Holnap lesz a tanítók világnapja. Peter Kažimír pénzügyminiszternek úgy látszik, nem szólt a sajtóosztálya, hogy nem most kellene bejelenteni: nincs pénz a pedagógusbérek emelésére. Igaz, a szlovákiai pénzügyek irányítója a tegnapi kormányülés előtt csak megismételte múlt heti nyilatkozatát. 

(Mielőtt a témába belevetnénk magunkat, jelezzük, a szerző családjában is van pedagógus.) Miért keres egy képviselői asszisztens gyerekét tanító pedagógus negyedannyit, mint a képviselői asszisztens? Ha a bírók és az orvosok fizetésének emelésére van pénz, a tanárokéra miért nincs? Ha az országban 1945 óta béke van, a katonák, úgymond, a túlzott igénybevétel miatt, mégis jóval korábban mehetnek nyugdíjba, akkor a pedagógusok miért nem szerelhetnek le hamarabb, hisz egy zsibongó osztály sokkal idegőrlőbb egy békés erdei rakétabázisnál? Fentebb tudatosan nem kószáltunk át a magánszektorba, hogy munkaár-érték aránypárokat keressünk, végképp a kétségbeesés szélére sodorva ezzel a pedagógusokat, csak az állam, tehát a kedves olvasó adójából fizetett szakmák közül böngésztünk.

S még ha a felvetések némileg populistának tűnnek is, azért csak próbáljunk meg elgondolkodni felette: miért is? 
A problémának vannak rendszeren belüli és kívüli okai. Az egyik rendszeren belüli anomália a m. cs. és kir. világban kialakult, rendszereken átívelő nagy túlélő, a táblabér, mely kvázi hivatalnokként tekintett a pedagógusokra, a versenyhelyzet kiirtásával lehetetlenné téve az intézményvezetők számára a differenciálást. Ezen a környéken azonban csak a források elosztásának igazságtalanságára kereshetjük a választ, a források nagyságára nem.

A szocialista tervgazdaság beárazta a tanítókat, a rendszerben logikát nem érdemes keresni, tiltakozni nemigen lehetett ellene, ha a tanerő nem akarta pedellusként végezni. A rendszerváltás óta azonban az állam a pedagógusbérek problémájához épp olyan vétkes hanyagsággal állt hozzá, mint a szintén napjainkban eszkalálódó romaproblémához. A mindenkori oktatási miniszterek elismerték, hogy alacsonyak a tanárbérek, a mindenkori pénzügyminiszterek és/vagy miniszterelnökök meg elmondták, hogy igen, amint a fontos infrastrukturális problémákat, a nagy ellátórendszerek átalakítását (a sor tetszőlegesen folytatható) megoldották, sor kerül a pedagógusbérek emelésére is. Sohanapján kiskedden.

S bár a szakszervezetek és a kormány képviselői közti tárgyalások csak jövő kedden kezdődnek, az eddigi politikai nyilatkozatokból úgy tetszik, ha több fizetést akarnak, a tanárok számára csak az „orvosi út” marad. Ha egy hétre vagy hosszabb időre – horribile dictu 20 napra, amíg a szülők szabadsága elfogy – letennék a krétát, a kormányzat kénytelen lenne komolyan venni a követeléseiket. Addig marad a „nincspénz”-mantra.