Szokjuk. 458 467. Az elkövetkező tíz évben, ha a szlovákiai magyarságról esik szó számszakilag, ez és a 8,5 százalék lesz a két leggyakoribb mutató, amely leíródik, elhangzik. Kétségkívül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nemzetiséget fel nem tüntető 382 ezer embert, lehet matekozni – hogy ha kivonjuk a nemzetiséget be nem vallók számát, és az azon kívüli tartományt vizsgáljuk...; ha azt nézzük, hogy romának 105 ezren vallották magukat, pedig ennél valószínűleg többen vannak...–, lehet okolni a külső körülményeket – rosszul volt előkészítve...; az emberek féltek a kódoktól...; a közösségi hálózatokon és blogokon terjedő hisztériakeltés ezerszer hatékonyabb volt a statisztikai hivatal napi szinten kiadott nyilatkozatainál... –, de felesleges.

 A relativizálás önámítás.

Mivel az adatfelvétel önbevallásos módszerrel történt, senkit semmi nem akadályozott abban, hogy szobája rejtekébe elvonulva beírja az árkusba, hogy ő magyar, mint ahogy abból sem származott semmilyen előnye egyetlen szlovákiai magyarnak sem, ha hasonló körülmények között beírta, hogy ő bizony szlovák, navahó indián vagy éppen eszkimó. Mint ha ez valami titkolnivaló lenne, vagy a szomszédja nem tudná róla, hogy ő magyar (vagy navahó). 458 467, ennyien vallották – és a hangsúly a vallották igén van – magukat magyarnak. Ebben a helyzetben tálcán kínálja magát a jóleső leegyszerűsítés: aki nem vallotta magát magyarnak, az nem magyar, oszt’ jónapot, ám a helyzet ennél némileg bonyolultabb: az antipatikus számlálóbiztoson át az e sorok írója szerint a politikusi nyilatkozatokban sokszorosan túldimenzionált félelemig számos oka lehet annak az alapvetően egyébként nehezen érthető jelenségnek, hogy valaki nem vállalta a nemzetiségét.

A hosszúra nyúlt eredményvárás során, felteszem, senki nem várt emelkedést – bár nincs kőbe vésve, hogy a szlovákiai magyarságnak fogyni kell –, a csökkenéssel eleve számolhattunk, csak annak nagysága volt kérdéses. A két évtized alatti 109 ezres fogyás – a miheztartás végett: ez Komárom lakosságának a háromszorosa – kijózanító és elgondolkodtató egyben. Rámutat, hogy a politikai érdekképviseletünket felvállaló pártok, párt, majd újra pártok kisebbségi programja – és az ehhez társuló hatalmi pozíciója – mennyire is volt hatékony. Persze, az eredményt legfeljebb részben varrhatjuk az ő nyakukba, egészében véve semmiképp, a kisebbségi diskurzusban az uralkodó kollektivista narratíva miatt nem annyira kedvelt személyes felelősség elvitathatatlan, a számlálóíveket nem az MKP és a Most-Híd töltötte ki, hanem mi.

Mi, akik vagyunk még vagy 458 467-en (tudom, meg azok, akik szlováknak vallották magukat, de úgy egyébként magyarok). Ez nem túl jó szám, de még mindig elég magas ahhoz, hogy ne engedjünk a legnagyobb közösségi portált a népszámlálási eredmények miatt az elmúlt két napban elborító apokaliptikus hangütésnek, és a jeges Dunának menjünk. Innen azért még van visszaút, ha a felvidéki magyarság képes lesz a hatékony önszerveződésre.
-------------------------------

Olvassuk el a Kerekasztal állásfoglalását és Attila bácsi írását is.

Ha tetszett a poszt, kövess a FB-n is.