A szerző tudja, hogy a Felvidéken blogírásból nem lehet megélni, és egyelőre egyetlen szlovmagy bloggert sem ismer, aki fizetést kapna az írásért. Ti igen? De mi a helyzet déli szomszédunknál Édes Óhazánkban? Itt érdekes, nem tervezett megélhetési blogkísérletnek lehetünk szemtanúi.
Amikor a webkettő még csak délibábként lebegett a nagy felvidéki pusztaság felett, az akkor még nem a Szótlan Szemtanút és a Felvidék Népe Frontot nyomó Szótlan Szemtanú megkérdezte, hogy ismerem-e a Google Readert? Mondtam neki, hogy ismerem, de azt az öt blogot, amit olvasok, azt végig tudom kattogtatni, nem gond. Ez a szám azóta a tízszeresére emelkedett, a Reader pedig a mindennapjaim részéve vált. (Bár éppen most készül rá végzetes csapást mérni a Blogoszféra Twitter.) Valahogy belekerült a legközérthetőbb magyar pénzügyi blog, a Kiszámoló is. Bár általában magyar pénzpiaci termékekre fókuszál, általános mondanivalóját itt, Dél-Szlovákiában, a nem banki pénzügyi szolgáltatók és gyorskölcsön-folyósító társaságok legfőbb vadászterületén, ahol a legtöbb pénzügyi analfabéta él, és a legtöbb lakásárverés történik, is érdemes lenne megszívlelni.
A blogról korábban is írtunk, mivel azon kevesek egyike, amely nem megvásárolt gasztroblog, és az online-ul kovácsolt tőkét az offline világban tudta kinyerni.
Két nappal ezelőtti posztjában a szerző azt írja, fulltime blogger lett, mert kirúgták. A magyar bankrendszer tényleg megérett a pusztulásra, ha egy ilyen fószert, aki nemcsak érti a dolgokat, hanem közérthetően el is tudja magyarázni, kirúg.
„Na szóval, mostantól érdekes kísérlet lesz, hogy meg lehet-e élni fulltime blogolásból” – írja a szerző. Kívánom, hogy sikerüljön neki.
∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
A (ide jelző kéne, mondjuk a várakozásaimat egyelőre alulmúló, vagy valami ilyesmi) cink.hu számol be arról, hogy az egyik amcsi sztráblogger önállósította magát.
Andrew Sullivan most hatfős csapatával együtt bátor ugrással kipróbálja, hogy eltart-e a rajongótábor nemcsak egy istenített megmondóembert, de egy egész jól fizetett miniszerkesztőséget is.
Az üzleti modell első blikkre annyira olvasóbarát, hogy szinte álcázott adakozásnak tűnik. Nyitó kedvezménnyel 19,90 dollár az éves előfizetés (aki akar, az meg fizethet többet is), miközben a tartalom jó része eleve ingyenes marad, és az ingyenes RSS-feliratkozással pedig továbbra is elérhető marad minden egyes poszt. És az is ingyen olvashatja el a fizetős tartalmat, aki egy külső linkre kattintva csapódik be egy Dish-posztba. Itt úgy tűnik, tényleg az a kérdés, hogy a teljes függetlenségért hajlandó-e tömegével fizetni az olvasók. A Sullivan-modell lényege ugyanis az, hogy a blog hirdetésmentes marad, hogy az olvasók 100 százalékosan úgy érezhessék, an nak sorsa csak tőlük függ.
Salmon úgy tudja, hogy Sullivan az első napon úgy 100 ezer dollárt gyűjthetett össze körülbelül 4000 lelkes rajongótól, vagyis összesen olyan 50 ezer fizető támogatóra számít az első évben.
(A kurzívval írt rész a cinkről van.)
Neki sikerült, örülünk, Vincent!
∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
Na de ez Amerika, legyinthetne bárki. Ne tegye! A LifeTiltnek is sikerült. Ezt a blogot nem olvasom, szerencsére nincsenek súlyproblémáim, de múltkor a díványon volt egy interjú a szerzővel. Ilyen volt, ilyen lett, és itt a sztori hozzá. Kövér magyar emberek, a ti zsírotokból él meg, amihez ezúton is gratulálunk neki.
Nosza, mondjon valaki egy szlovmagy példát is!
