levélre nem jött válasz, de kaptam egy ingyenjegyet, amivel elutazhattam Csehországba. „Hiszek a véletlenben, mely megett Isten nevet” – írta egyik versében Mécs László. Nekem filozófiámmá vált ekkor ez az idézet, hiszen szerencsés egybeesések sorozata vezetett el egyik faluból a másikba, egyik embertől a másikig. Kerékpáron jártam a településeket, ahol a magyar szentmiséken mindig zsúfolásig megteltek az egyébként üres templomok. Sajnos egyesek hátsó szándékot sejtettek ténykedésem mögött, ezért azzal az indoklással, hogy politikailag nem kívánatos a kint maradásom, hazaküldtek.
Úgy tudom, hogy volt életének egy nagyon tragikus időszaka is, amikor a vallási üldözések idején koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték. Mivel vádolták meg?
A vádirat szerint államellenes összeesküvésben, illetve papok és szerzetesek tiltott határátlépésének megszervezésében vettem részt. Az internálások idején – amikor sokan akartak Ausztriába szökni – az osztrák határhoz közeli Nagylévárdon (Veľké Leváre) voltam káplán. Éppen itt – a Morava folyón átkelve – próbálkoztak sokan a szökéssel. Egy sikertelen szökési kísérlete után a nagyszombati püspöki hivatal titkára kopogtatott be a plébániára, hogy elkérje személyazonossági igazolványomat, amivel a szomszédos településen lakó testvéréhez akart eljutni. Sajnos még a vasútállomáson elfogták, és miután az ott várakozó helyiek igazolták, hogy nem ő a személyazonosságiban feltüntetett személy, letartóztatták. Aztán én kerültem sorra... De erről nem akarok beszélni. Szörnyű, borzalmas dolgokat éltem át, amelyekről még édesanyámnak sem meséltem. Viszont ennek köszönhetem azt, hogy megtapasztalhattam, milyen az egyszerű munkásélet. A börtönben töltött évek után munkásként dolgoztam a Losonc melletti Lónyabányán, majd a pozsonyi Gumonban.
Hát így. Van még kérdés?
