Ha valaki Nagymagyar, Lontó, vagy éppen Bodrogszerdahely focipályáján ledöfne egy bikát egy bazi nagy karddal, nem úszná meg a rendőrségi eljárást állatkínzás gyanújával. Ha ugyanezt Spanyolországban teszi, az újságok címlapjára kerülhet, és a véres játék után emberek tucatjai állnak sorba, hogy fényképezkedjenek vele. Spanyolországban két program nem maradhat el vasárnap, a mise és a bikaviadal.

A Malagához közeli „fehér falu”, Mijas bikaviadal-arénája, a plaza de toros is a helyi templom tőszomszédságába épült. Építészeti szempontból nem nevezhető tipikusnak, az ovális küzdőteret nem veszi körbe a lelátó, csak a két rövidebb részéhez tapad, felülnézetből hajót formázva. A közeli parkolóban hoszteszlányok várják az utazási irodák által tömegével ideszállított turistákat, hogy a viadal helyszínére kísérjék őket, szuvenírboltok, képeslap-, fánk- és üdítőárusok sorfala között. A lelkes japán, angol, német és egyéb vendégek valószínűleg nem tudják, hogy a helyi aréna „csak” harmadosztályú, még ha ez az érdemjegy nem is olyan lesújtó, mint az átkosban volt a vendéglők esetében, hiszen elsőosztályú arénából csak kevés akad, mivel az ilyen besorolás feltétele az is, hogy tartományi székhelyen, vagy nagyvárosban legyen. A mundotoro.com szerint első osztályú aréna a következő városokban van: Madrid (Las Ventas), Sevilla, Barcelona, Valencia, Bilbao, Zaragoza, San Sebastián, Córdoba.

A kapu előtt mentő parkol, arra az esetre, ha a bika nyerne, de nem ritkaság, hogy a nagyobb arénákban műtő is találtatik; a hátsó kijárathoz vezető szűk utcába pedig – miközben egy semmilyen idegen nyelvet nem beszélő, ám nagyon kedves, fogatlan bácsika két vödörből a bolti ár többszöröséért sört és ásványvizet kínál a bevezető flamenco showt néző tikkadt turistáknak – szemérmesen odatolat egy hűtőkocsi, és kiszáll belőle egy fehér gumicsizmát és kötényt viselő férfi. Na ja, mit tetszettek gondolni, hogy majd elássák a bikát? A viadalon leszúrt állatot, miután a mulillerok, szarvára akasztott lánccal öszvérfogatukkal kivontatják az arénából, az arenerosok pedig gereblyeszerű szerszámaikkal elsimítják a homokot a következő matador csapata, cuadrillája számára, a kíváncsi szemek elől elzárt hátsó traktusban rutinosan bontják elemeire a henteslegények, hogy aztán a jobb szállodák és éttermek étlapján köszönjön vissza aranyáron, de legalábbis az EU-kompatibilis marhatenyészetekben áramütés útján kimúlt fajtársainál lényegesen drágábban. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ha azt mondom, bikaviadal, az emberek többsége rögtön Spanyolországra gondol. A spanyolok ember és állat küzdelmét gyarmataikra is átvitték, így Mexikóban és Dél-Amerikában is válthatunk rá jegyet, ha éppen arra járunk. Európában pedig Spanyolországon kívül Portugáliában és Franciaországban hódolnak ennek a sportnak(?), Franciaországban közel hetven aréna van, igaz, nem mindegyik működik. Aki mélyebb terepismeretre vágyik, itt böngészheti a viadalhelyszíneket.  Különbség vagy egyébként az egyes országok bikaviadal-stílusaiban is. Míg a spanyol szokásrend szerint a dolog egyértelműen csak a bika leölésével érhet véget, addig Portugáliában az arénán kívül, egy hentes végzi el a hentesmunkát. Ecuadorban pedig népszavazást írtak ki arról, hogy megöljék-e a bikát a végén. Az eredmény az lett, hogy ne az arénában... Aki pedig spanyol, ne menjen francia bikaviadalra, mert helyben tökön fogja szúrni magát. Villon hazájában ez egy ügyességi játékká lett az idők során.

