A minap egy magán-egészségbiztosító ügynöke kopogtatott az ajtómon, és megpróbált rávenni, lépjek át hozzájuk. Csuklóból válaszoltam, miről tetszik beszélni, hiszen 2013-ra már nem lehet átjelentkezni, mire ő azt mondta: már 2014-re gyűjtenek. Addigra meg államosítják önöket – mondtam, és becsuktam az ajtót. Nos, úgy tűnik, valóban így lesz.
E héten minden okuk megvolt az állampolgároknak, hogy féltsék a vagyonukat, ugyanis – amellett, hogy a parlament tárgyalt – két kormányülést is tartottak. Egyet közösen a cseh kabinettel, egyet pedig a szokott időben, a szokott helyen. Utóbbin arról is döntés született, hogy 2014-től egy egészségbiztosító fog tevékenykedni a hazai piacon. A szabad verseny elkötelezett hívei ennek nem feltétlenül örülnek, bár az is megjegyzendő, hogy az egy állami biztosítós modell sem feltétlenül rossz. Azt viszont már most leszögezhetjük, hogy az út, amelyen Robert Fico kormánya el szeretne jutni a kívánt célhoz, nem sok jóval kecsegtet, és bármelyik megoldást is választják a vázoltak közül, az adófizetőknek nagyon sokba fog kerülni.
A szabad verseny híveinek azért nem kell a Dunának menniük, mert a hazai egészségbiztosítási piacon nincs versenyhelyzet, csak annak látszata. Az állami biztosítónak fizető feleségem semmivel sem kap jobb egészségügyi ellátást, mint én, aki egy magánbiztosító számláját hizlalom, a harmadik biztosító alkusza pedig a mai árak mellett kb. a járóka bal hátsó kerekével azonos értékű babaőr légzésfigyelő készülék kölcsönzésének lehetőségével próbált átcsábítani, mielőtt becsuktam az ajtót. Ez lenne hát a kiélezett versenyhelyzet? Az állampolgár így csak azt döntheti el, hogy milyen színű egészségbiztosítási kártyája legyen. (Arról nem is beszélve, hogy az egészségbiztosítási díj összege a jövedelem nagyságától függ. A magasabb jövedelmű, többet fizető biztosított a kisebb jövedelmű, így kevesebbet fizető biztosított mellett ül, ugyanabban a pergő vakolatú váróteremben, és ugyanazt az ellátást kapja. Képzeljük el ugyanezt a szituációt mondjuk egy boltban..., de ez most nem tárgya a jelen írásnak.)
A miniszterelnök nyáron, amikor először került komolyabban szóba az egybiztosítós modell, számszerűsítette az egészségbiztosítók nyereségét. Ez az összeg maradna – úgymond – állami zsebben, ha a magánbiztosítókat kiűznék a piacról. Korábban, első kabinetje idején, mikor megtiltotta – s utóbb az Alkotmánybíróságon elbukta – a biztosítók nyereségképzését, az egészségbiztosítási díjakból termelt profitot erkölcstelennek kiáltotta ki. Ebben a logikában csak az sántít, hogy akkor egy tanyaközpont körorvosának nyereségképzése, mely ahhoz szükséges, hogy fenntartsa a praxisát és eltartsa a családját, épp annyira erkölcstelen, mint a franciamankó-gyártóé vagy egy gyógyszeróriásé: mind a befizetett egészségbiztosítási járulékból keletkezik. Ha ez kicsiben történik, nem probléma, csak ha nagyban?
Az államnak nem kellene olyan durva eszközökhöz nyúlnia, mint a kisajátítás. Az egészségügyi ágazat szigorúbb szabályozásával el tudná érni, hogy a biztosítók „önként” távozzanak a piacról. Ha például az állami kórházak nem kötnének velük szerződést, már meggondolnák, hogy érdemes-e maradniuk.
Ha viszont az állam megpróbálja kivásárolni őket, vagy államosítja, és ezt követően, hosszas, szintén nem olcsó jogi procedúra után kártérítést kell fizetnie, annak csak az állampolgárok fogják a kárát látni, az állami pénzek elherdálásának formájában. És akkor még az egészségügyi ellátás minőségéről nem is esett szó...
