Mondjuk úgy, hogy a blog visszajött a félig-meddig tervezett nyári szünetről. Egy gazdasági töltésű bejegyzéssel térünk vissza.
A pénzintézeteket, és néhány további intézményt leszámítva 5000 euróban maximálná a kormány a készpénzfizetés lehetőségét az üzleti tranzakciók során. Ha a parlament is rábólint a kormány tervezetére – e feltevés 83 kormánypárti képviselővel némileg retorikai –, akkor már egy jobb karban levő használt autót, vagy egy komolyabb lakásfelújítást sem fizethetünk ki cashben, hanem a már megadózott euróinkból kell állami ukázra „önkéntesen” dotálnunk a bankszektort, tranzakciós illetékek formájában.
Tény, hogy 5000 eurós üzletet az átlagemberek többsége nagyon ritkán köt, mert bizonyos szakmák képviselői egész évben nem keresnek ennyit,(vagy kérdezd meg napközis tanító ismerőseidet) viszont ez a tétel már a kis- és középvállalkozói szektorban sem tekinthető a „világ pénzének”, a nagyokról nem is szólva. Az állam jobban bele akar látni a zsebünkbe, részben azért, hogy kivehesse belőle a magáét.A restriktív intézkedéstől a kabinet az adócsalások visszaszorulását reméli. A kormány megmondóemberei azzal érvelnek, hogy vannak országok, ahol a nálunk tervezettnél lényegesen alacsonyabb a készpénzfizetési plafon, például Olaszországban vagy Spanyolországban. E sorok írójának a közelmúltban mindkét országban alkalma nyílt megtapasztalni a számlaadási fegyelmet, mely az adózási fegyelem terén az első lépés. Ha a készpénzfizetésekre vonatkozó szabályokat is úgy tartják be, ahogy a számlázásra vonatkozókat, akkor vajmi kevés foganatja van a törvényi szigornak. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig: az, hogy ezt külföldön is így csinálják, nem igazolja feltétlenül a korlátozás jogosultságát.
A megszorításban a József Attila-i „számon tarthatják, mit telefonoztam” problémája köszön vissza, az állam – már-már a vállalkozás szabadsága korlátozásának határán – erősebb ellenőrző pozíció kialakítására törekszik az üzleti szférában, holott már így is kismillió hivatal jogosult az iparosok vegzálására. Felmerül a kérdés, ahelyett, hogy az állam az állásokat teremtő, vagy legalább az önmagát és családját eltartó célcsoport működése elé gördít újabb (és újabb) akadályokat, nem inkább saját struktúráinak működését kellene hatékonyabbá (egyben „felhasználóbarátabbá”) tennie? Nem is beszélve két, természetes személy között létrejövő üzletről, gépjármű- vagy ingatlaneladásról, amikor két magánszemély becsületesen megadózott eurói cserélnek gazdát.
A tervezett intézkedéssel a kormány aránytalanul beavatkozik az állampolgárok gazdasági szabadságába, korlátozva az embereket már megtermelt jövedelmük további felhasználásában, a róluk havonta illetékek formájában egyébként is pénzt legomboló bankszektor további dotálására kényszerítve őket. Még ennél is rosszabb azonban a javaslat globális üzenete: az állam minden cipőfelsőrész-készítőben, takarmányboltosban, vagy éppen megunt járművét áruló Linux-rendszergazdában potenciális bűnözőt lát.