Egy 2006-os közvélemény-kutatásban a spanyolok 72 százaléka állította, hogy nem érdekli őt a bikaviadal. 26,7 százalék viszont – a lakosság negyede – inkább vagy nagyon érdeklődik a véres látványosság iránt, melynek támogatottsága Spanyolországban sem egyértelmű, bizonyos tartományokban be is van tiltva, igaz, ezekből van kevesebb. János Károly, a király pedig egyszer azt találta mondani, hogy ha az Európai Unió betiltja a bikaviadalokat, akkor Spanyolország kilép az EU-ból. Lehet, hogy most ez lenne a megoldás a gazdasági problémákra?
Mi úgy kerültünk erre a viadalra, hogy a városban sétálva láttunk egy plakátot, hogy szinte a szomszéd faluban lesz egy viadal. Abban nem bíztunk, hogy telefonon el tudjuk intézni a helyfoglalást, mivel egyikünk sem beszél spanyolul, a spanyolok nagy része meg nemigen beszél más nyelvet, honlapcím meg nem volt, a szálloda portáján kértünk segítséget. A fiatal, nyári brigádos recepciós srác csak széttárta a karját, mondván, ő sosem látott bikaviadalt. Ezexerint ő is a 72 százalékból volt. Ekkor jött oda a középkorú recepciós néni, rosszallóan nézett a legénykére, aki láthatóan bukta az aznapi jattot, és aztán kb. 5 perc telefonálással mindent elintézett. 

E szűkre szabott terjedelemben nincs mód moralizálásra, a szerző nem vállalkozhat a bikaviadal létjogosultságának eldöntésére – s ha vállalkozna is, a spanyolokat nem hiszi, hogy érdekelné –, még ha énje állatvédő része borzong is a gondolattól, hogy egy bikát karddal döfködnek, miközben a közönség fehér keszkenőkkel integet, de hát a taglózás se sokkal jobb... Ezt egy nyomtatott helyre írtuk, ahol a terjedelmi korlátra hivatkozás valóban lehetővé tette, hogy kibújjunk a kérdés megválaszolása elől, itt azonban ugyanerre szinte korlátlan terjedelem áll rendelkezésünkre. Szal’, ahogy A pacal dicsérete  című posztban írtam korábban, egyszer láttam taglós marhavágást, az sem volt egy fáklyásmenet. Én igazából sajnáltam/sajnálom a bikát, nem lennék jó spanyol. Csak kíváncsi voltam. Úgy az egészre, az életérzésre. Vhogy így lehetne ezt rövidre zárni.
Ernest Hemingway, a bikaviadalok lelkes híve írta, hogy egyik állat sem hal meg olyan méltóságteljesen, mint a bika az arénában, a trombita hangja mellett. Ezt komolyabb előtanulmányok nélkül, egy viadalt látva is megerősíthetjük.

A szerzőnek a július 8-ai bikaviadalra sikerült jegyet váltania, José Cejudo „Güejareño”, Ismael Cuevas és José Angel Fuentes „fellépésére”. A bikák nevét nem tüntették fel a plakáton..., de a viadaloknak – bár ez cseppet sem látványos, és vélhetően csak egy nagyon szűk szakmai réteget érdekel – nagyon komoly adminisztrációs háttere van, mely nemcsak a matadoroknak, hanem a tenyésztőknek is fontos, akik tetemes hasznot húznak a viadalokból, de nem kell megélhetési gondoktól tartani a látványos ruházatot készítő szabóknak sem, mivel ezek elég gyorsan amortizálódnak. Itt újfent a mundotoro.com-ra utalnék, ahol elolvashatjuk az egyes torreádorok strukturált életrajzát, és, ha házi kedvencként szeretnénk egy ilyen jószágot, akkor a bejegyzett tenyésztőket is böngészhetjük.  Mert ugye, az nyilvánvaló, hogy egy holstein bika előtt lengethetnék a posztót a dolgozók, az bizony nem csinálna semmit. A szabók mellett érdemes megemlíteni a kalapkészítőket, a fegyverkovácsokat, a lószerszámkészítőket. Na meg az egészségbiztosítókat, arra az esetre, ha a bika nyerne.